AZ UTOLSÓ VÁRKISASSZONY

I

Enyiczkó alatt éppen olyan szeszélyesen kanyarog a Vág, mint akár másfelé. Fut, fut a nagy hegyek alatt, és hízelkedve locsolja körül a kősziklák lábát. Kristályvizében gyönyörködve nézik magukat a parti nagy fák, sőt még a vén hegyek is belepislognak a természet adta gyönyörű tükörbe, mintha csak azt néznék, hogy milyen hosszúra nőtt már a szakálluk.

Ha ezek a vén hegyek beszélni tudnának! De sok mindent láttak már, mióta mozdulatlanul állnak egy helyben! De még a százesztendős nagy fák is sok mindent tudnak. A hegyre keskeny ösvény kanyarog, beszegve boróka- meg kökénybokrokkal. Valamikor másféle volt ez az út is. Nem álltak rajta nagy kövek, sziklák, amelyeket a vihar lesodort a hegytetőről. Odafent kopasz falak, füstös, félig romba dőlt bástyák jelentik, hogy itt valamikor várkastély állott. Régi, dicsőséges időkről beszélnek a romok. A tornyokban most varjak laknak, de meglehet, hogy még nemrégen is fegyveres vitézek figyelték onnan az enyiczkói országutat. A nagy szakállú, vitéz Enyiczky nemzetség lakta a kastélyt. Ha nem verekedtek az ellenségeikkel, itt mulatoztak békességes időkben. Meghaltak valamennyien, és szépen levitték őket a mély sírboltba. Amikor a legutolsó Enyiczky is érezni kezdte, hogy már lekívánkozik oldaláról a kard, csizmájáról a sarkantyú, egyszóval elnehezedett, és lóra se tudott ülni, elhívatta az íródeákját, Bikk Kelement.

- No, diák - mondta -, még én is meghalok.

A diák csaknem elpityeredett, mert nem volt még valami öreg legény.

- Ne tegye azt, kegyelmes uram. Mit csinálunk mi itt, ha kegyelmes urunk meghal?

- Magam is éppen azon gondolkozom - felelt a várúr.

- Ha fiam volna, nem sokat törődnék az egész halállal. Azt mondanám: Isten áldjon meg benneteket, szolgáljátok tovább a fiamat, éppen olyan hűséggel, mint engem szolgáltatok! De az a bökkenő, hogy nincs fiam.

- Bizony nincs - sóhajtott a diák. - A vitéz Enyiczkyek nemes fája nem virul tovább a fiúágon.

- Van azonban kisleányom, aki csak pusztán véletlenségből nem született fiúnak. Tüzes, szilaj, bátor, mint egy férfi. De hát mit ér a bátorsága, amikor ő voltaképpen mégiscsak leányka. Gyenge leányka, akire nyomban rátörnek ellenségeim, amint én behunyom a szemem. Bezzeg ha még tudnám forgatni a buzogányt, nem sokat törődnék ellenségeimmel. De, diák pajtás, már a sarkantyúmban is meg-megbotlom, ha éppen nem vigyázok.

A diák szomorúan bólingatott.

- A szakálla is fehér kegyelmes uramnak.

- Biz az fehér, öcsém. Hanem hát nem az a fontos itt, fiam, hanem az, hogyan kellene segíteni a dolgon. Hogy ne legyen bántódása se a leánykámnak, se nektek, ha én már nem is leszek. Gondolkozz, diák!

A diák leült és gondolkozott. Furcsa kis ráncok szaladgáltak az arcán, a homlokán, mialatt gondolkozott. Még a hátát is meggörbítette, a nyakát előrefeszítette, és úgy szorította az öklét, hogy csaknem ropogtak a csontjai.

- Nem jut eszembe semmi - motyogta.

- Gondolkozz tovább! - parancsolta Enyiczky.

A diák megint nekifeküdt a gondolkozásnak. Talán még a feje is ropogott bele, a szeme pedig kidülledt...

- Nos? - kérdezte a várúr.

Ebben a pillanatban hangos kürtszó hallatszott a várudvarból. A kapuláncok csikorgása hallatszott. Enyiczky uram kidugta a fejét az ablakon.

Tüzes paripán fiatal, nyúlánk leányka száguldott be a kapun. A kezében kelevéz, a nyeregben férfi módjára ült. A paripa kényesen rakta finom lábát alatta. Mintha érezte volna, hogy drága terhe van.

A lovagnő után fegyveres csatlósok, vitézek nyomultak be a kapun. Majd egy csomó csaholó kutya. Végül födetlen fejű parasztok zöld gallyakból font saroglyán egy hatalmas vadkan tetemét cipelték.

- Nézd, diák! - kiáltott föl ragyogó szemmel a várúr. - Hát nem férfinak született ez a leány?

A diák kinézett az ablakon.

- Bizony annak. De ha annak született, mért nem férfi? Legyen férfi a mai naptól. Ne tudja meg soha senki, hogy ő leány. Járjon férfiruhában, forgasson fegyvert. Nem hal meg az utolsó Enyiczky. Margit kisasszony az utolsó Enyiczky.

A lovagterem ajtaja felpattant. Margit hosszú vadászruháját felkapva, hosszú lépésekkel jött be a magas ajtón.

- Itthon vagyok, apám - szólt, és kezet csókolt az öregnek.

Kis zsámolyt húzott a karosszék mellé, és nagyokat fújva odatelepedett.

- Sok dolgot adott az a vaddisznó, amit ma leterítettem. A negyedik határig üldöztük hegyen-völgyön át. Lovaink, kutyáink ugyancsak kifáradtak a hajtásban. De még a vadászok is kimelegedtek. Azért a mai napra pihenőt rendeltem a kastélyban - így szólt Margit, és tüzes nagy szemeit apjára emelte.

- Jól tetted - felelt az öreg.

- Még valami más mondanivalóm is van - folytatta a leány. - Útközben a sűrűségből fegyveres vitézek rohantak elő, és lecsaptak ránk. A Komoróczy uram katonái voltak.

- Nos? - szólt az öreg, és előrehajolt.

- Hát aztán jól helybenhagytuk őket.

A diák örömében akkorát ugrott, mint egy kecske. De még az öreg Enyiczky is felállott karosszékéből.

- Ezt jól csináltad. Fuss, diák, guríttass három hordó bort a pincéből vitézeimnek! Ma mulathatnak.

Mire a diák visszajött a lovagterembe, akkorra csodálatos változás történt ott. Egy ifjú vitéz állott a terem közepén sárga szattyáncsizmácskában, bő, kék bársonyzubbonyban, fején sastollas föveggel. Éppen a kardot csatolta fel a derekára.

Enyiczky uram nevetve dörzsölte fonnyadt kezeit.

- Nagy dolog történt! Enyiczky Margit várkisasszony eltűnt. Elröpült, mint egy galamb. Ellenben idepottyant valahonnan ez a fiatal vitéz, akit neveznek Enyiczky Mártonnak. Ő az én édes fiam. Diák, tudasd a várnéppel a nagy eseményt.

Bikk Kelemen előbb fél térdre ereszkedett. Felemelte a jobb kezét.

- Ezennel hűséget esküszöm az én kis gazdámnak! - szólt, és kezet csókolt az ifjúnak.

Majd megszólaltak a vár harangjai. A vitézek mindenfelől összegyülekeztek a várudvaron. Hármat pukkantak az ágyúk a bástyafokon. A dörgést százszorosan visszahangozták a hegyóriások. Az öreg Enyiczky levezette a fiatal vitézt az udvarra vitézei közé.

- Íme, a fiam, katonák! Szolgáljatok hűséggel.

A vitézek vivátot kiáltottak.

Majd kürtösök pattantak gyors paripákra, és beszáguldották az egész környéket. Megfújták a kürtöt, és mindenütt hirdették, hogy a várúrnak fia van. Este nagy máglyákat gyújtottak a hegyormokon. A máglyák fénye bevilágította a környéket. Az udvaron muzsika zengett, és a vitézek rakták a táncot.

A diák éjfél után ezzel a hírrel toppant a mulatók közé:

- Vége legyen a mulatozásnak. Az imént lehunyta örök álomra szemét az öreg várúr. De él a fiatal.

S nyomban lovas staféta vitte Budára a királyhoz a hírt, hogy mától fogva Enyiczky Márton az úr Enyiczkó várában.

II.

Az enyiczkói várban lassan-lassan feledésbe ment, hogy itt valamikor egy nyúlánk, fiatal leányka járt-kelt, virágokat öntözött, és varróasztalkánál ült.

A kis varróasztalka búsan, elhagyatottan állott a fehér leányszobában. A jácintok, tulipánok elhervadtak a kiskertben, még a fehér cicák is elmenekültek a várból, mert már senki sem kötött piros szalagocskát a nyakukra.

Fegyvercsörgés, vitézi torna, katonák zajgása verte fel a vár csöndjét. A fiatal várúr nagy kedvelője volt a férfias mulatozásoknak. Enyiczky Márton nem a békét szerette, hanem a harcot. Otthon néha kifakadt a vitézei előtt:

- Nem értem a királyt! Miért nem csinál már valami háborút? Megöl bennünket az unalom!

De ha a király nem is háborúzott, mégis gondoskodott a sors arról, hogy a kardjuk meg ne rozsdásodjon az enyiczkói vár lakóinak. Házsártos, verekedő szomszéd urak mindenfelé vannak, voltak Enyiczkó körül is. Csak éppen a Vágon kellett átkelni, mindjárt megtalálhatták Korponai Pál uramat az ő vitézeivel.

Korponai uram eleinte szépen kitért az Enyiczky vitézei elől.

- Eh, asszonnyal csak nem mérem össze a kardomat! - dohogta.

De az ő türelme is elfogyott. Utóvégre megunta, hogy mindig idegen hadak kalandozzanak a birtokain, lőjék erdejében a vadat. Kijött a sodrából. Megcsavarta a bajuszát.

- Már látom, hogy előbb-utóbb móresre kell tanítani azt a leányt! - mondta.

Az alkalom nem is nagyon késett. Nemsokára ezután vadat űzött Enyiczky Márton a Vág túlsó oldalán. Korponai Pál lecsapott a vadászokra.

- Adjátok meg magatokat! - kiáltotta Korponai Pál. Egy csengő hang felelt a felhívásra:

- Kard, ki kard!

Enyiczky Márton összecsapott a Korponai vitézeivel. Kerekedett olyan csetepaté a völgyben, hogy csak úgy visszhangozták az erdők a fegyverzajt.

Korponai uram is véres fejjel menekült az ütközetből. Öklével fenyegetett hátra:

- Megbánjátok ezt! Majd igazságot tesz a király! Szabad-e lánynak verekedni férfiakkal?

Igen ám, csakhogy a király Budán lakik, messze a Vág völgyétől. Addig bizony senki se parancsol Enyiczky Mártonnak. Nem is volt neki nagyobb mulatsága, mint jól elpáholni a szomszédait.

- Eleget garázdálkodtatok - mondta -, amíg férfiak voltak az urak Enyiczkón. Most majd megmutatom nektek, hogy milyen erős egy leány.

Meg is mutatta. Akadtak bátor fiatal menyecskék, leányok a környéken, akiknek szörnyen megtetszett az Enyiczky Márton vitézsége. Jöttek sorban:

- Margit kisasszonyka - (nekik, hiába, mégiscsak Margit volt Márton) -, sorozzon be minket is katonának.

Enyiczky Márton nevetett.

- Helyes. A testőrségembe sorozlak benneteket. Legyen csupa asszony testőröm.

Az öreg Málik Ferencné volt a testőrök kapitánya. Ennek a hatalmas termetű öregasszonynak még bajusza is volt akkora, mint akármelyik férfiúnak. A menyecskék, lányok hamarosan megtanulták a fegyverforgatást. Hej, furcsa leányok teremnek ott a Vág mellett! Nem egykönnyen ijednek meg az árnyékuktól. Ellenség járt mindig ezen a tájon. Az asszonyok megtanulták már régen, hogy ha a férfiak mind elfogynak egy szálig, nekik kell megvédeni az édes magyar hazát.

Csak éppen a véletlenen múlott, hogy a férfiak nem fogytak el soha.

Vitézi ruhát kaptak az asszonyok, és ott lovagoltak valamennyien a vezér körül. Csupán egy férfi volt közöttük. Bikk Kelemen, a diák, ő vitte az Enyiczkyek címeres zászlaját. A buzogányt tartó férfikart kék mezőben.

- Ez a zászló férfikézbe való - mondta a diák, és semmiképpen sem vált volna meg a lobogótól.

Nemsokára Korponai Pál uram veresége után a többi szomszédokra is rákerült a sor. Komoróczy Mihályt úgy beszorították az Enyiczky-hadak Zupolyra, a kastélyába, hogy a jó úr hetekig nem mert onnan kimozdulni.

- Veszedelmesebbek az ördögnél ezek az asszony-katonák! - dörmögte. - Mintha tűz lobogna valamennyinek a szemében. No de majd igazságot tesz a király! Szabad-e asszonynak verekedni?

Mentek az urak a király elébe. Éppen Mátyás király viselte akkor a koronát, az az igazságos Mátyás király, akinek emlékezete örökké él a nép ajkán.

A király meghallgatta a Vág-völgyi urak panaszát. Nevetve csóválta a fejét.

- Ilyet még a nagyapám se hallott! - kiáltott fel. - Hol van az az ördöngös leányzó?

- Enyiczkón, felség - feleltek az urak.

A király nyomban lovas hírnököt küldött Enyiczkóra. Jöjjön a várúr a királyhoz Budára.

Jött is Enyiczky Márton. Csupán a legkedvesebb testőreit vitte magával Málikné kapitány-asszonnyal. Megállott a király előtt:

- Hívatott felséged, itt vagyok.

A király elgondolkozva nézte a daliás termetű vitézt.

- A szomszédaid panaszkodtak.

Enyiczky Márton nevetett.

- Megraktam őket.

- Azt panaszolták éppen.

- Büntessen meg, felséged... Én nem tehetek róla. A hadaim unatkoznak. Háborút nem csinál a király, hát mi magunk csinálunk háborút.

Mátyásnak ráncba szökött a szemöldöke.

- A király azt teszi, ami a legbölcsebben van. Hanem azért neked, Enyiczky, nem szabad verekedni. Leány kezébe nem való buzogány. De viszontag úgy kell azoknak a gyáva férfiaknak is, akiket megvertél. Most menj haza békével. Jövő évre háború lesz.

Enyiczky Márton a levegőbe dobta a süvegét.

- Éljen a király! - kiáltotta.

A kiáltást meghallották odakívül táborozó hadai, és azok is éljent kiáltottak. A kiáltást a vén budai hegyek visszamorogták.

- Jövő évre háború lesz! - szállt-repült a hír szájról szájra.

A szemek kigyulladtak, az arcok kipirosodtak.

Enyiczky Márton fél térdre ereszkedett a király előtt.

- Felséged nevezzen ki kapitánynak! - szólt.

Mátyás megcsóválta a fejét.

- Nem tehetem, Enyiczky. Mert nagy a király hatalma, de még ő sem csinálhat a leányból fiút.

- De azért mehetek a háborúba?

- Ha ott leszel, jól leszel.

- Ott leszek! - kiáltotta Enyiczky Márton.

Lóra ült, és visszatért hadaival Enyiczkóra várni, amíg kiüt a háború.

III.

A Vág völgyében a vén hegyek már tavaszi ruhájukat öltötték fel. Ilyenkor még a legvénebb sziklák is mintha kicicomáznák magukat, szép zöld moha terem rajtuk, mintha újra haja nőne valamely kopasz aggastyánnak. A rigók fütyültek az erdőben, a pisztrángok nagyokat ugrottak a Vág kristálytiszta vizében. Tavasz volt, és az enyiczkói várban a vészharangot kongatta a toronyőr.

- Kongasd csak, Szatmári, kongasd! - kiáltotta fel Enyiczky Márton a toronyőrhöz. - Hadd gyülekezzenek a népek, a katonák.

A körös-körül levő falucskában, ahol a vészharang kongását hallották, a tótok letették munkájukat.

- Valami baj van a várban - mondták, és siettek a legrövidebb úton elérni Enyiczkó várát.

Jöttek, jöttek mindenfelől. Szinte feketéllett a fehér hegy a fölfelé törekvő embertömegtől. A vár kapuja tárva-nyitva. Ott sorakoztak a tótok. Bikk Kelemen, a diák, kardját csörgetve járt közöttük.

- Elbúcsúztatok-e az otthonvalóktól? - kérdezte a gyülekezőket.

- Ugyan miért búcsúztunk volna el? - felelték a tótok.

- Mert háborúba megyünk. A király hírnöke itt járt ma reggel, és meghívta Enyiczky Márton urunkat minden hadaival a király zászlaja alá.

- Háborúba megyünk! - zúgott végig a hír a tótok csapatában.

Nem is nagyon búsultak a dolog miatt. Sőt, inkább örültek neki. Legalább kedvükre kiverekedhetik magukat. A fiatalabb legények jókedvűen ütötték össze a bocskorukat, de még az öregek is felkiáltottak:

- A kakas csípje meg! Legalább utoljára, mielőtt meghalnánk, igazában verekedhetünk.

A vár pincéit felnyitották, és a cselédek halomszámra hordták elő onnan a sok fegyvert. Paripákat nyergeltek az istállókban, és Bikk Kelemen, a diák, lehozta az udvarra az Enyiczky zászlaját.

De összegyűlt az asszonyok hada is. Málikné osztogatta közöttük a parancsokat:

- Vitéz asszonynépek! Most aztán jól vigyázzunk a mi kis gazdánkra! Mert igazi háborúba megyünk!

A lépcsőkön talpig ezüstpáncélba öltözve jött le az ifjú Enyiczky. A tavaszi nap végigcsókolta gyönyörű ruháját. Szikrázott aranyos sisakja, amely mellett kerecsentollat lobogtatott a szél. Olyan gyönyörű volt nyúlánk, karcsú alakja, mintha a mesebeli királyfi lépkedne ott az enyiczkói tótok között.

A vitézek körülrivalogták. Ragyogva tapadt rá mindegyiknek a szeme. Százszor is meghaltak volna a kis gazdájukért.

Nemsokára ezután megindultak a hadak. Mintha érckígyó kanyargott volna a Vág völgyében. Daliás lovasok nyargaltak elöl, utánuk hosszú sorban jöttek a gyalogosok. Így vonult harcba egy középkori várúr.

Mikor elértek a király táborába, Mátyás jókedvűen nézte a hatalmas sereget.

- Jól viseled magad, Enyiczky, hívem.

Ez a dicséret többet ért Enyiczky Mártonnak mindennél a világon.

A Felvidéken garázdálkodó cseh rablókkal volt éppen háborúja a királynak. Az idegen földről idevetődött rablólovagok magas hegyeken épült sziklavárakban húzták meg magukat, és a király hadainak egyenként kellett elfoglalni a várakat.

Folyt a háború már második esztendeje. Nem fáradt bele senki. De legkevésbé a fiatal Enyiczky. Mindig ő volt legelöl katonáival a harcokban. Mintha valami csodálatos bűvkör vette volna körül ezüstpáncélos alakját: fegyver nem fogja testét. A legjobb vitézei elhullottak mellőle, őt meg egy karcolás sem érte. A vitéz Málikné egy sáncárokban lelte halálát, Bikk Kelemen, a diák, a sztrahói völgyben esett el egy véres ütközetben. De mikor már mozdulni sem tudott, még akkor is erősen tartotta az Enyiczkyek lobogóját. Nem is adta oda másnak, csak a kis gazdájának. A vitéz tótok sorai is megritkultak a hosszú harcok alatt. Elmentek egy másik országba, ahol több zab terem.

Csak az ezüstfehér vitéz maradt sértetlen a legádázabb harcokban is. A csehek szinte babonás félelemmel tekintettek a hófehér paripán vágtató ezüstfehér vitézre. Futottak előle.

- Jaj, az ördög! - kiáltották.

Mások meg azt mondták, nem az ördög az, hanem angyal. Lángból van a szablyája.

A vén Morvó-hegyen álló cseh sziklafészket dúlták fel egészen Mátyás hadai. Hosszú, véres harc után, amelyben a vár védői egytől egyig halálukat lelték, bevonultak a várba a király katonái. Felkutatták a folyosókat, tornyokat, vajon nem rejtőzött-e oda ellenség. Enyiczky Márton a mély pincébe ereszkedett le. Amint ment, ment előre a sötétségben, egyszerre halk gyermeksírás ütötte meg a fülét. A hang irányába ment. A pince bolthajtása alatt két gyönyörű, szőke leánykára talált, akik egymást átölelve tartották... Enyiczky meghatottan nézte a szepegő gyermekeket.

- Szegény kis árvák! - sóhajtotta.

Most megszólalt az egyik leányka:

- Ezüstfehér vitéz, elvetted-e tőlünk az édesapánkat?

- Ki volt az édesapátok?

- Ennek a várnak az ura.

Enyiczky szomorúan bólintott.

- Elment az égbe a vitéz lovag, a többi hősök közé.

A gyermekek zokogva ölelték át egymást.

- Óh, te gonosz, ezüstfehér vitéz, ki lesz most már a mi oltalmazónk, ha már édesapánk nincsen? - sírta a nagyobbik leányka.

Enyiczky csodálatos meghatottságot érzett. Megsimogatta a gyermekek aranyos fejét.

- Én leszek a ti oltalmazótok - mondta. - Én leszek az édesapátok.

Kézen fogta a gyermekeket, és vezette őket.

A háborúnak már úgyis vége volt. Enyiczky Márton mehetett haza Enyiczkóra. A hadait előreküldte, ő pedig a két gyermekkel együtt utazott. De hol volt az ezüstfehér vitéz? Hol volt a kardos, sisakos levente? Helyén egy fiatal, rózsaszínű arcú hölgy ült, aki szeretettel karolta magához az árva gyermekeket.

Nem is vette föl többé Enyiczky Margit az ezüstpáncélt, csupán ennek a két gyermeknek élt. Kardot sem vett többé a kezébe, hanem annál sűrűbben varrótűt a szobájában. Szerető édesanyjuk lett a két gyermeknek, és álmodozva mondta néha:

- Mily balga voltam, midőn a harcokban kerestem a boldogságot! Amikor a boldogság a tűzhely mellett, a gyermekek között lakik.

(1917)