A TEMPLÁRIUS

BEVEZETÉS

Már jó ideje tudomásom volt róla...

Bizonyosan tudtam, hogy valaki él még velem ugyanazon fedél alatt, abban a házban, amelyben egykor a vörös barátok kolostora volt; csak sokáig nem tudtam megcsípni.

Őszidőben, amikor a tudatlan bábaasszony is megjósolhatja, hogy az ebben az időben született fiúgyermekek életük végéig hajlamosak lesznek a szomorkodásra, ismeretlen lakótársam a fáskamrában bújt el, mert az jelenti ilyenkor a siralomházat. A nagy gonddal összegyűjtögetett ezüstnyárfa törzsek, amelyek még fogságukban is megmaradottak nemes előkelőségükben, mint a francia forradalomban a börtönbe vetett arisztokraták; a föld felett és a föld alatt talált fagyökerek, amelyek életükben nagyobb erőfeszítést fejtettek ki, mint akár a hajókötelek, mert mi emberi ésszel el sem tudjuk gondolni, milyen energiára van szükségük az ilyen gyökereknek, hogy egy tetszetős, jól kifejlett fát, amely minden kóbor széllel kacérkodik, megtartsanak a helyén; az áradó Dunából kihalászott fatörzsek, amelyek valahonnan a hegyek országából olyan jókedvvel indultak útnak, mint azok a vándorlegények, akik azt hiszik, hogy egész életükben csavaroghatnak - tehát a fáskamra összes lakói nagyon jól tudták, hogy halálos ítéletük kimondatott, amikor az őszi szél sípolva bejelentette a közelgő hideg időjárást... Itt is meghúzódott ismeretlen lakótársam.

Majd amikor a fáskamrát mind gyakrabban nyitogatták, innen elillant, és valamely évek óta bezárva tartott szekrénybe vette be magát. Ebben a szekrényben rendszerint olyan ruhadarabok függtek vagy álltak, amelyeket esztendők óta senki se használt. Így volt ott egy köpönyeg, amelyben hajdani tulajdonosa valószínűleg kísérteni járt disznóölés után a kéményekbe, vagy pedig útonjárók magukban maradott feleségeinél jelent meg éjfél utáni álmokban. Volt ott egy lábzsák, amelyet téli szánkózáskor használtak egykor, de a tulajdonost egyszer kiették a farkasok a lábzsákból, miután az részegségében nem tudott elmenekedni. Volt ott egy pár csizma, amelyben még manapság is be lehetne utazni egész Magyarországot, de a nagy utazók kora elmúlott. - Itt is meghúzódott ismeretlen lakótársam, és éjszakánként kikérdezte a köpönyeget múlt idejéről, és elmeséltette magának a csizmával azokat a kalandokat, amelyeken keresztülment fiatalkorában.

Későbben, amikor valahol, valamerre megtaláltam a szekrényhez való kulcsot, innen is elköltözött őkelme, mert kerülte a velem való találkozást. Amint a varjak elköltözködtek a kopasz fatetőkre, hogy onnan az éhesek kajánságával nézegessék ezt a szép világot - szóval beköszöntött a téli időjárás -, lakótársam a padlásra húzódott, ahol bizony nem lehetett valami jó dolga, mert éjszakánként dörömbölt, ide és tova forgolódott, monológokat mondott magában a nők megbízhatatlanságáról, az özvegyasszonyok huncutságáról, szóval olyan dolgokról, amelyekről az ismeretlen lakótársak beszélgetni szoktak. Erre vidéki csapdát állítottam fel, amilyennel a rókákat is szokták fogni. Egy megbízható és elszánt hölgy szerelmes levelét tettem a csapdába. Ismeretlen lakótársam valóban beugrott, mert egy éjszaka keserves ordítás hallatszott a padlásról. Megcsíptem a kísértetet.

Rogernak hívták, IV. Béla király idejében élt, de valamely egyéni ravaszság folytán életben maradt.

Igen rendes embernek látszott, amilyen manapság is szaladgál Pesten. Fodorítva volt a bajsza, úgynevezett tisztességes kopaszság mutatkozott a fején, figyelmező, kerek szeme volt; még csak koponyája se volt görbébb, harántosabb, mint a mai koponyáké. Olyan jó rendes koponya volt, amilyenről a fantáziásabb antropológusok azt szokták megállapítani, hogy jó rendes, buta ember koponyája volt. Sokat ásnak ki ilyen koponyát tavaszkor és őszkor a margitszigeti kertészek a föld alól, és egymás között arról vitatkoznak, hogy tatáré vagy magyaré volt-e a koponya. Hatalmas, étvágyas és falánk fogazataikat megszemlélik; a koncos fazekak felé hajdan oly szívesen áhítozó orruknak lyukából kikaparják a sarat, valamint a koponya belsejéből a földdé vált agyvelőt is - mert akár hiszik, akár nem: föld lesz minden agyvelőből, bár a Sarkcsillag mása ragyogott benne, vagy pedig egyszerű emésztőgödör volt életében. - A kertészek aztán fogják a koponyát, és beledobják oda, ahol legmélyebb a virágágy. Bogáncs vagy szarkaláb nő ki belőlük.

- Hát tudod - kezdi elbeszélését éjszakai barátom, az ismeretlen lakótárs -, most már annyi idő múlva bevallhatom, hogy én valamikor Antikrisztus voltam...

Akkoriban történt ez, amikor egyszerre három királya volt Magyarországnak. András és két fia: Béla és Kálmán. András volt a két király apja, hát darabideig az öreg házában húzódtam meg ott a Bivalok szigetén. De hát itt meglehetősen unalmas volt az élet: minden holdfordulatkor megjelent a királynál Jakab, a pápa követe, vagy pedig az esztergomi érsek, akik mindenféle dolgokra megeskették Andrást. Úgy emlékszem, hogy legtöbbször arról volt szó, hogy az egyházi vagyonokat, amelyeket a Szentföldön elháborúzott, majd záros határidőn belül visszaadja. Azt nem kérdezte ez a cisztercita nuncius, hogy miből adja vissza a király az elcsatárzott pénzeket, amikor nekünk magunknak se volt mit ennünk. Az esztergomi érsek tudta, hogy üres a ládafia a királynál, de nagy komolyan kiszedte az esküt, és megírta a pápának, hogy minden rendben van, az öreg királlyal együtt egész háznépe, cselédei, nádorispánja, főétekfogója, kincstárnoka megesküdött.

Miután vallásos embernek születtem, nem tudtam soká nézni ezt a csúnya játékot, amely Ince pápa félrevezetésére szolgált, csakhamar megszöktem a Bivalok szigetéről, és Béla királyhoz mentem Budára, rövid lovaglás után. Alighogy megtaláltam a helyemet a király udvartartásában - a harangok felügyelője lettem -, megint csak megérkeznek ide is a papok. Jön Jakab, jön az esztergomi érsek a fegyveresekkel. Hát ez a fiatal király vajon mit vétett, hiszen ő még a Szentföldön sem volt! Vagyonokat se prédálhatott el, mert még csak huszonkét éves volt! Nemsokára azután kiderült, hogy a jóhiszemű Ince pápa elhalálozván, Gergely pápa került a helyére, aki többé nem hitt az öreg András királynak, akárhogy esküdözött az minden pereputtyával együtt. Én siettem elmondani a pápai követnek, hogy magam is voltam a Bivalok szigetén, mikor a pápai küldöttek távozása után mindig elővettük a hangászokat, előgurítottuk a boroshordókat. Legelsőnek maga az öreg András király perdült táncra, fennen hangoztatván, hogy darabidőre megint elvetette a pápa gondját néhány kemény eskü letételével. No, hát ezentúl nem fog táncolni az öreg, legföljebb kínjában, gondoskodik arról Gergely pápa.

A pápai követ fölszólította a fiatal Béla királyt az öreg király ellen való cselekedetre, miszerint hajtaná be az öregen az esküvéseket. Nevezetesen vegye vissza azt a harmincekényi földet a német ispotály-vitézektől, amelyet az esztergomi prépost javaiból a szentföldi háború után a vitézeknek adományozott. Ez ellen már hiába protestált a bírónak rendelt zirci apátság, hasztalan lépett föl a váradi és a győri püspök a vitézek kicsapongásai ellen. A vitézek azt felelték, hogy életükkel is megvédelmezik az ajándékba kapott földbirtokot. Az esztergomi prépost végül mosdatlan szavakkal illette az öreg királyt, de hát akármilyen lealacsonyítását művelé a királyi méltóságnak: András tehetetlen volt kedvelt vitézeivel szemközt. - Azonkívül a nagy hatalmú Dienes nádorispán ellen is nekünk kellett volna eljárnunk. Ez a főúr a minapában fölpofozta a szepesi prépostot, János mestert, a pozsonyi prépostot, anélkül hogy valami bántalom érte volna. - A pápai követ sokat emlegette a zsidókat meg egyéb izmaelitákat, akik itt hatalmas pártfogókkal rendelkeznek. Legfőbb patrónusuk, Sámuel kamarai gróf, aki titokban áttért a zsidók vallására, és az állami javakat a hitsorsosai kezelésébe bocsátotta. Mert ha Béla király vonakodnék a pápának engedelmeskedni, Gergely el van szánva a legvégsőre is: egyházi átok alá veszi az országot.

No, mondtam magamban, most azután csöbörből vödörbe kerültem. Nagyon jól tudtam ugyanis, hogy a fiatal királynak nincs módjában egy szalmaszálat sem megmozdítani az apjánál - hiszen nemrégiben még magam is ott voltam a gúnyolódók, csúfolódók, torz pofákat vágók között, amikor a fiatal herceg néhanapján a Bivalok szigetén megjelent. A régi cimboráim még most is ott vannak, akik majd megfelelő hahotával fogadják a királyt, amikor az belép atyja udvarába. Kedvében járnak az öregnek. Itt hát nagyon valószínű az egyházi átok kimondása - jobb lesz nekem egy másik országba utaznom.

- Sok mindenfélét hallottam a király második fiának, Kálmánnak az országáról, amely ott volt Szlavóniában; hozzá tartozott Szala és Somogy.

- Mire ennek az országnak a határához, a tihanyi kolostorhoz értem utazásomban, már utolért a templárius lovag, akit a pápai bulla kihirdetése végett küldtek váltott lovakkal. Magyarországot egyházi átok alá vetette a pápa. Ezentúl csak egyszer egy hónapban, akkor is zárt ajtók mellett szabad misézni a papoknak, Krisztus testét senkinek sem adhatják, csak a haldoklóknak. Ezenkívül szabad nekik az újszülötteket megkeresztelni. Ezenkívül azután nem is maradt meg egyéb a gyönyörű katolikus vallásból, elvitte az ördög a lelki üdvösségünket, átok alatt vagyunk! A templárius azt is elmondotta a tihanyi papoknak, hogy az egyházi átok alól egyelőre csak maga az öreg király van mentesítve a jövő Szent István napjáig. Addig adott neki időt a pápa a megjavulásra. Béla királyt meg a feleségét a nagy ünnepnapokon fölmentheti egyházi átok alól az udvari káplán.

- Ez is csak a pateránoknak hajtja majd malmukra a vizet - mondá csendes szóval a bölcs kolostorfőnök, mire én nyomban útra keltem, hogy valahogy ki ne maradjak a pateránok örömeiből.

...Ezek a pateránok úgynevezett hitehagyottak voltak, és ott tanyáztak a bosnyák, horvát és dalmát tartományokban. Volt bánjuk: Kulin, volt püspökük: Dániel, a számuk meghaladta a tízezret, és voltak gazdag váraik. No, mondom, ezt se hittem volna, hogy valaha a vallásomat elhagyom, de hát a pápa kényszerített rá. Le kell tenni az esküt a pateránok eklézsiájának, igaz, hogy majd hátrafeszítem a bal kezem hüvelykujját, amivel jelzem a sarkomban álló ördögnek, hogy az eskü nem tekinthető komoly eskünek. Mire Zára városába értem, már jobban tudtam az eretnekség katekizmusát, mint maguk a legöregebb pateránok. Elcsapott papoktól, erdőkben bujkáló vitézektől, máglyáról menekedett pateránoktól megtudtam, hogy a pateránság nem más, mint forradalom a római pápa ellen. A pateránok minden egyházi szertartást fölöslegesnek tartanak, mert az új vallás szerint az igazi vallásosság a szívben rejtőzik. Nincs tehát szükség se pápára, se gazdag papokra, mert Krisztus urunk maga sem azért alapítá az anyaszentegyházat, hogy abban a gazdag püspökök és más jómódú egyházi elöljárók legyenek. A pénzért való bűnbocsánatot pedig végképp megszüntette az új vallás, ezzel aztán elvette a papoktól az utolsó kenyerüket is. Mikor Zára városába értem, nyomban összehívtam a piacra a népet, és kijelentettem, hogy én vagyok az Antikrisztus. Az a megbízatásom, hogy a papokat mindenütt megégessem. Nagyon tetszettek szavaim a hitehagyottaknak, néhány papot el is csíptünk és habozás nélkül megégettünk. Ezzel Zárában való megélhetésem biztosítva volt, velem tanácskoztak az egyházi elöljárók, amikor továbbfejlesztették az egyházi forradalmat. Mondhatom, hogy nem éreztem semmi lelkifurdalást régi hitem elhagyása miatt - az embernek alkalmazkodni kell a viszonyokhoz. Nem is lett volna semmi baj, ha nem jöttek volna a templomos vitézek, akik azzal kezdték a rendcsinálást, hogy néhány főpateránt elevenen megnyúztak. Én ugyan idejében beállottam a templomos vitézek közé, magam is jó csomót fölakasztottam régi hitsorsosaim közül, de valahogy nem éreztem egészen jól magam a tartományban. A régi pateránok fenyegettek, hogy majd elbánnak velem az erdőben.

Magyarországba szöktem tehát.

- Itt már más világ volt. Gergely visszavonta az egyházi átkot, az öreg András király meghalt, és a király hívei már valamennyien ott voltak Béla király udvarában. "Mit akarsz itt? - kérdezték régi cimboráim. - Hiszen te András királyt szolgáltad." Azt persze elfelejtették, hogy ők is ott voltak András úr mellett. Még az utolsó kuktai állás is be volt már töltve. Szidtam is eleget a templáriusokat, hogy miért nem engedtek már előbb hazafelé. Igaz, hogy egy kicsit fogoly is voltam, amikor antikrisztusi voltomat mind többen kezdték emlegetni a kínhalálra ítélt szakadárok közül.

Ámde nem voltam kétségbeesve, mert az elvem mindig az volt, hogy okos ember ne ijedjen meg. Már útközben hallottam, hogy Magyarországon mostanában a kunoknak van a legjobb dolguk, ők a király kedvencei. Negyvenezren jöttek családostul régi hazájukból, a tatárok elől menekülve. A király azt gondolta magában, hogy jók lesznek ezek a kunok majd a tatárok ellen, de ha a tatárok nem jönnének, itt maradnak ijesztgetésül a nem egészen megbízható magyar urak ellen. Elhatároztam, hogy fölcsapok kunnak.

Jámbor, hiszékeny emberek voltak azok a szegény kunok ott a Tisza mellett, ahová a király telepítette őket. Az első szavamra elhitték, hogy anyám kun leány volt, ugyanezért szívemben én is kunnak érzem magamat. Miután természetemnél fogva sohase szerettem mellékes, harmadrendű állapotban megmaradni, rövid idő múltával sátramat Kuthen király sátra közelében építettem föl, a minorita atyák szomszédságában, akiknek az volt a feladatuk, hogy a kun királyt és a kun népet a római katolikus egyházba betereljék. Én nyomban észrevettem, hogy Kuthen nem nagy örömmel foglalkozik azzal a gondolattal, hogy régi pogány hitét új vallással fölcserélje, ezért én titokban szítottam az ellenállást a királyban a minorita atyák térítgetései ellen, miután magamat is pogánynak mondottam, amit a király igen méltányolt. - Egy napon aztán hiába hoztam szép magyar leányokat és menyecskéket a király sátrába, Kuthent nem lehetett megvigasztalni. Kitűnt, hogy IV. Béla ugyancsak ragaszkodik vendéglátása fejében ahhoz a körülményhez, hogy Kuthen népével együtt fölvegye a szent keresztséget. Béla azt ajánlotta, hogy ő lesz a kun király keresztapja, és vállalja a keresztapasággal járó ajándékok adását. "Nincs mást tennünk, mint meg kell keresztelkednünk" - javasoltam a királynak, aki hallgatott szavamra, és ugyanakkor fölvettem én is másodszor a keresztséget.

Kuthen barátomon azonban a keresztelkedés már nem sokat segített. Ellenségei száma napról napra növekedett, mert az okosabb magyar urak csakhamar észrevették, hogy a negyvenezer kun harcos nem is annyira Kuthen kedvéért van az országban, mint azért, hogy Bélának testőrsége legyen. A magyar urak titkon szövetkeztek Fridrik osztrák herceggel IV. Béla barátja ellen. Mikor ez a szövetség létrejött, beláttam, hogy nem maradhatok tovább Kuthen király oldalán - Fridrikhez siettem tehát, és elmondtam neki azokat a módozatokat, amelyeknek alapján Kuthent legkönnyebben el lehetne tenni az útból. Nem utolsó volt ezen módozatok között ama tervem, amely szerint a kun királyt táborából valamely ürügy alatt majd Pestre csalom, ahol nyugodtan végezhetünk vele. Az osztrák hercegnek megtetszett javaslatom, kijelentette, hogy derék ember vagyok, mire én valóban Pestre csaltam Kuthent azon ürügy alatt, hogy ebben a gazdag német városban egészen másfajta nők találhatók, mint a Tisza mellett. Valóban, az első napokban, amíg Fridrik herceg meg nem érkezett, meglehetősen mulatozva töltöttük napjainkat. A herceg megérkezésével azonban itt volt az ideje az utcai csőcselék fellázításának, amit a hercegtől kapott jó márkák segítségével könnyen megcselekedtem. A csőcselék összecsoportosult a ház előtt, amelyben Kuthen lakott, kiáltozni kezdett, hogy: le a kunokkal, a kunok az okai az ország szegénységének - mire még a zsidók és izmaeliták is bátorkodtak előjönni megjelölt ruháikban. Most már senkinek se jutott eszébe bántalmazni őket. - És mikor már a király és környezete csak úgy védekezhetett a csőcselék ellen, hogy nyilakat röpítettek az utcára, rendcsinálás céljából megjelent Fridrik herceg, és Kuthen levágott fejét a nép közé dobta.

- Most már nem maradt más választásom, mint az, hogy megint csak IV. Bélánál keressek szolgálatot. Habár ez nem látszott valamely reményteljesnek, a tatárok a nyakunkon voltak, a királynak pedig alig voltak hadai, Fridrik meggondolatlan gyilkossága miatt még a kunok is elpártoltak tőle. De hát nem mehettem másfelé, a király mellett kellett maradnom, hogy megélhetésemet biztosítsam. Így kerültem aztán szegény bolond fejemmel az emlékezetes mohi csatába, ahol csaknem otthagytam a fogamat. Szerencsére a kunok között megtanultam annyit a tatárok nyelvén, hogy megértessem magamat. "Hagyjatok békén - mondtam egy főtatárnak, amikor éppen két fiatal, hajlékony fa között akartak meghintáztatni -, az anyám tatár asszony volt, én is közébetök tartozom."

Szerencsés megmenekülésem nem maradt hatástalanul jövendő életpályámra nézve. Eszemnél és tanultságomnál fogva csakhamar Kaydán vezér mellé osztottak be, mégpedig nem is egészen utolsó állásba. Nekem kellett ugyanis kiszámítanom, hogy mennyi sarcot vessünk egyes városokra, püspökségekre, apátságokra, amelyekben kalandozásaink alatt megfordultunk. A matézis sohase volt valami erős oldalam, és így gyakran tévedtem a költség kivetésénél. Még azoknak a magyaroknak is találtunk egyet és mást tarisznyájukban, akikkel a Bakonyban találkoztunk, s éhségükben emberhússal éltek, mint a vadállatok. Mentségemül fölhozom, hogy sohase ettem emberhúst, akármennyire magasztalták azt előttem. Ellenálltam a kísértésnek. Különben is úgy tudom, hogy az emberhústól különböző férgek növekednek az ember beleiben, márpedig nekem szükségem volt a jó étvágyamra, valamint a jó alvásomra is. A Dunán túl bolyongván Kaydánnal, rábeszélésünk folytán elértük azt, hogy igen sokan lettek tatárokká, akik azelőtt magyaroknak mondták magukat. Nagyon is sokan jelentkeztek, hogy már alig győztük ennivalóval a híveket. Hiába figyelmeztettem Kaydánt, hogy ezek az áltatárok a legelső alkalommal cserbenhagynak bennünket, a tatár vezér nem hallgatott a szavamra, egyre sorozta a tatárokká vedlett magyarokat.

Én beláttam elgondolkozásaim közepette, hogy itt valóban tatárországot, benne nekem való állással, csak akkor alapíthatunk, ha IV. Bélát, a királyt elfoghatjuk. Akkor aztán nyugodtan átveheti az uralmat Magyarország fölött valamely tatár kán. Minden ékesszólásommal rábeszéltem tehát Kaydánt, hogy haladék nélkül a király után menjünk. A király Spalatóban bujdosott, Spalatót vettük tehát ostrom alá. Sajnos, a tenger mellé érve, a tatárok már kifáradtak a harcokban, kedvük, vérszomjuk csillapodott, különben is híre jött, hogy a király olyan nagy szegénységgel küzd, hogy hitelben csináltatott magának sisakot. "Mit kezdjünk egy koldus királlyal? Nekünk kell őt eltartani" - mondogatták a gondolkozó tatárok, és abbahagyva Spalato ostromát, elvonultak valamerre Bolgárországba.

- Miután nekem nem volt kedvem idegen országokkal megismerkedni, elmaradtam a tatároktól, levetettem ruhájukat, és az első éjszakán beszöktem Spalatóba, ahol a királynak fölajánlottam szolgálataimat. Elmondván tatár rabságom történetét, a király keblére ölelt, és rám bízta azt a feladatot, hogy büntessem meg azokat a magyarokat, akik a hadjárat folyamán tatárokká lettek. Én egy kisebb hadsereggel bevonulván az elhagyott hazába, valóban könnyen megtaláltam azokat, akik hűségesküt tettek a tatároknak. Méltóan megbüntettem őket. A visszatérő király lovagjává nevezett ki, de nekem többé nem volt kedvem a katonai pályához. Valamely nyugodalmasabb foglalkozást áhítottam. Ez a kívánságom teljesült is, mert a király istenfélelemből kolostort épített a Margitszigeten, melynek főnökségét szerencsés voltam elnyerhetni. Ezután valóban áhítatos életet éltem...

Eddig tartott ismeretlen lakótársam élettörténete.

A templárius, midőn megbízásához híven Ázsia felé igyekezett volna, útközben eltévedt a Bakonyban, és már javában ereszkedett lefelé az őszi este, amikor fáradt lovával felléptetett a veszprémi hegyre, ahol tudomása szerint egy rendháznak kellett állania. A templárius lovag a consulatus rangját viselte a maga rendjében, tudósítása tehát teljesen alapos és kétségtelen volt.

A templárius rendház tetőjén ugyan még nem állott az éjszakára kirendelt fegyveres, de a nehéz tölgyfa kapukat, ajtókat már ugyancsak zárogatták a Kiválasztottak. "Úgy látszik, az éjszakára káptalani gyűlés van összehíva!" - gondolta magában a templárius, amint vörös kereszttel díszített fehér köpenyegében leszállott a lováról, és kopogott az egyik ajtón. Az ajtó fölött gömbölyű ablak volt, amelyen a kopogtatás után egy szakállas fő mutatkozott, és némán a templáriusra nézett. Az megadta a szokásos jelet, amelyet a Consulamentum tagjainak volt szabad használniuk: három ujját a tenyerébe hajlította, és kifeszített hüvelykujjával, valamint kisujjával homlokára bökött. Mire odafönt az ablakban ugyancsak megmutatkozott egy kéz, amely mutató és középső ujjával a szakállas fő homlokába hulló hajat húzta meg. A kapu előtt várakozó lovag ezután megadta a második jelet: a bal kezének mutatóujjával megdörzsölte jobb keze mutatóujjának alsó tagját. Az ablakbeli szakállas ember erre három ujját szeméhez emelte, és megdörzsölte szempilláját. Ezzel a megismerkedés befejeztetvén, a vasalt ajtó kinyílott az utazó előtt.

A templárius megtermett, negyvenesztendős korabeli férfi volt, ama férfiak közül való, akikről az első szempillantás alatt megítélhető, hogy nem rettennek meg sem testi fáradalmaktól, sem hosszadalmas heverészésektől, amikor ennek ideje elkövetkezett... Az ilyen férfiak közül való férfi bátran felkapja az elébe dobott kesztyűt, de nem tartja lelkiismereti kérdésnek, hogy cselvetés vagy ármány útján érvényesüljön ellenfele fölött. Az ilyen férfi többnyire igazat szokott mondani, mert normális körülmények között lusta a hazudozáshoz, de ha viszont a mesemondásokra kerül a sor, akkor oly mestere a szónak, hogy mindenki csak őt hallgatja.

- Remélem, némber nincsen a háztető alatt - mondá, miután rangjánál fogva elfogadta az elébe siető templárius testvér üdvözlését, amely abból állott, hogy a vendéglátó megcsókolta a consulatus derekán azt a helyet, ahol a hátgerinc végződik. És a vendéglátó így felelt:

- Szabályaink értelmében bealkonyodás után nem szabad a házban némbernek tartózkodni. És különben is...

És a vendéglátó félbeszakítván szavait, az arcára tette mindkét kezét. Amely jeladásból a consulatus megérthette, hogy a rendházba éjszakára káptalani gyűlés van összehíva. Az utazó ismét fűrészelt két mutatóujjával, mire a vendéglátó bevezette őt a rendház ama szobájába, ahol egész éjszaka dereng a mécsvilág, hogy az utazó darab időre ledobhassa nehéz csizmáit.

A veszprémi Mester - öreg, szikár, de csontos férfiú volt - vacsoránál maga mellé ültette a consulatust, míg a többi templárius lovagok, szám szerint tizenketten, kettesével külön asztalkákról, néma csöndben étkeztek.

- Tehát utazásod célja: Ázsia. Hol akarsz átkelni az ismert határokon? - kérdezte a veszprémi főnök az utazót.

- Utasításom értelmében ezt egy Brassó nevű város rendházában mondják meg nekem a legpontosabban. Mennyire van ide Brassó városa?

- Körülbelül egy- vagy másfél hónapi járóföldre, lóháton. De lovad addig kidőlhet alólad - felelt a főnök.

- Nem baj. Váradon új paripa várakozik reám.

A veszprémi főnök bólintott - Várad körülbelül a fele útja innen Brassónak.

Most a vendég vette át a kérdezősködést, mert így volt ez megírva a rend szabályaiban.

- Hány sötét köpenyeges fegyveresed és szolgád van a fehér köpenyeges lovagokon kívül?

A Mester felelt:

- Itt a Bakonyban, mióta IV. Béla király uralkodik, egyszázharmincan viselik a vörös keresztet a köpenyegükön.

- Miért nem siettetek segítségére a pogány kun királynak, amikor azt Róma, Baál városának uszítására a magyarok szekértáborában megtámadták, hogy a kun király csak olyanformán szabadulhatott a megcsúfoltatás elől, hogy egész családjával öngyilkosságot követett el? Nem tudnátok, hogy clairvaux-i Szent Bernát apát, aki rendünknek főnöke volt, mondá: "Nyugtalanság és félelem minden ember lelkének okoz bajt, legyen az keresztény, zsidó, görög, sőt szerecsen is, míg a dicsőség, a tisztelet és a béke mindenkinek jólesik, a zsidónak úgy, mint a kereszténynek, nem kevésbé a szerecsennek és a görögnek"? Miért engedtétek tehát a kun királyt szekértábora kellős közepén elpusztulni?

A veszprémi mester a bal kezét a szívére tette, amikor így felelt:

- Mondd meg, testvérem, hogy a Consulamentum mely rangját viseled, mielőtt kérdésedre kellő feleletet adnék. Prior vagy-e, akinek kötelességem mindent meggyónni mester létemre is? Praeceptor vagy, akinek tanítását behunyt szemmel kell követnem? Procurator vagy visitator vagy, akinek bármely testrészét meg kell csókolnom, ha ő ezt óhajtaná?

A consulatus elővett egy darab kutyabőrt a zubbonya rejtekzsebéből, és megmutatta a kutyabőrön levő pecsétet a veszprémi Mesternek. Szabályszerű pecsét volt az: két lovag ült egy lovon: annak az emlékezetére, hogy a templáriusok elei, Hugó és Omeri Godofred, olyan szegények voltak, hogy egy lovon ültek különböző utazásaikban.

- Praeceptor vagyok, mint hajdanában Roger de Montagu Normandiában - mondá az utazó, és ajkával megérintette a titokteljes pecsétet.

- Most tehát habozás nélkül felelek kérdésedre - szólt a veszprémi Mester bizonyos szünet után. - A kun királyt azért hagytuk megöletni, mert az Új-Babilonból érkezett római kiküldöttek szerte az országban azt hirdették, hogy hazafias kötelesség a kun király elpusztítása, mert a kun király cimboráskodik ama tatárokkal, akik Batu vezetése alatt már közelednek Magyarország felé. Mi ugyan tudtuk, értesülésünk folytán, hogy ezt a mendemondát csak ama Baál városiak találták ki; a kun király legigazabb híve IV. Bélának, akire számítani lehet a "Jah-Allah" idején, amikor majd a nagy veszélyben mindnyájan ég felé fogjuk emelni karjainkat. De az új-babiloniak elözönlötték az országot, és a megkeresztelkedésnek ellentmondó kun királyt mi sem tudtuk volna megmenteni sorsától, bár a lelkünkben rejtőző istenség fájdalmasan zokogott az igaztalan cselekedet felett.

A templárius nagyot hörpintett az előtte álló kehelyből.

- Mindig így védekeznek azok, akik gyávaságot követtek el. Nincsenek küldötteitek, akik bejárhatták volna az országot a kun király udvarával, akik a megfelelő alkalommal megmondhatták volna a királynak, hogy a kun királyt állítólagos kincsei és feleségei miatt akarják az útból eltenni? Nem tudtátok a svábokat, a lézengő rittereket értesíteni, hogy Rendünk nemcsak a bajba jutott zsidókat és szerecseneket védelmezi meg minden igazságtalanság ellen, de akár a kun királyt is, ha arra kerül a sor?...

- Engedd meg, hogy kérdésedre a káptalani gyűlésen feleljek - mondá alázatosan a veszprémi Mester. - A bevezető harangszó már hallatszik. Jöjj a templomba, testvérem.

A "Mily szépek sátraid, Jákob!" kezdetű zsoltár elhangzása után, amelyet mind a tizenkét kiválasztott templárius elénekelt a kivilágított templomban, az utazó körülnézett társai között. Valóban, egytől egyig a Rend szabályai szerint voltak öltözve: övig mezítelenül, azután fehér szoknyába, amelyet piros öv szorított derekukhoz. Voltak közöttük olyan határozott képű férfiak, akik olyanformák voltak, mintha most léptek volna le egy régi emlékéremről, amelyet még Szilveszter pápa előtt vertek Petrus Rómájában. Apostoli külsejük volt itt az éj késői órájában, amint összefont karokkal, hátraszegett fejjel várták azokat a teendőket, amelyeket majd reájuk bíz a Mester.

A káptalan első teendője volt egy magyar herceg ünnepélyes beiktatása tagjai sorába. A herceg a király atyjafia volt, tehát nem sokáig haboztak felvételén. "Bevezetője" az oltár mögé állította, ott levetkőztették tanúk jelenlétében, átvették tőle a szokásos csókokat a szájra, a köldökre, a hátgerinc végére, aztán fölemelt mutatóujjal térdepeltetve megeskették, hogy örökké és megszeghetetlenül elhallgat mindent, amit itt látni és hallani fog.

- Úgy nézem, a herceg kissé nyavalyás - mondá az utazó, amikor a candidatust mezítelenül az oltár elé vezették tanúi.

Sovány, vörös szakállú, szeplős fiatalember volt. Még fegyvernök se lehetett volna valamely komoly úriembernél.

- Harcosunk akar lenni - felelt vállat vonva a veszprémi Mester.

Az utazó elgondolkozott.

- A pápaság szócsaplárjai ellen kell őt küldeni, ott majd felel érte a király, ha máglyára ítélnék.

- Parancsod szerint történik, testvérem - felelt a veszprémi, és elfoglalta helyét a templom közepébe állított széken, míg egy másik, trónusszerű emelvényen az utazó ült le: mintegy uralkodója az egész gyülekezetnek. A káptalan férfiai a templom első padsoraiba telepedtek, és komoly arckifejezéssel várták a történendőket.

- Kérdeztél: felelek! - kezdte a veszprémi Mester a szót, az utazó felé fordulva. - Mért nem segítettünk a kun királyon, amikor az módunkban lett volna Ázsiáig érő hatalmunknál fogva és ama húszezer válogatott férfi révén, aki a világ minden tájékán Rendünk jelvényeit viseli?... Azért nem segítettünk a királyon, mert az nem akart belépni rendünkbe.

- De barátunk volt - felelt az ítélőszékből az utazó.

- Lehetséges, de a magyar király barátja is volt, aki még egyetlen jóakaratú jelét sem adta annak, hogy valóban utódja ama Jeruzsálemi Endrének, akit a mi apáink kísértek el a Szentföldre, hogy ott diadalmaival elég erőt merítsen az Antikrisztus Synagogiájának, a római pápák hatalmának a megtöréséhez. Jeruzsálemi Endre gyengének mutatkozott ama bizalomra, amelyet a mi Rendünk szánt neki: Új-Bábel továbbra is úgy uralkodik Magyarországon, mint azelőtt. IV. Béla éppen a leghűbb szolgája a Baál városbeli követeknek, még leányát, a hercegnőt is az apácák gondjaira bízta. Nem mehettünk segítségére a kun királynak, mert a mi segítségünk révén megmenekülhet, és akkor nagyobb zavar támadhat az országban, mintha nem látogatna el őseihez...

- Testvérem, úgy látom, régen járt futárunk nálatok - felelt az utazó a trónusról.

- Bizony, egy esztendő előtt kaptuk az utolsó utasítást Orléans-ból, amely úgy szólott, hogy a királyt hagyni kell vesztébe rohanni.

- Igaz - bólintott az utazó. - Mert Batu még akkor azt ígérte, hogy végcélja nem más, mint Baál városa ellen vonulni, amelyben a pápa székel. De a tatár megszegte ígéretét, éppen ezért vagyok itten, hogy ígéretére figyelmeztessem őt Rendünk megbízásából.

- Mi a teendőnk tehát? - kérdé hosszabb szünet után a veszprémi Mester, miután a káptalan tagjainak volt idejük elgondolkozni az utazó titokzatos szavain.

- Meg kell védeni IV. Bélát, hogy a mi pártunkra hódítsuk, miután Róma elhagyta őt! - mondá dörgő hangon a Consulatus.

- Már késő! - felelt egy ijedt hang a templom sötétségéből.

A templáriusok rendházának kiküldöttje volt az, aki megszólalt a sötétségben, aki lovat cserélve futamodott a mohi pusztáról idáig, hogy hírt hozzon testvéreinek arról, hogy a király szekértáborát éppen úgy felkoncolták a Batu tatárjai, mint a magyarok a kun királyét... Ki tudná, merre bujdokol a király?

A ceremóniákban megedzett férfiak is elsápadtak, megrendültek, jajszóval hátradőltek, és még csak a veszély esetén szokásos kiáltást is elfelejtették elmondani... Mintha a templomuk rendült volna meg felettük, alattuk, körülöttük. Nem volt többé kézzel adott jeladás, szemmel jelzett útmutatás, hallgatással adott parancs: a káptalan kiválasztott tagjai minden méltóságuk és felvilágosodottságuk mellett kitárták szájukat, és hangosan ordítani kezdtek, hogy a templom falai most már a belső riadalomtól rengedeztek.

Hiába kiáltozta az "Abrak" szót a templárius magas ülőhelyéről a veszprémi káptalani tagok felé, amely szónak mindig varázsértelmet tulajdonítottak. Hiába kérdezte ki a padban ülő Kiválasztottakat arról, hogy mi a világosságnak az eredete. Azok nem felelték rá a szokott testvéri választ, hogy a világosságnak eredete "az éj". Ugyancsak hasztalan tette fel a kérdést, hogy mi történt a kilencedik órában. Egyetlen káptalani tag sem adá meg a szokásos választ: "El van végezve."

Csak leborultak a templom padjaira, és sírtak, mintha az a nő halt volna meg, akinek ajkát szabályaik értelmében nem volt szabad érinteni, akár anyjuk, akár leányuk volt az illető... Sírtak, mintha elvesztették volna a bal kezüket, amelyet a szíve fölött kellett tartania minden templárius lovagnak. Sírtak, mintha nem tudnák többé az előírt módon fölemelni jobb kezük mutatóujját.

- Elveszett Magyarország - mondá a veszprémi Mester, amikor arcának volt ismét annyi ereje, hogy azt az utazó felé emelhesse, mintha halottaiból térne vissza.

Az utazó könyörtelen maradt.

- Én reggel mindenesetre továbbutazom Ázsia felé. Ti pedig, ha jót akartok, mondjátok el az imát, amint Rendünk törvényei azt előírják Mózesért, Jézusért és Baphometért. Csak azután engedem meg, hogy megvirradjon fölöttetek a Nova, az új nap kihirdetéséhez.

...Ekkor pedig felugrott a padsorból egy veszprémi szíjjártómester, aki eszességénél fogva ugyancsak tagja volt a veszprémi templáriusok káptalanjának, és aki híres volt nagy erejűségéről is. Eltörte a tölgyfa padot, amelyen ült vala, és a vastag deszkadarabot feje fölött lóbálva, kiáltotta:

- Mit bánom én, hogy mit mond a Sirach könyvének XXIV. fejezete a káptalani ülés befejezéséről! Megyek szegény hazám védelmére!

- Ha egyik városban üldöznek, fussatok egy másikba - köszöntötte Krisztus szavaival a minorita atya a templárius lovagot, amikor előtte a rendházban megjelent.

Habár ezenkívül egyetlen titkos templárius jelet sem adott a minorita, Roger a krisztusi szavakat elegendőnek találta, hogy szóba álljon az öreg pappal.

- Mi a kívánságod, atyám?

- Ebbe a városba megérkezve bolyongásaimban, meghallottam, hogy jelenleg te vagy a leghatalmasabb uraság Veszprémben. Azért kérem a te pártfogásodat ügyem sikeres megoldásához.

A templárius így felelt:

- A mi rendtörvényeinknek nyolcadik szakasza ezt mondja: "Vándorlásaitokban találkozni fogtok minden népben igazságosokkal, akik szívükben hordják kiválasztottságunk kegyelmét és Consolamentumunknak világosságát. Hozzánk tartoznak, ha nem is származtak ki belőlünk..." Hallottad törvényünket, most tehát add elő kérésedet.

- Azt hiszem, az én kérésem mindenben egyezik a ti felfogásotokkal. Arról van szó, hogy a veszprémi zárdát ki kell üríteni, az apácákat menedékhelyre szállítani, mert a tatárok Esztergomhoz közelednek, Kaydán vezér pedig a király üldözésében végigvonul az egész Dunántúlon - mondá az öreg minorita, és a templárius válaszát várta.

- A mi Istenünk a szeretet, és aki a szeretetben marad, marad Istenben, és Isten őbenne. Segítségedre leszünk az apácák megmentésénél.

Roger, a templárius lovag, ezután kiadta a maga rendelkezéseit, és reggelre már útra kelhettek az előállított különböző szekereken, fegyveres templáriusok felügyelete alatt a veszprémi zárdahölgyek.

Öt apáca utazott a menetben, amelyet maga Roger, a templárius consulatus vezényelt "dél felé, amerre IV. Béla menekült".

A főnöknő: Egézia, Simon bán leánya; az apácák: Krisztina, Ilona, Margit és Maristella. Tehetetlen asszonynépek, akik az imádkozáson és munkán kívül egyebet nem ismertek a földön.

A Bakonyon vitt át az útjuk, és mindenfelé találkoztak emberekkel, akik egész családostul utaztak, hogy a tatárok elől az országból kivándoroljanak, hiszen a hírek szerint a szerencsétlen király is itthagyta országát a mohi ütközet után.

- Csak mindig dél felé, mert mögöttünk Kaydán - utasította a templárius a siránkozókat.

És mikor a templárius parancsát elmondta, a jajgatók elhallgattak, a gyávák fölbátorodtak, a kétségbeesettek új erőhöz jutottak. Volt valami abban a hangban, amit nem lehet mindennap hallani, amelybe a férfiak és nők az első hallásra bele szoktak szeretni. Mindenki azt kezdte hinni, hogy amíg a bozontos, járhatatlan Bakony védelme és a templárius vezetése alatt vannak, életüket nem fenyegeti veszedelem.

Körülbelül a mai Várpalotánál érte a menekülőket az alkonyat, amikor a szekértábort és az őrséget fölállította a templárius, az emberek, asszonyok, gyermekek, öregek elhelyezkedtek, a tábortüzet meggyújtották, amikor Egézia, Simon bán leánya odalépett a szekértábor előtt őszi csillagokat nézdegélő templárius mellé, és így szólt hozzá:

- Lovag, én azt hiszem, hogy eltévesztettük az utat.

A hatalmas férfi a szeme szögletéből végigmérte a főnökasszonyt. Az se volt valami mindennapi nő. Szép példánya nemének. A szeme az alkonyati sötétségben is világított. Ha karmai lettek volna, mint a nőstény medvének, nyilván támadni is tudott volna.

- Asszonyom - felelte a templárius egy fa derekának vetve a hátát -, mi a csillagok állását, járását magunkhoz méltó, tudós férfiaktól tanuljuk. A mi lovagrendünk szerint egyáltalában tilos nőkkel komoly dolgokban szóba állani. Csak azért feleltem neked, mert menekülő úton vagyunk.

A főnökasszony gőgösen biccentett a templáriusnak.

- Mindezeket elmondhatja a lovag a maga zsinagógájában. Ott talán meg is dicsérik szavaiért. De én zárda-fejedelemnő vagyok, többet tudok a dolgok mikénti állásáról, mint más némber. Mi most nyugat felé haladunk, holott nyugat felől már jó darabidő óta jönnek a menekülők, akik Fridrik osztrák herceg rablói elől keresnek védelmet, gyakran a mi szent házunk födele alatt is. Fridrik, az ausztriai herceg ugyanis a tatárok mohi pusztai ütközete után, ugyancsak bátorságot vett magának, hogy Magyarországot megtámadja.

A templárius gúnyosan mosolygott.

- Természetesen, mert a királyotok kölcsönvett tőle húszezer márkát, amiért négy vármegyét kötött le. Mért nem adtak a magyar urak Bélának húszezer márkát? Van itt elég gazdag pap meg úr.

- Mért nem adtatok ti, templáriusok? - lobogott fel az asszonyfejedelem, mint egy rohamra induló tigris.

Roger megvetéssel legyintett.

- Mi nem vagyunk jótékonysági intézmény. Mi csak az okos embereket támogatjuk, akiknek a kellő időben hasznukat is lehet venni céljaink elérésében. Nekünk most az az érdekünk, hogy Magyarország megsemmisüljön, hogy Batu fennakadás nélkül folytathassa útját a mi legnagyobb ellenségünk, az Új-Babilon, Róma felé...

- Ó, ti ördögfajzatok! - visított fel Simon bán leánya, és a tíz körmével rohant az egykedvű lovagnak, a templárius azonban félmázsás karjának egyetlen mozdulatával elhárította a támadást.

- A bolygók már valamennyien az égboltozaton vannak. A mi törvényeink szerint ebben az időben már nem szabad némberekkel szóba állanunk - mondá ásítva. Köpenyegébe burkolózott, és egy fának dőlve aludni kezdett.

Másnap, továbbhaladva a Bakonyban, egyszer csak találkoznak egy baromcsordával, amelyet haramiaképű pásztoremberek hajtottak nagy sebbel-lobbal az erdei ösvényen. A barmokról csurgott a víz, és eltévedeztek a sűrűségben, ahonnan a hiúz zöld szeme és a farkas topázszeme világított.

Egézia, Simon bán leánya megállást parancsolt kétkerekű kocsijának.

- Mögöttünk a tatár! - kiáltotta vércsevijjogással.

- Mögöttünk a német! - feleltek a baromhajtók, és dorongjaikkal továbbösztökélték kimerült állatjaikat.

- Hallottad, templárius?! - kiáltotta most a menekvők csapata élén lovagló lovagnak a rendfőnöknő. - A német torkába viszel...

- Itt maradhatsz, asszonyom, ha nem tetszik utazásunk iránya - felelt a templárius.

Újabb és újabb csoportokkal találkoztak a Bakony csapásán, amelyek szemközt jöttenek, és kelet felé menekednek. A férfiak gyermekeiket a hátukon vitték, a nők mindenféle limlomot cipeltek kezükben, az öregek elmaradoztak, és felsóhajtottak:

- Mindnyájan eleget éltünk... Itt az ideje, hogy végezzenek velünk a farkasok.

Egézia - mert hiszen akkor is voltak női szónokok - így beszélt a néphez:

- Ti nem ismeritek még a tatárokat, akik mögöttünk jönnek.

- De ismerjük a németet! - feleltek a futamodók, és továbbfolytatták útjukat kelet felé, amerről a tatárok jönnek.

A templárius a fegyverei és kutyái segélyével délután leütött néhány őzet abból a vadállományból, amelytől dúsgazdag volt a Bakony. Estére még azok is kaptak pecsenyét, akik Egézia rábeszélésére a templárius csapata mellé csatlakoztak. És amikor feljöttek a csillagok, a zárda-fejedelemnő megint csak felkereste Rogert a szekértáboron kívül.

- Te hatalmas, makacs ember! - kezdte a beszélgetést, de valamiképpen más hangon, mint tegnap. - Még mindig nem akarod belátni, hogy földönfutók országába, a német dúlta tartomány felé vezetsz bennünket?

- Ti arra kértetek engem a papotok útján, hogy megmentselek benneteket, én ezt megígértem - felelt a templárius, és most már nem nézett a remekbe faragott asszonyra, amikor szólott hozzája.

- De hát nem látod a verejtékező népet, amely haláltusájában a földön fetreng?

- Az egész élet nem egyéb, mint tusakodás a halállal - felelt a templárius még mindig a régi egykedvű hangon, és karjával legyintett.

Simon bán leánya most már megragadta a templárius elhárító kezét, és esdeklő hangon így szólott hozzá:

- Uram, én, aki legerősebbnek gondoltam magam eddig az asszonyok között, íme, bevallom néked, hogy erősebb vagy, mint hittelek.

A templárius a csillagokba nézett.

- Bátor asszony. A mi erőnket a nők sohasem ismerhetik meg, mert a mi erőnk nem arra szolgál, hogy női köntösöket vagy fátylakat letépjünk, hanem arra, hogy eszünknél fogva kormányzói legyünk a világnak, valamint a mi erőnk az, hogy a férfias barátságban leljünk vigasztalódást végig az egész életen át. Mi olyan férfiak vagyunk, akik egymás szeretetében hófehérek, míg mindenki máshoz feketék, mint az ellenség.

Az asszonyfejedelem az ég felé emelte kezeit.

- Érzem, hogy beszéded sérti egész nememet, de kérlek, csak beszélj, mert borzasztó volna egész éjszaka csak a farkasok üvöltését hallgatni.

A templárius félig hátat fordított a főnöknőnek, amikor felelt neki:

- Bár rendünk szabályai tiltják, hogy esteli időben nővel szóba álljunk, válaszolok neked, mert azt gondolom magamban, hogy amint vannak asszonyok a férfiak között, olyanformán lehetnek férfiak a nők között... A németek a mi barátaink!

Egéziát ismét elragadta heve, és két kézzel kapott a lovag torka felé.

- Ó, ördögfajzat! Hazám minden ellensége barátod neked?

- A németek a mi barátaink - ismételte a lovag. - Fridrik császár a római pápa ellensége, hadai éppen most özönlik el Olaszhont, hogy végre megsemmisítsék az Új-Bábel hatalmát a földön. Hiába hirdetett Ince pápa keresztes hadjáratot és mindenkinek bűnbocsánatot Fridrik császár ellen, senki se merte fölemelni az ujját a császár ellen. Július harmadikán adta meg magát Flórenc a német hadak előtt, ugyanakkor ki is zsákmányoltatott. Azóta tán Rómában van a császár, mert, amint láthatod, pirosodnak már a falevelek. Most pedig hagyjál aludni, asszonyom, mert holnap még nagy út vár rám.

A templárius most is, mint az előző éjszakán, faderéknak dőlve, kivont karddal kezében töltötte az éjszakát, és nyitott szemmel aludt.

Másnap újabb menekedőkkel találkoztak. Egézia fekete-fehér öltönyében a görnyedt, térdig roskadt futamodók elé állott, és egy süvegét is felejtett, kopasz, madárijesztő-forma embert vett vallatóra:

- Mi az a hónod alatt?

- A szegény feleségem szoknyája.

- És a feleséged?

Az emberroncs valamely szörnyű, emberfölötti kiáltást hallatott, amelyet azelőtt bizonyára nem tudott, és most tanulta meg menekedés közben.

Végül Egézia talált egy iksz-lábú, harangozóforma embert, aki beszélni is tudott. A harangozó tornyából minden udvarba belát, tehát sok mindent tud abból, ami a városban történik.

- Győriek vagyunk. Győrt kirabolták és elfoglalták a németek.

Aztán üvölteni kezdett ő is, mint azt a Bakony vadjaitól tanulta.

Szörnyű nap volt... Az erdő ordított a kétségbeeséstől. A bokrok alig győzték eltakarni a kétségbeesetteket, összenyomorodottakat és haldoklókat. A hullákat fényes délben vonszolták be az erdei csapásról a vadállatok. A templárius és a fegyveresek kardja egész nap dolgozott, hogy a vadaktól, emberektől megmentsék a gondjaikba vett apácákat.

Roger estefelé maga is megelégelte a munkát.

- Azt hittem, hogy olyan kardom van, amely sohasem törhetik el. Ma már a harmadik kardot kellett elővennem - mondá Egéziának, amikor az estefelé a szekértáboron kívül felkereste.

- És még mindig nem akarsz bosszút állani a németeken? Még mindig barátaidnak tekinted azokat, akik az én hazámat dúlják? Az én bölcsőm Győrben ringott, Simon volt a hajósok bánja - szólt szenvedélyes hangon az asszonyfejedelem.

- A mi rendünk nem bocsát meg senkinek, de a büntetés idejét azok határozzák meg, akik fölöttem állanak.

- Leveted a köpenyegedet, és egyszerű háborús lovag leszel.

- Ezért lettem volna consulatus a Rendemben?

- És én azért lettem fejedelemasszony, hogy veled megismerkedjem? Roger, reám hallgass! Én szeretlek az első perctől fogva, mióta megláttalak. Ilyen volt mindig a férfi, aki hideg fekhelyemen álmaimban meglátogatott. Az én szerelmem erősebb, mint a ti Rendetek. Én nem parancsolni fogok neked, én boldog emberré teszlek. Elmegyünk valamerre, nagy a világ... Bosszút kell állni a németeken - súgta a fejedelemasszony a templárius fülébe.

- Talán harminc embert kellett levágnom útközben. A szekerek már majdnem leroskadnak a zsákmány terhe alatt. Fáradt vagyok - felelt a templárius. - Holnap még nehezebb lesz a dolgom, amint Győr felé közeledünk.

- Melletted leszek. Ölni nem tudok, de a máglyát meg tudom gyújtani a németek alatt.

A templárius a faderéknak vetette hátát, és már nem is felelt az izzó asszony szavaira.

Másnap vérengző verekedések révén egy kopasz domb alá jutottak el.

A domb tetején egy ázsiai lovas állott szobormozdulatlansággal, és a völgybe nézett. Olyan volt, mint valamely szörnyű istenség, amely lóháton jött a tibeti sivatagból... Hegy volt a hegy hátán. A templárius tölcsért formált a tenyeréből, és háromszor elkiáltotta magát:

- Jah-Allah!

A szobor egyszerre felhővé válott, amely vihargyorsasággal száguldott le a dombtetőről a völgybe. Ázsia görgött le a hegyről a lezuhanó kövekkel, mint bölcsők és koporsók képmásai, ahol az emberiség született és meghal. Az ázsiai isten szinte a fákat túlnőve közelgett sivatagsárga arcával, hosszúkás szemeivel, lapos orrával és széles ajkával, amely egyszerre az egész földet meg tudja csókolni, hogy annak a vérét kiszívja a maga táplálására.

Mindenki a földre borult, csak a templárius lépett előre rettenhetetlenül a fák közül kimagasló óriás szörnyeteg felé. És a hüvelyk- és kisujját tenyerébe szorítva, három középső ujját széttárta homlokán.

Mire a megelevenedett bálvány felemelte kecskebőrbe göngyölt karjait, és két szörnyű ujját, a mutatót és a középsőt hajához illesztette, amely kilógott süvege alól.

- Kaydán - mondta a templárius.

- Az vagyok. Mit kívánsz? - kérdé valamely olyan nyelven az ázsiai isten, amilyen nyelven a felhők között a sasok, a tengerek mélyében az óriás halak beszélnek. - Hívtál. Itt vagyok.

- Meg kell égetni Győrben a németeket! - felelt most a templárius ugyanazon a nyelven.

A szellem olyant kiáltott, hogy az ezeréves bakonyi fák is zúgni kezdtek a hangtól, mint valami vihartól. Aztán nyomtalanul eltűnt a látomány.

A templárius szemfényvesztő játékát befejezve, tovább vezette a menekülőket a mind borzalmasabb erdőségben.

A templárius vörös kereszttel díszített fehér köpönyegében, óriási lován, amely már jóformán egész Európát beutazta gazdájával, a menekülők élén haladt. Mellette a derékig fehér szakállba burkolt minorita páter vitt valamely keresztfélét, amit a Bakonyban tákolt össze. Mögöttük a kétkerekes szekerek, amelyekről szüntelenül hangzott a zárdahölgyek imádkozása, úrnők verébcsipogása vagy koronkint felsivító jajveszékelése. A Bakony-szél mogyorófasűrűjéből kiérve, a távolban megpillantották a Dunát, amely az 1242-i esztendő telén forrásától csaknem a tengerig olyan erősen volt befagyva, hogy azon a tatárok minden seregestül átkelhettek.

- Mégiscsak jól tanítottak földrajzra Orléans-ban, a lovagrend iskolájában! - mondá a templárius, amikor a Duna mentén, a messziségben egy kerített város tornyai és bástyái bámultak ki a hószürke távlatból: Esztergom.

A Bakony felől a varjak nagy csapatokban szálltak versenyt az égboltozaton rohanó hófelhőkkel ama távoli város felé. "Valamit éreznek ezek a madarak" - gondolta magában a templárius, de hangosan nem szólott aggodalma felől, mert a védett város láttára alleluját kezdtek énekelni a kocsikon a zárdaszüzek, de meg egyébként is szótlan ember volt a lovag.

Az első kétkerekű kocsin helyet foglaló zárda-fejedelemnő, Egézia hangosan hálálkodni kezdett:

- Lovag, a szentek és angyalok vezéreltek.

A templárius magában dörmögött:

- Meg az orléans-i Consulatusok, akiktől fiatalkoromban tudományomat nyertem.

A fejedelemasszony most hölgyei felé fordult.

- Az a város ott: a legjobban megerősített helye Magyarországnak; Esztergomnak hívják. Spanyolok, franciák és latin keresztes lovagok védelmezik. A parancsolójuk az aragóniai Simon gróf, akinek a spanyol király engedelméből egyedül szabad sast viselni a címerében. Hárman vannak testvérek: Simon, Bertrand és Mihály. Az ő védelmük alatt jó helyen leszünk.

A zárdahölgyek, bár nem ismerték a földi indulatokat, mégis némileg megvékonyodó, irigykedő ajkakkal hallgatták főnöknőjük járatosságát a vitézi dolgokban.

Délidő tájt, amint szorgalmasan közelednének Esztergom felé, a templárius egyszerre szimatolva így szólott a mellette baktató minoritához:

- Tatárszagot érzek. A tatárszag olyan, hogy átvágja a legzamatosabb, legcsikorgóbb téli levegőt is. Mintha itt az erdő közelében is legszívesebben az állatok hulladékaival tüzelnének, mint a járatlan ázsiai sivatagokban. Jó lesz azt a keresztet a csuha alá rejteni, szentatyám, mert felbőszítjük vele a pogányokat.

És a templárius tovább is csak szél ellenébe fordította nagy, horgas orrát.

- Úgy látszik, csak egy-két csavargó tatár rakott tüzet itt a közelben, nem mertek támadni.

Mielőtt az alkony leereszkedett volna, Esztergom falai alá értek.

Valóban, jól megerősített város volt. Árkokkal, falakkal, messzire néző fatornyokkal volt körülvéve.

- Csak hajítógépeket nem látok sehol a falakon. A ballisztrátik, úgy látszik, nem tartják szükségesnek védelmezni a kevély falakat - mondá elégedetlenül a templárius.

A zörgetésre egy részeg kapuőr dugta elő a fejét valamely toronyból, és a magasból fúvósmuzsika hangjai hallatszottak a menekedők közé. Egézia fejedelemasszony hosszú köntösében az árokig futamodott.

- Jelentsd uradnak, az aragóniai Simon grófnak, hogy hű nővéreivel együtt a veszprémi zárda-fejedelemnő, Simon bán leánya kér bebocsátást.

A medvefejű őr fertályóra múlva visszatért, és a toronyból lekiáltotta:

- Uram azt üzeni, hogy elég asszony van a városban!

Most a templárius nyargalt előre az árokig.

- Mondd meg uradnak, hogy Roger, a templárius akar vele szót váltani!

Nem sok idő telt el, amikor az utolsó napsütésben egy hórihorgas spanyol lovag tűnt fel a falon, aki bő köpenyegében, barettos kalapjában hosszú kardjára támaszkodott.

A templárius mutató- és kisujját úgy emelte fedetlen homlokához, mint két szarvat. A spanyol lovag a fal tetejéről viszonozta a titkos köszöntést, megfogván homlokába hulló haját. És mindjárt elhangzott a parancs is a kapu kinyitására.

A kapuőr igazat mondott, Esztergom valóban telve volt asszonynéppel.

Különösen ma, háromkirályok napján tűnt ez fel, mintha a tatároktól megszállott Magyarország minden valamirevaló asszonya a kerített városba menekült volna. Az utcákon tolongtak, mert a francia és latin keresztes vitézek elhatározták, hogy farsang kezdetét a szomorú magyarok mulattatására megünneplik. Az asszonyok legszebb ruháikban ültek vagy álltak a házak ablakaiban és erkélyein. Sokan közülük lemerészkedtek az utcákra is, pedig már rohamosan közeledett az alkonyat. Különösen azok az asszonyok vidámodtak a piacon, akiknek férjük tatár fogságba esett. Az idegen vitézek pedig fel és alá nyargalásztak, páncéljaikat, kardjaikat csörgették, hajtották a közembereket, hogy azok a piac közepén égő tüzet élesszék. És amíg a magyarok már régen nem merészelték tollaikat viselni süvegeik mellett, mert erről könnyen felismerhetők voltak - a francia és spanyol vitézek még azokat a színes madártollakat is kalapjuk mellé tűzték, amely tollakat annak emlékére viselték, hogy nemrégiben verték ki a szultánt Maiorca és Minorca szigetéről. Itt voltak a Fehérvárról ide menekült Szent János-lovagok. A gazdag győri polgárok. Minden rendű magyar nemesek és megfelelő katonaság.

A templárius így szólott Simon grófhoz, amikor a zárdahölgyek élén végigvonult szomorú menetben a mulató városon:

- Testvérem! Megfogadtam, hogy a veszprémi kolostor hölgyeit átvezetem a Bakonyon. Igazi templáriushoz méltóan megfeleltem feladatomnak. Most már rajtad a sor. Viseld gondját a menekedő nőknek. Én Turkesztánba megyek.

Simon gróf így válaszolt:

- Ha a tatárok megtámadják a várost, úgyis az asszonyokat és ékszereiket kell kiszolgáltatni nekik legelsősorban.

- De ott fent a vár biztonságosnak látszik - mutatott a hegyre Roger.

- Az az én váram. Oda nem léphet be senki a városiak közül - felelt a spanyol lovag olyan előkelőséggel, hogy a templárius kénytelen volt egy bizonyos jeladással - két mutatóujja fűrészelgetésével - emlékeztetni őt a lovagrend törvényeire.

Erre valóban engedett a büszke spanyol.

- Tehát kit védelmezzek meg a hölgyek közül?

- Egéziát, a fejedelemasszonyt vedd gondjaidba. Ott jó helyen lesz. Nekem virradatkor tovább kell utaznom.

Simon gróf parancsot adott, hogy a fejedelemasszonyt a fellegvárba szállítsák. Egyetlen asszony lesz a várban.

- Mikor látom, lovag? - kérdezte Egézia a templáriust.

- Amikor szüksége lesz rám - felelt Roger.

És búcsúzáskor törvényeik értelmében még kezet sem foghattak, pedig ebben az időben az emberek nagyon gyakran elváltak egymástól örökre.

Most Simon gróf adta meg az úgynevezett nagy consulatusi jelet, két szarvat formálván ujjaiból.

- Mi dolgod van Turkesztánban?

A templárius egyszerűen felelt:

- Oktay, a tatár főkán, Szamarkandban gyógyíthatatlan beteg. Új kánválasztás lesz rövid időn belül. Rendünknek érdeke, hogy az elhunyónak legidősebb testvérétől származott legidősebb fia legyen a kán.

- És ki az?

- Batu, aki a magyarországi hadjáratot vezeti. De majd rövidesen visszafordul, amint a szamarkandi futár elérkezik hozzá.

A mulatozás féktelenül folyt Esztergomban.

A templárius virradó hajnalban elhagyta a várost, a toronyőrök még látták egy darabig nagy, fekete lován a befagyott Duna partján baktatni, aztán fehér köpenyegével elnyelte a hó meg a köd.

A lovag éppen idejében ment el, mert déltájban szinte megtébolyodva rohantak végig a kapuőrök a városon azzal a hírrel, hogy a tatárok közelednek kelet felől.

Bár a legkeményebb téli napok egyike volt, amikor ezen korszak történetírói szerint a veréb is megfagyott röptében, csak a vastag tollú varjú állta egykedvűen a hideget, házaikat nyomban elhagyták az emberek. Az erkélyeken a tegnapi mulatozástól még pislogó szemű asszonynépek boglyas, széttépett, szalmakazalszerű hajzattal mutatkoztak. Kiugrottak az ágyból, és kiugrottak abból a szobácskából, ahol a hideg kürtő fölött a dínomdánomban elromlott gyomrukat ápolgatták. Megmutogatták a kapuk előtt vadmacska melleseiket, egérszőrű alsószoknyáikat, amelyeket az előkelő úriasszonyságok a hideg miatt az ágyban is viseltek. Sokan menekedni akartak ékszeres tarisznyáikkal, mintha eszüket vesztették volna, de csak a szomszéd házig jutottak, mert ott szemben futamodó asszonynéppel találkoztak. Olyan asszonyvisítással telt meg a város, mintha a legtöbb asszony gyermeknek adna életet.