NYÍRI VIRTUS

Odalentről, a Régi Zellmanovics felől már két éjszaka és két nap óta hangzott egy bámulatos, dörgő hang, amely folyton azt dirigálta a Lepke füstösképű népének, hogy: „nem bánom, nem bánom, csak azért se bánom...” De hát a Régi Zellmanovics már hozzá volt az ilyesmihez szokva. Betyárvilágbeli, útszéli fogadós volt, ahol hajdanában éjjel-nappal muzsikáltak.

Nem is a Régi Zellmanovics csodálkozott a bámulatos hangon és szilárd kitartáson, hanem csodálkozott azon egy fehérbőrű, feketeszemű, gömbölyű menyecske, aki nem messzire lakott a Régi Zellmanovicstól a faluvégi oszlopos kúriában, ahol a rozsdaszínű vadszőlőlevelek olyan ragaszkodással tapadnak a kőoszlopokhoz, mintha ott akartak volna telelni. Mert késő őszre hajlott s az újbor már kiforrt. Bár sohase is forrt volna ki ez a céda újbor, amely úgy megbolondítja a férfiakat, mint valami rossz asszonyszemély. Azaz, hogy az újbornak még kutyább természete van. Eszébe juttatja az embernek - némely új borral élő férfiúnak - a rossz asszonyszemélyeket. Az újbor csinálja meg azt az érthetetlen kavarodást az agyban és a szívben, hogy némely férfi elhagyja tiszta, kedves, szerelmetes feleségét és fut Zellmanovics­né után, aki pedig már a forradalomban is markotányosné volt.

Hanem mulatni tud az a vén asszony. Juliska már két nap és két éjszaka figyeli az ablakból, amely egy kőhajításnyira esik a csárdától, hogyan mulattatja az urát Zellmanovicsné.

Az első nap nemigen értette a dolgot. Már éppen azon volt, hogy fölkerekedik és elmegy az uráért, - mert még igen fiatal menyecske volt s nem ismerte a férfiak szokásait - elmegy érte és így szól hozzá:

- Édes, drága, jó uram! Otthon tele a pince egri bikák vérével, kora téli hajnalok arany­pirosságával, amilyen hajnalok a hegyaljai szüretekre szoktak felvirradni; de néhány üveg sámpányi is maradt a pincében a templomszentelésről. Gyere haza és ne rontsd az egész­ségedet e cefrével, mit itten mérnek.

Már éppen indulóban volt a tudatlan menyecske, amikor az ura danolásán, cigányok muzsi­káján át meghallotta a Zellmanovicsné céda, kellemkedő, csábító hangját. Azt hogy: „nem bánom, nem bánom...”

Ez a hang, amely úgy simult az ura hangja mellé, mint a hárászkendő a nyakra: átfonta, melegítette, szinte megcsókolta, - egyszerre megokosította a menyecskét, aki addig tapasz­talatlan és tudatlan volt. Ott ült éjjel-nappal az ablaknál és hallgatta az idáig hangzó dínomdánomot. Se el nem álmosodott, se el nem fáradt. Fanatikusán várta a mulatságnak a végét. Hogy „meddig tart annak a vén boszorkánynak az ereje”.

Eszébe jutott, hogy kislány korában, öreg dajkája tanítgatta mindenféle boszorkányságokra, amelyekkel a hűtlen férfiakat vissza lehet csalogatni vagy meghódítani. Bizonyos volt arról, hogy e boszorkánykodások bármelyike nyomban segítene, ha megpróbálná, és nyomban itthon teremne az ura, - mert az öreg dajka csak tudta, hogy mire tanítja meg a szívéhez nőtt gyermeket. De Juliska nem vette igénybe a boszorkánykodást. Se szóval, se szerelem­gyökérrel, de még csak összebogozott hajszállal se próbálkozott meg.

- Ottan vigyen el az ördög! - mormogta magában, de az ablaktól nem mozdult és megtanulta mindazokat a nótákat, amelyeket Zellmanovicsné az urának dalolt.

Harmadnap is elkövetkezett, és az útszéli betyárcsárdából éppen olyan frissen, vígan hangzott a muzsika, mintha éppen akkor kezdték volna. Csak a Zellmanovicsné hangja volt kissé rekedtebb az italtól, fáradtságtól, de Juliska már akkor azt is tudta, hogy vannak esték, amikor éppen az ilyen fáradt, rekedt hang jobban tetszik a férfiaknak minden más hangnál. Egy percig látta az urát is csapzott hajjal, kibomlott nyakkendővel a fogadó tornácán megállani és kérdő várakozással tekinteni arrafelé, amerre a házuk volt. Mintha csak azt kérdezte volna:

- No, még mindig nem volt elég?

(Mert valami kis csetepaté előzte meg az újbor közbejöttét!)

De Juliska már ekkor annyira okossá lett, hogy elfutott az ablaktól, pedig tudta, hogy csak a kisujját kellett volna kinyújtani.

Amikor bealkonyodott és a muzsika onnan még mindig hangzott, Juliska kivette zöld selyem­erszénykéjét az ingei alól a szekrényből. Az erszénykében mindenféle névnapi, születésnapi aranyak voltak összegyűjtve, amely aranyak olyan újak és fényesek voltak, amilyeneket a nagyszakállú nagybácsik, keresztapák és nénik szoktak adogatni. Kendőt kötött a fejére és a falu felső vége felé indult. A felső végen is csárda volt, címezték pedig „A vén borivó”-hoz, csakhogy ez a csárda már kiment a divatból. Mert hiába, a vén, mogorva korcsmáros nem tudott se dalolni, se táncolni, se magát kelletni, amihez ez a cudar Zellmanovicsné mind igen értett.

Belépett Juliska „A vén borivó”-hoz és az extraszobában letelepedett. A hordószag, amely talán még az inszurrekció korából maradt e szobában, facsarta orrát, de Juliska nem olyan asszony volt, aki az első akadálytól megriadt volna.

A csárdásgazda levett süveggel állott előtte:

- Miben lehetnék szolgálatára a tekintetes asszonynak?

- Bort ide! És cigányt! - parancsolja komoly hangon Juliska, de a vén csárdás mégis nevetett lelógó, deres bajsza alatt.

- A borom az savanyú - felelte csendesen.

- Antul jobb.

- A cigánnyal pedig a tekintetes úr mulat a cifra asszonynál.

Juliska az asztalra dobta a zöld selyemerszénykét.

- Én jobban megfizetem a cigányt! Lóduljon kend a bandáért!

Néhány aranyat dobott a csárdásgazda markába. (Hej, be kedvesek voltak valaha ezek az aranykák! Régen volt.)

A csárdás egy hosszúnyakú üveget állított az asztalra és elbaktatott a bandáért.

A pénznek volt-e varázsa, vagy a cigányok unták meg az egy helyben való muzsikálást, félóra múlva egyenként besompolyogtak „A vén borivó” extraszobájába, ahol Juliska ült az asztalra könyökölve.

- No, morék,- most ügyeljetek, mert úrnak játsztok, nem tótnak - szólt és összecsücsörítve a száját, fütyülni kezdett a rangos menyecske. A hosszúnyakú a nóta végén ezer darabra törött a sarokban.

A cigányok pedig húzták és közben hamisan egymásra kacsintottak.

- Gyertyát! Százat! - kiáltotta később Juliska és éppen olyan rekedt volt a hangja, mintha bort ivott volna, pedig a száját se érintette a bor.

„A vén borivó” korcsmárosa behozta a gyertyákat. Tövig vagy félig leégett, feketére vénült faggyúgyertyák kerültek elő valami ládából, amelyek talán még Mária Terézia korából maradtak itt.

Az üvegek meg törtek szünet nélkül. A háromlábú széken hátradőlt a menyecske és telitüdőből fújta:

- „Nem bánom, nem bánom, csak azért se bánom...”

Felemelte a kezét:

- Ácsi!

A cigányok megállottak és ragyogott az arcuk az örömtől, mert a cigány azt szereti, ha parancsolnak neki.

A gyűrűs, kis, fehér kéz koppant az asztalon és a nóta tovább haladt:

- „Hogy az én angyalom - mégse lett a párom” - fújta Juliska, hogy még a híres Zellmano­vicsné is megirigyelhette volna.

Már az éjszakába fordult az idő, amikor az extraszoba ajtaja felpattant és a küszöbön megállott a Juliska férje.

- Asszony, mi dolog ez? - kiáltotta magából kikelve.

- Húzzad, cigány, a pilátusát! - felelt Juliska és az üveget a sarokba vágta.

A muzsikaszón, pohártörésen áthallatszott a férfi hangja:

- Rögtön gyere haza!

- Holnapután. Addig egy tapodtat sem - felelt nagy nyugalommal az asszony.

A férfi dühében a fogát csikorgatta és a cigányoknak támadt:

- Mind agyonütlek benneteket!

Juliska erre felpattant az asztaltól és kieresztette a hangját.

- De az árgyélusát! Az én cigányomat ne bántsa senki, mert az pórul jár - és felkapta a széket, amely keze ügyébe esett.

A férfi zavarában elnevette magát.

- No hát, jól van. Mulassunk együtt.

- Én magával nem mulatok. Menjen a Zellmanovicsnéhoz, ha mulatni akar - felelt foghegyről a menyecske.

A férfi az ajkába harapott és kifordult az ajtón.

- Mától fogva nem ismerjük egymást - szólt vissza nagy dér-dúrral a küszöbről az ajtót bevágva maga után.

De alig egy negyedóra múlva már megint ott volt.

- Asszony, édes feleségem, ne bolondozz, gyere haza.

- Holnapután - felelt a menyecske.

...Virradt is már a keleti ég alja. A menyecske álmosodni kezdett, mert hiába mégiscsak asszony volt. Fizetett és a cigányoknak megparancsolta, hogy kísérjék haza.

A csárda előtt lesunyt fővel állott a férje, de a menyecske rá se nézett.

Az asszony elöl haladt, nyomában a muzsikáló cigányok, utánuk pedig az ember... Végig-végig a falusi utcán szólt a nóta, amíg csak hazáig értek.

Akkor odament az urához Juliska és jobbról-balról megcsókolta az arcát.

- Most már kvittek vagyunk, édes, jó uram.

...A krónikás leteszi a tollat. Mert, ami aztán otthon történt, az már nem tartozik a nyíri menyecske virtusához. Inkább a férfiéhez.

(1907)