A NYÍREGYHÁZI EMBER

I.

- Lesz ahogy lesz, megiszom még egy meszellyel - mondá a régi nyíregyházi polgár, amint alkonyodni kezdett az idő.

De ugyanazon este, történetesen még emígy is szólott a régi polgár az asztaltársaihoz:

- Inkább hurka szakadjon, mint kolbász maradjon.

Ezzel a két mondással bízvást végigélhette a reászabott évtizedeket, tarthatott ezüstlako­dal­makat, aranymenyegzőket, végül, vénségére, mikor már mozdulni nem tudott, beleéghetett nádas házába a nyíregyházi ember, mert a nádfödelű háznak az a sorsa, hogy végül is leégjen; a polgárnak pedig az, hogy elfoglalja a maga helyét a Morgó-temetőben, mint azt már apái tették.

...Sokat törték a fejüket a nyíregyházi papok, hogyan lehetne megértetni a nyíregyháziakkal, hogy az országosan híres Balczár kolbászon, az orosi nyilasok borán kívül van egyéb jó is a világon...

- Persze hogy van - felelték a nyíregyháziak. - Ilyen valami: a bokortanya, az otthon nevelt ló, amely csak akkor ér valamit, ha legalább négy van belőle a kocsiba ragasztva, - az erdőirtvány vagy a kiszárított láp, nádas helyén keletkezett szántóföld, de ebből csak az öreg Csengerynek jutott, miután halászbérlői jogánál fogva előbb kifogta a vadvizekből, tavakból (a mai Nagy­kállói utca helyén elterülő nádasokból) a csíkokat, halakat, hogy az egykori halászkodás emlékeiből legfeljebb egy pár jégen használatos fapapucs, lócsont-korcsolya, háromszögletes jégpatkó maradott meg...

- Van: azonkívül még a világon „nyíregyházi takarékosság”, amely túlhaladja a más vidéken ismert fösvénységet is.

- Van: hajnaltól estig tartó munka, amilyen kemény és elszánt munkát hírből sem ismernek Magyarország egyéb tájain. Van „tirpák-konokság”, amely addig birkózik a terméketlen sziksavas földdel vagy a csavargó természetű futóhomokkal, amíg végül maga alá gyúrja. Van rezes biblia minden háznál, amelyet a haldokló kezébe lehet adni, de nincsen újság, amely arra tanítaná az embereket, hogy deréktörő munka helyett politizáljanak, amelynél nagyobb időrablás nincs a világon.

- Van aztán még Nyíregyházán kívül egy falu a világon, amelyet úgy hívnak, hogy Szarvas, ahonnan valamikor elindulának a nyíregyháziak ősei, hogy zsellérséget, koldusságot vállal­janak a Károlyi- és Dessewffy-uradalmakban. A Szarvasról bevándorolt tirpákok bizony rövi­de­sen kifizették a grófokat, megvette a zsellér a földesúr földjét jó aranyon és ezüstön... De vajon mit csináltak azalatt az otthon maradott szarvasiak? Azok gazdagodnak csak igazán - mondták még az én gyerekkoromban és nagyot sóhajtva a nyíregyházi gazdák.

De hát a papok nem hiába üldögéltek nyári alkonyatokon a régi katolikus plébánia előtt egy kulccsal elzárható zöld padon. (Nehogy mindenféle oda nem való ember is letele­pedjen a padra.) Itt ült Verzár István, a plébános, mellette Bartholomidesz János, a lutheránus esperes, Lukács Ödön, a kálvinisták papja, valamint Fekete István, a görögkato­likusok esperese. (Ha a zsidó rabbinus történetesen arra járt, helyet szorítottak neki is a padon.)

Erről a zöldre festett, kulcsos padocskáról számítandó az új, a mai Nyíregyháza megszületése.

Erről a padról belátni lehetett a nyíregyházi piacot, amely­nek közepére hosszú árnyékát vetette a katolikus templom. (Ki hitte volna, hogy valamikor elmegy innen a torony árnyéka, mert a templomot mindenestül arrább tolják, mikor a nyíregyháziaknak szükségük lesz arra, hogy szabad, nagy piacterük legyen?)

Erről a helyről szemügyre lehetett venni azt a nádtetejű, hosszú, földszintes épületet, a városi vendégfogadót, amely­nek kis, vaskeresztes ablakai mögött már csalogatóan hívogatta a pirosas lámpafény a könnyelműségükből még fel sem tápászkodott Szabolcs megyei uraságokat, valamint a civilizációra hajlamos nyíregyháziakat.

Rózsakertiné Kalló Manyi, egy világszép asszonyság tartja itt mézes szóval a vendégeket, - egyformán udvarolnak neki gubás emberek, félrecsapott kalapú földesurak, pengő tisztek és grófok - amíg a szegény pincérből lett gazdag Rózsakerti úr a kártyát keveri ugyanezeknek a vendégeknek (hogy majdan egyszer koldusszegényen és mezítláb szökjön meg a városból). Az elkényeztetett asszonyság egy bál alkalmával nyilvánosan arcul üti Stádion gróf dragonyos főhadnagyot, az akkori miniszterelnök fiát; a főhadnagy sarkon fordul, szállására megy és agyonlövi magát, - de egyelőre még ez a kancarúgás sem árt a Rózsakerti-pár népszerűsé­gének.

- Nem így gondoltuk ezt mi, amikor megtettük városnak az egykori zsellértelepet - panaszkodnak a papok ott a plébánia padján. De hiába prédikálnak az asszonyba bújt ördög ellen.

Ugyanerről a padról látni a Hársfához címzett fogadót, amelynek udvarán állt a színes papírrongyokkal teliragasztott faszínház, amelynek gerendái életveszélyesen recsegtek-ropogtak, amikor a vándor színtársulatok jóllakás céljából a „Peleskei nótárius”-t tűzték ismét és ismét műsorukra. Ámde ezek a régi direktorok a kortína lyukain át csakhamar észreveszik azt is, hogy a közönség soraiban már vannak olyan úriemberek, akiknek kedvéért a könnyű múzsát is be lehetne szólítani a színpadra a masztix-szagú női öltözőből (amelynek hasadékai körül a helybeli hatosztályos gimnázium ifjúsága tartott inspekciót). A könnyű múzsa jöttével többet emlegetik a nyíregyháziak a félmeztelen vándorszínésznők nevét, mint akár a polgármesterét. Még magam is emlékszem Tiszainé Ellinger Ilonkára, egy gömbölyű, madárfészek-melegsé­gű primadonnára, aki egy frivol táncmozdulatával szakadást idézett elő trikóján és ezzel felborította a város nyugalmát.

A papok megint csak szószékeikre rohannak.

- Nem kell civilizáció, nem kell színház, ha ennek ilyen ára van - dörgik mind a négy temp­lomukban.

Az érzéki színjátékba belekóstolt nyíregyháziak azonban már otthagyogatták aluszékony otthonaikat, sőt messzi tanyáikat is, ha valamely vándortársulat kiragasztotta piros céduláit a Hársfában. A botos színészek és a proporcióra dolgozó kóbor színtársulatok körében már jó híre terjedt Nyíregyházának. A különböző primadonnák pedig egész természetesnek vették, hogy a nyíregyházi szezon alatt darab időre megszökteti őket valamely felhevült gavallér.

Ó, mily tündérien hangzott a nagydob pufogása a Hársfa felől! Kucséberkosár-szaga lett az udvarnak a színésznőknek adott ajándékoktól; Tahi, a helybeli temetkezési vállalkozó, a koporsó­üzlet mellett jónak látja virágkereskedést is nyitni; az első nagytakarékban hiába fogadja az igazgató a kölcsön-kérőket azzal a barátságos szóval, hogy aki a takarékba nem betétet hoz, hanem kölcsönért jön, az már eo ipso[3] rossz: - a színtársulatok időzése idején a legelső bonitású[4] úriemberek is kifogytak az aprópénzből, mert a színésznőket azon kellett táplálni, ruházni!

Nagy megkönnyebbülése volt a bennszülött asszonyoknak, lányoknak, amikor azok a nőszemélyek, akik a férfiaknak az örökös dalt, mámort és jókedvet hirdették, végre kimentek a városból. Sőt a plébánia előtt üldögélő főtisztelendő urak is némileg nyugodtabban beszélgettek a város jövőjéről.

A nyíregyházi ember pedig ment előre a maga céltudatos útján.

Ebben a városi élet egyes túlhajtásai: a duhaj mulatozások, kártyázások, színházasdik miatt történt tán, hogy a lakosság ősibb, tehát maradibb része eltávolodott a várostól. A tanyák szaporodtak, majorsági épületek, ménesek, nyájak teremtek odakint abban a nagy nyíregyházi határban, amely jóval Császárszállás alatt kezdődik és csaknem „Dessewffy” őrháznál végződik. Az igazi nyíregyházi ember a maganevelt, gyönyörű négy lovával legföljebb hetivásárkor jön be a városba; maga hajt a gazda, az asszonynép a por, meleg vagy eső ellen a fejére hajtja tarka felsőszoknyáját - marad még ott elég szoknya - és a kasfarban telepedve, százszor is meggondolja, hogy mire adja ki kuporgatott krajcárait, hatosait.

Télen szélestalpú, hosszú szánok farolnak a Nagykálló utca töltésén, de az elszaporodó ügyvédi irodákból, különböző üzletekből hiába várják a főnökök, hogy a négylovas szán stációt tartson. A nyíregyházi ember lehetőleg nem pereskedik, mert annyi józan esze van, hogy ügyvéd nélkül is rájön az igazságra. A boltba pedig már csak azért se megy be, mert úgyis megvásárolt minden szükségest a Luca napi vásárkor. Ha bejön a városba, leginkább eladni jön valamit. Nem restelli befogni a négy lovát, hogy egy pár beteg csirkén idejében túladhasson. Egyébként semmi igénye nincs, semmi köze a városi élethez, legföljebb annyi, hogy a Bundi kocsmánál vagy a cédulaháznál etesse-e meg a lovait?

II.

Ilyenformán mérhetetlenül gazdagodik a tanyák népe, míg a városi polgárság körében ismerős fogalom lesz a hivatalnoki szegénység, amely békében is megvolt Magyarországon.

Épül ugyan már a nagyszerű megyeháza, emelkedik a törvényszéki palota, új színház alapját rakják le a Pacsirta kocsma szomszédságában, hogy a Hársfa rövidesen beadja a kulcsot. Sőt készen vannak a tervei is az emeletes városi fogadónak, a Koronának, mert már az Európa szálló is kicsinynek bizonyul a város idegenforgalmához. Mégis olyan valami szegény-szag kezd a városban érezhetővé válni, amelyet ezelőtt nem ismertek a nyíregyháziak.

Mi volt az oka a mutatkozó szegényedésnek? Mi volt az oka, hogy borús arcokkal is lehetett találkozni abban a városban, ahol még a „debreceni hideglelésen” is túltevő, áldott „nyíregyházi étvágy” gömbölyítette az arcokat, amíg a város némileg is az ősfoglalkozásának élt?

Hiszen az csak nem lehetett olyan nagy baj, hogy Geszten Jóskát, a híres betyárt, aki lopott, úgynevezett éjjeli marhával évtizedeken át ellátta a nyíregyházi mészárosokat és a piacot: szökése közben a nagykállói várban agyonlőtték!

(1924)