A MAI NYÍREGYHÁZA

...Nagyra nőtt, hogy huszonöt, harminc esztendő múltával, miután itt felírtam a nevemet a Kossuth-főgimnázium bádog ablakpárkányára (amelyet ma is őriz Moravszky igazgató úr a többi tanulótársakéval együtt), alig tudok eligazodni az utcákon, amelyek nemcsak új embereket és új házakat nevelgettek, hanem mindenféle új neveket vettek fel.

Habár ebben a városban sohase volt valami nagy divatja a névmagyarosításnak. A fekete szűrös, aprófürtű gubát, úgynevezett „Kossuth-kalapot” viselő tirpákok megmaradtak a maguk ősi nevei mellett. A bokortanyák száz vagy kétszáz esztendős gazdái a Károlyi grófságbeli zsellérségükkel együtt nem vetették le nevüket is, pedig ez csak ötven krajcárukba került volna. Bizonyos patinára tettek szert ezek a szlávosan hangzó nevek; a Bencsek, Szohorok, Pivnyikek, Nikelszkiek talán még le is nézegették valaha Nádosi uramat, aki először folyamodott névmagyarosításért körülbelül a múlt század negyvenes éveiben.

De nem nagyon változtatták itt a nevüket a zsidók se, akik a tirpákokkal együtt Nyíregyházára jöttek, amikor a múlt században már a zsidóknak is szabad volt letelepedniök. Ezek a földmívelő zsidók, akik Szabolcs különböző részeiből, az eke szarva mellől szállingóztak be Nyíregyházára, azt a vidékies virtust, falusias erkölcsöt hozták magukkal a megye különböző részeiből, amely ez idő tájt a Nyírségben még divat volt. Igaz, hogy a városban ugorkával, borral, pálinkával kereskedtek, sőt a paradicsomot is mindig el tudták adni (holott a szegény Odescalchinak néhány év előtt még azért kellett öngyilkossá lennie, mert „nem volt kinek eladni a paradicsomot Nyíregyházán”), de jóformán mindegyik letelepedett zsidó családnak megvolt a maga falusi, tanyai, pusztai földje, bérlete is, ahol a mai szokás szerint is tavasztól őszig gazdálkodtak, vetettek, arattak, szüreteltek... Popper Samu nevű régi nyíregyházi zsidó volt az első, aki a múlt század hetvenes éveiben kiépült északkeleti vasút révén - amely vasút a közeli Csap állomást is érintette - kedvet kapott egyéb kereskedelemhez is, mint a paradi­csom vagy az ugorka. Ez a Popper nagy fába vágta a fejszét. Megállapodott egy németországi gépgyárossal, bizonyos Zaak Rudolffal, hogy Turán (lám, már akkor is volt turánizmus!) felírással gazdasági gépeket hoz forgalomba, amelyeket majd Popper Samu Csap állomásról tengelyen Nyíregyházára szállít, és innen ellátják az akkori legjobb gazdasági gépekkel Szabolcs vármegyét és környékét. A Turánok meg is érkeztek, nyomukban hallatlan lendületet vett a földmívelés, Popper Samu sem csinált rossz üzletet, de mindvégig megmaradt Popper­nek, amint általában a régi szabolcsi zsidók, akik a kereskedelem mellett a földmíveléssel is foglalkoztak, valami sajátos, lokális hiúságból ragaszkodtak régi neveikhez, még akkor is, ha szerelem, házasság vagy egyéb vis májorok miatt a hitüket elhagyták.

Miután e vidék többi lakosságának, így például a Kállayaknak, Mikeczeknek, Gencsyeknek, Jármyaknak, Jósáknak, Dessewffyeknek, Mezőssyeknek, Vayaknak, Péchyeknek, csicseri Oro­szok­nak, pazonyi Elekeknek nem volt szükségük névmagyarosításra, a trafikosok kevesebb ötvenkrajcáros bélyeget adtak el Nyíregyházán, mint más városokban. A közel vidéken, Kisvárdán az egy Wind magyarosította meg Szélre a nevét, amiről aztán évekig beszéltek. A száz esztendő előtti nyíregyházi famíliák dacosan, gőgösen megmaradtak a maguk szlávosan vagy zsidósan hangzó családi neveik mellett. A Pauluszok mellett a Hartsteinok, a Trestyánszkyak mellett a Burgerek, a Paliczok, Sutákok, Szmolárok, Záborszkyak, András­csikok mellett a Steinerek (az első letelepült zsidók), a Baruchok, Haas Móricék, Stern Emanuelék, a Klárok, a Bleierek, a Dinerek. Ezeknek beszélhettek a névmagyarosítás üdvös­sé­gességéről, az apák és a fiaik megmaradtak az „ősi jusson” szerzett neveik mellett.

De hát az utcák, bennük az emberek és a házak mégiscsak nagyot változtak azóta, hogy majálisrendező voltam a Sóstón, Eisenberger zsidó létére tönkrement, kénytelen volt eladni a gyönyörű császárszállási uradalmat (amelyet hajdanában a száznegyvenezer holdas Kállay-birodalomból szerzett) Nyíregyháza városának, ahol manapság a város gazdagságának a központi kasszája van. Hatvanforintos köblös-bérletek nincsenek már manapság, mint a nyolcvanas években volt, amikor tulajdonképpen a bérleti viszonylat megkezdődött Szabolcs­ban, odáig ritkaság volt itt a földmívelő árendás, mindenkinek megvolt a maga földje. A kisvárdai Diner Gyula kezdte nagyban bérelgetni a szabolcsi urak földjeit, csakhamar követte őt amaz egykori urasági inas, aki szerencséjét annak köszönhette, hogy egy Horváth baronesz beléje szeretett. Az addig elhanyagolt szabolcsi uradalmak a bérlők kezén négyszer, ötször, sőt tízszer annyit produkálnak, mint régi birtokosaik kezelésében, a meggazdagodó bérlők mind Nyíregyháza felé gravitálnak, kőházakat építenek a város vályogházai közé, kaszinói életet teremtenek, ahol kölcsönkönyvtárat rendeznek be (bár vásárkor erősen járja a ferblijáték is), amely kölcsönkönyvtárból merítette e sorok írója is, sajnos soha elmélyülni nem tudó műveltségét is. Klár Bélának a fia az első, aki érettségit tesz a nyíregyházi ágostai evangélikus hatosztályos gimnáziumból főgimnáziummá emelkedett iskolában, úgy bámulják, mint valami unikumot, Kállay András, a nagy főispán, az ősi vármegye büszkesége szokatlanul hosszú és meleg beszédet intéz hozzá, amikor az érettségi bizonyítványt a kezébe adja. Igaz, hogy a részleteiben ma is érthetetlen tiszaeszlári pör darab időre feldúlja a város nyugalmát, halálos párbajok kerekednek (Vay csendbiztos), de a város ezalatt is épül, szépül, gazdagodik, mintha az volna felőle megírva a sors könyvében, hogy minden versenytársát (Nagykállót, Miskolcot, Debrecent) megelőzi vagy utoléri, bármilyen mostoha politikai viszonyok köszöntenek rá.

A drága, jó, finom szabolcsi földek minden esztendőben meghozták a maguk járadékát, minden esztendőben új házak, később már paloták emelkednek a nyíregyházi utcákon. A tanyasi gazdák a maguk büszke négy lován ugyan még oly dacosan hajtanak be a csinosodó városba, hogy lehetőleg minden alkalommal elgázoljanak valakit vagy valamit, de az öreg Bencs, az akkori polgármester csakhamar megjuhászítja az adók emelkedése, a város civilizá­lódása miatt dörmögő gazdákat, akik közül egyik-másik még görbe fésűt hordoz a hajában, mint ez Rákóczi óta divat volt.

Már alakulóban van a Tiszaszabályozó Társulat (Dessewffy gróf elnöksége mellett, miután a gróf egy Kállay lány elvétele révén megalapítja a ma is virágzó dinasztiát), amelynek központja természetesen a rohamlépésekben haladó Nyíregyháza leend a duzzogó Nagykálló mellőzésével. No, ha már a rakoncátlan, tavaszonként a zöldárral a Hortobágyig is kijáró Tiszát kezdik móresre tanítani, nem maradhatnak ki e régi duhaj tanítványai sem a regulából, a belvizek, az úgynevezett Nyírvizek. Lónyai Menyhért, a sokszor igazságtalanul támadott minisz­ter megépíttette ugyan a nevéről elkeresztelt csatornát, amelyen át a nyírségi belvizek meg­találhatnák útjukat a Tisza felé; de hát a vizeknek nem volt kedvük arra folyni, amerre a miniszter dirigálta őket. Szerették ezt a nádas, lapos, zsombékos, sásos, vadregényes tájat, ahol legtovább lakott a Magyarországon már ritkaságszámba menő kócsag madár. Régi szokás­jog alapján terpeszkedtek itt kényükre-kedvükre a vadvizek. Kiismerhetetlen nádasaik közé már a tatárok se tudtak eltalálni, de a legenda szerint már idevonult a honfoglaló Balog-Semjén hadai elől Szvatopluk népe is. (Hiába izgatják a Kállayakat ama régi mondással, hogy: „Mi az ambitusról pipázva néztük, amikor ti ide bevonultatok.”) Bujdosók, betyárok, szegény­legények nádasai! - felettetek csakhamar megszólalt a lélekharang, amikor a megye közönsége kimondotta, hogy alakuljon meg hozzáértő mérnökeivel a Nyírvízszabályozó Társulat, amely majd véget vet a szép romantikának, de ellen­értékül a város legszebb palotáját építi fel a mai Nyíregyházán.

(1924)