A NYÍREGYHÁZI „ÖREGDIÁKOK”

Vietórisz József volt a nyíregyházi gimnázium büszkesége. Diák, tanár, majd igazgató korában Vietórisz József nevét hallotta legelőször mindenki, aki a nyíregyházi gimnázium küszöbét átlépte.

Rajongtak érte, ahogyan diákért talán még nem rajongtak a bajtársai, mikor a mai Kossuth-főgimnázium helyén csak éppen amolyan líceum volt, - egyemeletes, de csodálatosan szép épület, a régi Nyíregyháza legszebb épülete, a laboratóriumokra, könyvtárakra, felvidéki kastélyokra emlékeztető ablakokkal.

(A gyermekfantázia könnyen elképzelhetett az ablakok mögé egy rejtelmes könyvtárat, benne még rejtelmesebb professzorral, aki a líceum körüli nagy akácfák zúgását hallgatja, - mert több volt a líceum körül a vén akácfa, mint a diák, - a négylovas kocsin járó tanyai gazdák, az algimnázium fenntartói csóválták is darab ideig a fejüket, hogy nem akarnak a diákok szaporodni.) Amíg végre megérkezett Vietórisz Jóska és büszkesége lett az algimnáziumnak. Nyíregyházi fiú, az édesanyját mindenki ismeri a városban, itt laknak az atyafiai szerte, mióta a várost százegynehány esztendő előtt megalapították. Ilyen diák még nem volt tán egész Magyarországon se. Mindenben első, mindenben kitűnő, szinte hibátlan diák. Március 15-én az ő versét szavalják mindenfelé, mert a polgárság olyan független érzelmű, hogy még egy eleven minisztert (Fabinyi Teofilt) is megbuktatott a választáson, pedig Fabinyi törvényszéket ígért a városnak s amellett lutheránus is volt. De a miniszternek meg kellett bukni Nyíregy­házán, mert Vietórisz Jóska írta ellene a kortesverset. A hagyomány szerint: éppen Vietórisz József kedvéért nyúlnak bele jól bekötözött zacskóikba a „tirpákok” (ahogyan a tanyai gazdákat nevezik ekkoriban), hogy a rendkívüli diák „itthon” maradhasson: előbb hatosztályossá, később nyolcosztályossá építik a gimnáziumukat.

Persze hogy alig várták a nyíregyháziak, hogy diákcsillaguk a pesti egyetemen megszerezze a tanári oklevelet (természetesen kitüntetéssel), most is tárt karokkal fogadják, amikor szülőföldjére visszatér. Kényeztetnék, ünnepelnék a szelíd, komoly fiatalembert, a lányos házak ablakain megmozdulnak a firhangok, ha az új tanár úr a „Lutheránus Róma” utcáin végigballag. Csakhogy az új tanár egyelőre nem a virágos ablakokat nézi, hanem azt a végtelen sáros országutat (a Kállai utcát), amelynek mentében a gimnáziumépület áll. S a gimnázium előtt egy akkora pocsolya, amelyen még négy lóval is alig tudnak áthajtani a falusiak. „Ki kell kövezni ezt az utcát, mielőtt belefulladna valami kisebb termetű diák” - mondja Vietórisz. A nyíregyháziak meghökkennek, még mindig a pénzeserszényükre pályázik Vietórisz, amikor már ilyen szépen „kineveltették”? A pocsolya eddig is volt, senki se fulladt bele, mert a diákok nem szoktak vízbe fúlni, amelyik belefúl: azért úgyse kár, mert nem életrevaló, - mondták a nyíregyháziak. De ekkor váratlanul segítségére jött Jósa András, a jeles megyei főorvos és híres tréfacsináló is Vietórisznak. Kérvényt adott be a város magisztrátusához, hogy bizonyos összegért árendába veszi a gimnázium előtt elterülő vadvizet részint haltenyésztés, részint nádtermelés szempontjából. De már erre felhördültek a nyíregyháziak (akik valamiképpen mindig ujjat húztak a megyei hatóságokkal), kinyitották a város kasszáját és a gimnázium előtt olyan nagyvárosias utcát csináltak, hogy csodájára jártak. A hagyomány szerint: csak ekkor fogadta el Vietórisz József a tanári állást.

„Aztán a pennát is jól forgatja Vietórisz József!” - mondták a nyíregyháziak, akik a hazafias vagy kortesverseken kívül voltaképpen akkoriban még nem igen olvasnak el másféle verseket. (Hiszen, igaz, hogy voltak már akkor is „széplelkek” a városban, akik sok mindenféléért rajongtak, - de hát azok többnyire nem fizettek adót, nemigen járultak komolyan a közterhek elviseléséhez, a város megváltásához, a gimnázium eltartásához.) Ezt leginkább akkor mondogatták a régebbi nyíregyháziak, amikor Vietórisz József Senki Pál című verses regényével akadémiai jutalmat nyer. Nini, a mi fiúnkat, a mi régi büszkeségünket észrevette az ország is! - mondogatják, amikor a Vietórisz verses regénye könyv alakban is megjelenik, és Nyíregyházán álmélkodva olvassák a gyönyörű verseket, amelyek az Anyegin-formában megzendítik a régi nyíregyházi életet, hogy az olvasó sír vagy nevet, ha csak egy szippantással vett is valaha a nyírségi levegőből. Senki Pál, Vietórisz József regénye az ifjúság, a város története, a nyíregyházi diákság, a soha vissza nem térő örömök, kalandok, eliramlott érzel­mek története. Ebben a könyvében mutatja meg Vietórisz József, hogy nem hiába rajongtunk érte ifjú diákkorunkban, amikor még Giuseppe álnév alatt írta verseit s nem hiába szeretjük őt öregdiák korunkban, amikor az új nyíregyházi falak között a régi Nyíregyházát keresik az emlékezetek.

De hát Vietórisz József nemcsak a tollforgatásban lehetne csillaguk a nyíregyházi „öreg­diá­kok­nak”, mert „verset” mindenki tudott írni (persze, nem a Magyar Tudományos Akadémia aranyaiért, hanem néha csak egy női mosoly kedvéért), - hanem mestere lehetne Vietórisz József annak a legendává, álommá válott régi magyar diáknak is, aki a hagyomány szerint az életnek kedves-bús óráit azzal töltötte, hogy kifogástalanul énekelte a „Bordalt”, ha arra került a sor. „Gondold meg és igyál! Örökké a világ sem áll! Eloszlik, mint a buborék, s marad, mint volt, a puszta lég.” Vietórisz József éppen olyan lángralobbantóan tudott énekelni a fehér asztal mellett, férfiasan komoly tenorhangján, mint egykor ugyancsak szavalni tudott a Kossuth-gimnázium szabadságünnepélyén. Ideális hangja volt, a nők Nyíregyházán bizonyára, még néhányszor emlékeznek rá, akármilyen öregek lettek azok a diákok, akiket Vietórisz József tanított. A férfiak, akik állítólag sokkal hálásabb memóriával rendelkeznek, mint a hölgyek: bizonyára könnycseppet is éreznek a szempillájukon, ha azokra a lelkes meg­szó­lalásokra emlékeznek, amelyeket Vietórisz József a hazáról, az ifjúságról, a honszerelemről mondott. Kisváros volt még Nyíregyháza, de messzi vidékről eljöttek a magyarok, ha híre futamodott, hogy március 15-én Vietórisz József szaval a népünnepélyen!

Most aztán, hogy minden oldalról megvilágítottam Vietórisz József erényeit a vissza­emlékező nyíregyházi öregdiákok képzelmében: ne felejtsük el végül a Sóstón rendezett diák-majálisokat se, amelyeknek ugyancsak Vietórisz Jóska volt a mesterük. Táncolni talán senki sem tudott úgy, mint ő... Termetére nézve inkább amolyan mokányfajta volt, de lobogó sötét szemei, hullámzó hajfürtjei, sodrott bajusza, méltóságteljes táncmozdulatai, kitartó izmai mindig azon férfiideálok közé sorozták, amely ideálok kedvéért a nagymamák is szívesen felkeltek volna helyükről, hogy egy-kettőt forduljanak Vietórisz Jóskával. Hát még a kisasszonyok, akik a farsangot, majálist Nyíregyházán töltötték! A fantázia harminc-negyven esztendő távolságából azt is hihetne, hogy Péchy Sári (Beregből) csak azért varrt a bálra fehér atlaszszoknyát, derékot s efféle fehér illusiont fehér nárciszcsokrokkal díszítve, mert Vietórisz József volt a főrendező a majálison! Farbaki Gizella, kék tarlatánban, kék atlaszderékban és virágdísszel; Azary Róza (Tokajból) fehér atlaszruhában, kék nefelejcsekkel; Korányi Anna fehér tarlatánban, fehér brokátderékban, fehér atlasszal díszítve; - Sztárek Jolán rózsaszín ruhában, kárpáti rózsákkal díszítve; Kratovánszky Ida fekete selyem kivágott ruhában scotisch[5] virágokkal, és mindazok a kisasszonyok, akik a nyíregyházi öregdiákok fantáziájában most talán könnyebben megjelennek, miután régi báliruháikat is felemlítettem: mindazok a kisasszonyok talán azért is járták a nyíregyházi bálokat, hogy egy-egy magyar táncot ellejtsenek Vietórisz Jóskával, a leghíresebb diákkal.

...Vajon vannak a mai diákok között ilyen Vietóriszok?

(1929)