ALFÖLD

VÁNDORLEGÉNYEK

Gyógyszerész mindenét magával hordta, mint a csiga.

Többnyire gyalogszerrel utazgatott, de szükség esetére volt egy vasúti menetrend is a zsebében, amelyből tanácsot, útbaigazítást mondott, ha a városok végén a vándorlók tanyáján megszállott. Ilyenkor nagy élvezettel ejtette ki a száján Püspökladány és más állomások nevét, amelyek mellé a nyomdász keresztbe villát és kést helyezett. De nem kevésbé örült az állomásoknak, amelyeknek neve mellett üvegpohár silbakolt; évekig, változatlanul, amíg Gyógyszerész az állomásokra kívánkozott, de oda soha el nem jutott.

Gyógyszerész nevét valamely tömlöcben kapta, ahová sokadmagával volt bezárva, és a rabok unalmukban mindenféle nevekkel látták el egymást. Ő: Gyógyszerész lett. Ki értené a börtönök filozófiáját?

Egyszer egy nagy alföldi mezővárosba került Gyógyszerész, ahol még divatban volt az a városvégi herberg, amelyben mindenféle vándorlegények néhány rézpénzért kvártélyt kaptak.

Harmadmagával vert itt tanyát Gyógyszerész, szalmazsúpon, egy szálában, amelynek az egyik vége már bedőlt, s a holdvilág a vándorlegények fölött himbálózott, mintha csupán az ő kedvükért mászott volna az égre. Gyógyszerész előcsalogatta a tücsköt odvából s az fél lábon hegedült a legényeknek. Meglehetősen felhős volt az ég, a vasúti menetrendből nem lehetett olvasni, előadni szép utazások történetét, pipára gyújtani se volt tanácsos a herberg tulajdonosnéja, egy álmatlan vén banya miatt, Gyógyszerész tehát azzal mulattatta útitársait, amivel tudta: az előcsalt tücsökkel.

Az egyik hálótárs azt mondta magáról, hogy suszter, de sehol nem tud munkát kapni Magyarországon. Füttyösszájú, szurokszínű, helyes legényke volt. Gyógyszerész nem sokáig foglalkozott vele. Véleménye szerint: a suszter majd fennakad egy asszonykötényen és aztán helyben marad.

A másik útitársa kútmesternek mondta magát, de a beszélgetés során kitűnt, hogy ért a disznó­heréléshez, káposzta-gyaluláshoz, harmonika-javításhoz, táncmesterséghez, toronymászáshoz is. Ez az ember inkább kedvére volt Gyógyszerésznek, mert szikár, elvadult, farkas-szakállas, hallgatag férfiú volt, aki lehetett ötven esztendős, de harminc is. Nem csodálkozott, midőn közbiztonság szempontjából a vén banya rácsukta az ajtót a vándorlókra. Lehet, hogy már többször rázárták kívülről az ajtót. Bizalmatlan volt a tücsökkel szemben. Bizalmatlan az állomások nevével, amelyeket Gyógyszerész a félhomályban emlékezetből felsorolt. A világért sem mondta, hogy már megfordult valahol a városokban.

- Hát még Püspökladányban sem volt? - fakadt ki türelmetlenül Gyógyszerész.

A kútmester némán csóválta a fejét.

- Talán nem engedték kiszállni a vonatból! - vakkantott közbe a kis suszter, de tréfáján csak egymagában nevetett.

Gyógyszerésznek rossz éjszakája volt. Megszokta, hogy útitársai, akikkel mindenfelé meg­ismerkedett, előbb-utóbb beszélgetésbe elegyedtek vele. Nem hiába hordozta a cókmókjában a vasúti menetrendet. Benne volt abban minden város, ahol valaki megfordulhatott. Mindjárt megkezdődhetett a beszélgetés. De ez a kútmester kemény diónak látszott. Olyan egykedvűen feküdt a szalmán, mintha nem is sajnálná az álmatlan éjszakát. Gyógyszerész pedig mindig haragudott az álmatlanságért. Szerette magát rendesen kipihenni a szálláspénzért. A kutyák túlságosan sokat ugattak ezen az éjszakán. Aztán nagyon csendesen, lépésben ment el egy kocsi az úton, hogy alig zörögtek a kerekei. Vajon mit visznek azon a kocsin? Majd meg egy csizmás ember bandukolt el a városvégen... Tétovázgatott, meg-megállott, nézelődött, meg­kerülte a házat, krákogott, dünnyögött, de zörgetni nem merészelt.

- Valami vándorló van odakünn, aki erre a tanyára van szokva. Elkésett az útban. Mert nem mer kopogtatni - szólt Gyógyszerész a kútmesterhez.

A kútmester csak vállat vont.

- Pedig, ha a tetőre fölkapaszkodna, bemászhatna. Van még itt hely egy ember részére - folytatta Gyógyszerész.

Hanem a csizmás megfontolta a dolgot, elbaktatott, mielőtt Gyógyszerész jó tanácsot adhatott volna. (Haj, lett volna reggel haddelhadd, a vén banya tüzet kiáltozik a negyedik vendég láttára.)

- Úgy látszik, magának nagyon jó szíve van - ásított a kútmester és hátat fordított a Gyógy­szerésznek.

Másnap a suszter elmaradt, ketten folytatták az útjukat.

Napvilágnál még inkább tetszett Gyógyszerésznek az útitársa. Volt annak különösen egy mellénye, amely zöld posztóból volt varrva s apró rézgombokkal felpiperézve. De ott volt a kalapján a káposztagyalulók jelvénye: a zergeköröm is. A kabátja alatt mindenféle drótokkal megrakott bőrtáska volt.

A táncmesterséget tán a pepita nadrág jelentette. A kútmester nem szólt semmit, csak hagyta maga mellett lépegetni Gyógyszerészt. Majd elmarad, ha megunja magát.

Még alig reggeledett, de az országút már népes volt.

- Vásár van valahol - jegyezte meg Gyógyszerész. Őt minden és mindenki érdekelte. A lobogóhajú vándorcigányokat, keszeg vámszedőket, tulipiros kenyeres kofákat, jószagú pecsenyés asszonyokat, fürge koldusokat, komoly parasztokat, varjúhangú vénembereket, recsegő, hangos útmestereket úgy szemügyre vette, mintha először látta volna őket. Meg­jegy­zéseit közölte a kútmesterrel, de az ügyet sem vetett Gyógyszerész sürgős mondanivalóira. Komolyan, hosszan lépkedett, mintha legalábbis üzleti ügyben vagy hivatalos dologban járna.

Gyógyszerész szeretett volna megállani minden csárdánál, szóba ereszkedni a szájtátókkal, az udvaron lézengőkkel, álmos udvaroslegényekkel, részegeskedő fuvarosokkal.

- Nem mennénk be? - kérdezte.

- Nem - felelte a kútmester.

Gyógyszerész kedvelője volt a barátkozásnak útközben. Tréfásan vagy komolyan meg­szólongatott mindenkit. Menyecskék mellé ódalgott, akik liba-lábbal kosarat vittek a fejükön vagy fehér batyut a hátukon. Jóízűen nevetett, ha az asszonyok szidták vénségéért. Babonák­kal szeretett traktálni hiszékeny parasztokat. A planétakereskedőtől üzlete felől tudakozódott. A szélescsípőjű, vénvarjú módjára kocsin ülő csizmadiaasszonyoknak tréfaságokat kiáltott. Egy darabig egy hintóra kapaszkodva tette meg az utat, aztán bevárta a kútmestert egy kőrakáson.

- Maga olyan rendes, józan embernek látszik - kezdte Gyógyszerész. - Vajon minek vándorol az ilyen ember?

- Dolgom van - felel az útitárs. - Sok dolgom van.

- Csak a halálnak van sok dolga - kötekedett Gyógyszerész. - Aztán még az sem végzi rendesen a dolgát. Annyi ember van a világon, hogy maholnap helye se lesz valamennyinek.

A kútmester nem felelt. Bizonyosan nem tartotta érdemesnek a szót vesztegetni. Egyforma, katonás, fáradhatatlan léptekkel ment. Gyógyszerész titokban irigykedett is. Milyen jó dolga van az ilyen embernek, akit valahol vár valami tennivaló!

Déltájban túrót evett a kútmester. Estére megint egy városvégi herbergben pihentek le, négy-öt falun is keresztülmentek. A kútmester sehol se próbálkozott a mesterségeivel.

És mentek másnap, mentek harmadnap. Gyógyszerész ballagott a néma kútmester mögött, mint egy kutya. Elfáradt már a kérdezősködésben, találékonysága megállott, a tréfákat rosszul mondta el, elfelejtett megjegyzést tenni az országút vándorlóira; csak rászegezte a szemét a kútmesterre, mint egy megbabonázott, és ment, ment annak nagy talpai után. Az pedig egy pillantást sem vetett rá.

Negyednapra visszaérkeztek ahhoz a herberghez, amelynek be volt dőlve a tetője, a vén banya a kapuban állott, a hold megint csak bevilágított a szalmazsúpra, a kis suszternek ott feke­téllett a neve („itt járt Pálcza János”) a falon, ahová felírta... Gyógyszerész most már nem kérdezett semmit. A vasúti kalendáriumot esze ágában sem volt fölnyitni, megbukott a tudományával, elnyújtózott a szalmán, nem csalogatta elő a tücsköt, mérges volt.

A kútmester száraz sajtot evett. Becsattantotta a bicskáját és fél szemmel Gyógyszerészre nézett:

- Maga nagyon kíváncsi embernek látszik, Gyógyszerész, szeret szimatolni, leskelődni, az orrát mozgatja, mindenbe beleártja magát.

Gyógyszerész fáradtan bólintott.

A kútmester elterült a szalmán és a következő történetet mondta el (amin Gyógyszerész ezután sokáig gondolkozott):

- Volt nekem valaha feleségem, akinek az volt a kedvére, hogy leszoktasson engem a vándoréletről. Úgy is történt. Otthon üldögéltem, madarat neveltem, kutyát tanítottam szolgálni, kijavítottam a kerítést meg a tetőt. Jó volt-e? Nagyon jó volt.

Ámde nem hagyott békében a természetem. Menni kívántam. Fölébredtem, ha szél fújt. Mikor esett, forgolódtam az ágyamban. Szegény feleségem ilyenkor mindig és mindjárt megbetege­dett. De nem úgy tréfából, amint az asszonyok szokták, ha fejükbe vesznek valamit. Hanem komolyan, bajosan, ágynak esve, hogy mindig lekerült a tarisznya a vállamról. Volt forrósága, volt hideglelése, volt köhögése, volt mindenféle baja, mert olyan gyönge volt, mint a madártoll. És csak akkor gyógyult meg, ha én mellette voltam. Ha karomba vettem, ha meg­simogattam, ha mellette maradtam. Elszállott a forrósága, a kutya kapta kölcsönbe a köhögést, még nevetni is csak velem tudott.

Egyszer nagyon belém bújt az ördög, mehetnékem támadt.

Az asszony megint köhögött, piros lett a forróságtól, ágynak esett és összetett kézzel könyörgött, hogy maradnék otthon.

De ez egyszer nem hallgattam rá. Elmentem, lehajtott fejjel, mérgesen és mentem három napig, ugyanazon az úton, mint most.

Mentem, pedig minden megállított. A jajgató szél, amely feldönteni akart, a szoknyás, ország­úti nagy fa, amely a kalapom után nyúlkált, a felhő, amely a vállamra támaszkodott sötét­sé­gével, a szamártövis, a lábamnak, térdemnek akadálya. A kormos bika a mezőn felém bődült, a pirosfoltos tehén megvadulva kergetett föl a fára, járomából az ökör piros szemmel döfött felém a szarvával. Kutyák hemperegtek felém a poros széllel, feketén, drótos háttal, habos szájjal kaptak a lábszáram után. Mögöttem leültek a halomra és addig vonítottak, amíg láttak. Egy korcsmaasztal, amely alatt az éjszakát töltöttem, bedőlt, csaknem maga alá temetett. A gyalogút elbódorgott velem, mint valami eszeveszettel. Vércse visított fejem fölött, járván légi táncát, huhogott a bagoly az erdő szélén, amikor beléptem az erdőbe, a nagy fák ellenségesen mértek végig, mintha valamennyien tudták volna, milyen hitvány ember vagyok, odahaza sír a feleségem. A korcsmák, amelyekbe beléptem: mind üresek voltak, mintha elszöktek volna előlem a vidám, beszédes, mindent elfelejtető cimborák, a kemence odújából kimászott a rongyos, vén cigány és négykézláb menekült előlem, mint valami veszett ember elől. Azt hiszem, valami baljóslatú jel volt ezekben a napokban a homlokomra írva, hogy mindenki elkerült, akivel úton-útfélen találkoztam. Mintha a feleségem járt volna előttem sírva, jajgatva, panaszkodva, árulkodva; amerre mentem: komor, sötétlő arcaikat fordították felém az emberek. A kilincs letépte a kabátomat, a kerítés a nadrágomat, szeg bújt a csizmámba, az eső utolért és jeges korbáccsal verte a nyakamat, a hátamat. A tűz nem gyulladt meg a kezemben, az elszabadult kocsikerék az országúton nekem lódult és az árokba taszított.

Mégsem fordultam vissza.

Mentem könyörtelenül, mint egy gyilkos.

Senkivel sem találkoztam, akinek kinyithattam volna a szívemet. Az országút megszökött előlem az éj sötétjében, ha panaszkodni kezdtem. A mezőre tévedtem el, ahol a szél hahotázott.

Mire hazaértem: az asszony halott volt.

Ki volt terítve, jéggé volt fagyva, hiába szólongattam, hívtam, hitetlenül ráztam. Elment tőlem, itthagyott. Most már aztán vándorolhatok kedvemre. Nem szabad megnősülni az embernek.

(1921)