ISMÉT DIVATBA JÖTT A KULACS

(Utazás Magyarországon 1924-ben)

Utazásaimban - tengelyen és vízen egyaránt - megfigyeltem, hogy útitársaim mindenféle barátságos külsejű poggyászokat is cipelnek magukkal egyéb cókmókjaik között.

A tarisznyáról most nem beszélek, mert az mindig divatos volt az útonjáró emberek között, de nagy örömmel jegyzem fel, hogy vándorlásaimban mind sűrűbben találkoztam azzal a kulacsnak nevezett ősi rekvizitummal, amelyet jó darabig csak múzeumokban láthattunk, valamint ama vidéki úriházakban, ahol a zöld posztóra keresztbetett vívókardokat szokás felakasztani, ugyanitt jutott egy szeg a kulacs számára.

Mert akárhogy forgatjuk a dolgot: a katonák bádogkulacsa korántsem helyettesítette sohasem ezt az ősi magyar faedényt, amelyet furfangos mesteremberek jókedvükben csináltak. Már Csokonaiból tudjuk, hogy bevonták őt csikóbőrrel is, de a kisörsi Purgly-kastélyban, ahol Magyarország egyik legszebb kulacsgyűjteménye van: láthatók olyan kulacsok is, amelyek még abból az időből maradtak itt, amikor a közeli Bakonyban cifra életű legények átkozódtak az őszi éjszakában. Viszont Saáry doktor, a híres nyíregyházi gyűjtő egy olyan kulacsot mutatott nekem, amely a rajta levő évszám szerint részt vett azon a nevezetes 1836-i nagykállói alispáni választáson, amikor a két Kállay választói nemcsak fokossal, hanem kulaccsal is verték egymás fejét; ezzel a nyíregyházi példánnyal, amelyet háromemberesnek neveznek, egy ökröt is le lehetne ütni.

De hát ezekkel a kulacs-arisztokratákkal még manapság, a kulacsdivat idején se találkozunk minden személyvonaton vagy dunai gőzösön. Ellenben annál sűrűbben láthatjuk azokat az egyemberes vagy legfeljebb kétemberes kulacsokat az utasok vállán vagy kezében, amelyek szerény külsejükkel messziről elárulják népies származásukat.

Okos ember azelőtt se indult el kulacs nélkül, még a tiszai kompon se, de manapság, amikor oly hihetetlenül megdrágul a bor, minden valamirevaló ember megokosodott, kulacsot visz magával, ha útra kell.

Elmúlt a koruk azoknak a vasúti legendáknak, amelyek szerint bizonyos állomásokon olyan jó bort mértek, hogy már annak a kedvéért is érdemes volt útrakelni. Fanyar lett a bor az ócsai állomáson, ahol azelőtt minden rendes ember hörpintett egyet, ha a Kunság felé utazott. Elvesztette nimbuszát a füzesabonyi stáció restaurációja is. Püspökladányban jóformán senki se kíváncsi az állomási borra, mert úgysem vesztegel már annyi ideig itt a vonat, mint régente. A szerencsi stáción, közvetlenül a tokaji hegy alatt limonádét kért egy járatlan utas, de aztán megelégedett borral is. Talán még a nyíregyházi vasút-restaurációban adnak megfelelő innivalót a tikkadt utasnak, ha az éppen katona­pajtása volt a vendéglősnek.

Úgy aztán nem csodálható, ha az utasember vállára kanyarítja a kulacsot, megtöltve a megbízható hazai borral. Ott látjuk már a kulacsot nemcsak a vasúti vagy hajós stációkon, hanem a városi vendégfogadókban is, ahol idegen emberek szoktak megfordulni. A nagyobbacska kulacsokat, mint egy jó kutyát, a földre szokás ültetni, de a kisebbek bizony felkívánkoznak az asztal tetejére. Voltam egy vidéki vásáron, ahol a fogadóban minden asztalon jó hazai kulacs állott... Képzelhetni a fogadós feleletét, mikor egy vicces úr megkérdezte tőle, hogy mikor lesz megint vásár?... No, de utazzunk már tovább.

(1924)