JÓKAI MÓRNÁL, A FÜREDI URADALOMBAN

- Itthon van Mikhelini úr? - kérdezgette egy fáradozó, másvilágiasan szelíd, vándormadár halk kiáltásához hasonlatos hang a veszprémi piacon, egy szennyes függönnyel takart üveges irodaajtó előtt, amely irodaajtóra az volt festve, hogy Mikhelini terménykereskedése található mögötte. De bármily szelíd és kéredző volt is a hepehupás piacról beszűrődő hang, a termény­kereskedő egyetlen segédje, aki az irodai asztal mellett bizonyára olyan életuntan üldögélt, mint a legtöbb magára hagyatott, dologtalan írnok, akinek nincs otthon a főnöke, hogy legalább annak szidalmait hallhatná: - az írnok minden alkalommal kénytelen volt ily választ adni a kérő hangra:

- Mikhelini úr a kávéházban van. Sürgős üzleti ügyek miatt.

Vagy:

- Mikhelini úr vidékre utazott. Elhalaszthatatlan üzleti teendőkben.

Pedig a terménykereskedő-írnok talán nem is volt rossz ember (mint álta­lában Scrooge és Marley dickensi írnok óta nem is tudjuk gonosz embe­rek­nek elképzelni ezeket az irodai alakokat), bizonyára azt is tudta az írnok, hogy a szelídhangú úriember, aki balatonfüredi fiákeren érkezett meg a boltocska elé, mindig reánézve fontos, szinte kétségbeejtő ügyekben kereste Mikhelini urat, nem csupán a búza ára érdekli látogatásai alatt, hanem egyéb, fontosabb dolgok is, - mégis az írnoknak engedelmeskedni kellett főnöke parancsának, amely főnö­ki parancs szerint a balatonfüredi Jókai Mór úr előtt mindig le kell tagadni a termény­kereskedő jelenlétét. Ez a rövidnyakú, vézna arculatú, őszbajuszú, borivásra hajlamos talián volt az egyetlen ember tán Magyar­országon, aki veszprémi boltocskájában mindig elrejtőzött a nagynevű vendég elől. Ámde az olasz hiába bujkált, apránkint, kis pénzekért, apró kölcsönökért, elmulaszthatatlan fizetni valók vállalásáért mégiscsak előbb-utóbb kénytelen volt birtokába venni Jókai Mór füredi nyaralóját. A költő túljárt a terménykereskedő eszén, ha egyszer megrendelte a fiákert és a pénzre szüksége volt.

- A „bankáromtól” jövök - mondogatta elégedetten, mikor Mikhelini urat sikerült előkotorászni a fás- vagy szenesládában. A tél ez évben hosszúra nyúlott, márciusban is zord napok jártak, Jókai pedig az egész telet csaknem egymagában töltötte füredi villájában. Ekkor írta az Aranyember című regényét, - nem csoda, hogy adósságai márciusban már nagyon fojtogatták. A balatoni halászoknak is tartozott a legutóbbi halküldeményért, nem beszélve Kellerről, a fűszeresről, Horváthról, a veszprémi kőművesről, akinek villája felépítéséért részletekben kellett volna fizetnie.

De ha estefelé feltűnt a veszprémi úton a füredi fiákera: már a faluban, amelyen át kellett hajtatni a villáig, megtudta mindenki, hogy Jókai úr „bankárjától” jön, holnap nem lesz búfelej­tető, zárt ajtók mögött halkan végzett regényírás a füredi villában, a legalattomosabb hitelező is minden furfangosság nélkül bejuthat a költő dolgozószobájába, - nem beszélve a jámborabb hitelezőkről, akiknek maga a költő sietett elébük kopott házikabátjában, papu­csaiban a barna begyű vadgesztenyefák alatt, amikor a félénk hitelező a kerti kapu kilincsét próbálgatta.

- Itthon van Mikhelini úr? - kérdezgetik fejem felett most is, a márciusi estén szelíd másvilági hangok, amikor Jókai egykori „uradalma” előtt álldogálok, nézegetem a megkisebbedett kertet, a megnagyobbodott épületet, és a szememmel azt a szürke zsalugáteres ablakot kere­sem, amelyben valaha a ház egyetlen kályhája állott és a hosszú téli estéken maga mellé szoktatta az egyedülvalóságot kereső Jókait. (Róza asszony e télen Pesten maradt, egyébként is inkább szeretett lakni a Stáhli utcában vagy a Svábhegyen, ahol a barátnőit mindennap megkínálhatta kávéval, mint a füredi téli zordonságban.)

- Itthon van Mikhelini úr? - kérdezik a másvilágias hangok az egykori kémény felett, amelynek füstölgése többé nem jelenti, hogy a költő a zsalugáterok mögül hosszan, öntuda­tosan nézdegéli a téli Balatont, ha munkáját darab időre abbahagyta.

A tó felé igyekeznek a vadlibák az ország minden tája felől e márciusi borongón bús estéken, láthatatlanabbal, mint a felhők fátylai, amelyeket tudvalevőleg ily estéken teregetnek ki fehérre vagy feketére; - a gesztenyefákat szinte megérintve alacsonyodó repülésükben, amikor immár harminc lépésnyire feltűnik előttük a magyar mitológia, mint egy elhomályosodott ezüst páncél valamely ezer évek óta eltemetett vitézen. Csaknem a háztető kopadozó, régi udvarházra emlékeztető, barna zsindelyfedelét érintik az est vándorai, amikor az árva kéménybe húzódott mesemanóktól is megkérdezik:

- Itthon van Mikhelini úr?

Mintha a másvilágról kérdeztetné ezt a ház egykori gazdája, arról a túlvilágról, ahonnan a láthatatlan madarak csupán fantáziájukat (vagy mondjuk: ösztönüket) követve eltalálnak ide a nagy tó környékére, a Jókai-kert csendes, emberhangtalan sűrűségeire még ötven esztendő múlva is emlékezve, - ahol mindig bátrabban, hangosabban, szinte megkönnyebbülten adnak hírt utazásukról, mint ahogy némely állomás mellett a legfélénkebb utazók is felvidámodnak, - ahol zengő, klárinétos hangon kérdezgetik:

- Itthon van Mikhelini úr?

Mintha csak azt hinnék, hogy még áll valamely gömbölyödő vadgesztenyefa alatt Jókai úr, akivel ilyenformán dévajkodnak az ég vándorló diákjai, lekiáltanak kertjébe, hogy gyorsan tovább szálljanak, - kicsalogatják a költőt a maguk megkeresésére a csillagtalan tavaszi éjbe, mint ez a tréfás kis szellemeknek szokása, hogy hagyjon már fel búskomollyá sápasztó gondolataival (ebben az évben Jókai azt hitte, ifjúkori tüdőbetegségéhez szívbetegség is járult), amelyek miatt a füredi remeteséget választotta, és Mikhelini úr holnap bizonyára tőzséri komptoárjában lesz, amikor a költőnek már ideje sem lesz többé megkérdezni a jószívű írnokot, az ál-Brazovicsnak nincs dolga sem a kávéházban, sem vidéken, hanem nagy harmónikás bugyellárissal siet ki a vaskályhából (vagy más rejtekhelyről) a költő elé, meg­nyálazza a bankókat, miközben hátukra fordítva elrakosgatja őket Jókai úr elé, mintha tudná előre, hogy mennyire is van szüksége a költőnek, aki egész télen át nem „keresett”, csak „dolgozott”, és a lelki és testi betegségekhez két Aranyembernek (a komárominak és a veszpréminek) is kellett jönni erre a világra, hogy a költő tavasz jöttével végre ne kérdezzen többé semmit a kertje felett kiáltozó vadludaktól. Ne kérdezze a veszprémi Mikhelini urat és ne kérdezze Timár Mihályt Komáromból, akinek élettörténete lassan úgy kidagasztotta mindenféle papirosaival a Róza asszony által adott bársony-útitáskát, hogy a gőzhajó indulása előtt kisfiút kellett fogadni, aki a táskát a kikötőig cipeli. - Tél elején, mikor a költő bús szakállal, halvány arccal, éjszakánkint nyugtalanul kérdezősködő szívvel a magányba meg­érkezett: sovány volt a táska, legfeljebb Róza asszony orvosságai töltik meg zápult fenekét. Most tavasszal, ama régi tavasszal duzzadt volt a táska, csak a szív kérdezgette még a hajó dobogásával együtt, hogy vajon mi lesz ezentúl Mikhelini úr nélkül? A komáromi Arany­ember leverte a veszprémi gabonást, - Jókai e szenvedéses, kínban, magányban, halálra­készü­lődésben és kábító regényírásban töltött tél után, amelynek csupán e ház poros ákácvirághoz hasonlatos zsalugáterei és sárgára meszelt falai voltak tanúi, többé sohasem kérdezte életében, hogy:

- Itthon van Mikhelini úr?

Egyszerre minden jóra fordult, mint a mesemondásban, - amint ez a jóságos nagy mesemondó annyi csodát tett maga is regényhőseivel.

Jókai elfeledte a szenvedések telét és alig némi reménnyel beköszöntő tavaszát, a füredi ház árván maradt, miután a Kisfaludy gőzös átvágott a még mindig télies Balatonon, hogy a legnagyobb magyar regényíróként hozza vissza ismét a világba azt a szelíd, halkszavú férfiút, akinek az öröm, bánat, betegség poharát nyújtogatá. A költőt magával ragadta végzete, mielőtt a vadgesztenyefák gumói megmutatták volna értékes tartalmukat, az élet aranyszínű kikötői felé pöfögött el a Kisfaludy a kövér bársonytáskával és a lesoványodott költővel.

De itt a kertben, amely az egykori Jókai-villát körülvéve, mint mondják, néha oly őstermészeti bőségességgel, hogy a regényírónak csak kicsinyt kellett felnyitni a zsalugáter valamely lezárt szemét, hogy műveiben a legszebb kerteket leírhassa: itt a kertben még soká emlegették őt a magányos esték, a kifizetett hitelezők, sőt maga a veszprémi „aranyember” is, aki miután többé nem bujkálhatott se kávéházba, se vidéki városba a pénzért járogató költő elől: hirtelen szerencsétlen ember lett. Az ősi mondákban, a mesemondó hagyományokban vannak ilyenféle történetek. A veszprémi gabonás, miután potom áron hozzájutott Jókai füredi házához (igaz, hogy nem akarta szegény feje), egyszerre otthon lett volna most már mindenki számára, de többé, jó darabig nem kereste senki. A veszprémi irodában az írnoknak nem kellett többé számontartani a munkaszünetes napokat, amint már az emberemlékezet óta szokása minden terményüzleti írnoknak - minden nap munkaszünet volt. Senki nem nyitott be a boltocskába, hogy Mikhelini urat a papírkosárból előbujtassa és nagy bugyellárisa után tudakozódjék. Az írnok körmeit farigcsálva elgondolhatta, hogy mily izgalmas napok is voltak azok, amikor Jókai úr fiákeren érkezett meg az elöljárósági intéssel, amely szerint másnapra árverést tűznek ki lakára! Vajon, voltak Mikhelini úrnak is ilyenfajta gondolatai, amikor nyáron elmenekedett Veszprémből az üzlettelenség és pangás elől s füredi házába beköltözött? Vajon, figyelt-e valaha is a kert felett elrepülő vándormadarak kiáltására, a kerti kavicsok csikordulására, a gesztenyebimbók kipattanására, a kémény hangjaira, amely egész télen egymagában mulattatta a költőt, és bizonyára ezen az úton jártak be hozzá az Aranyember-beli ismerősök is? Nem, akárhogy nézegetem ennek a talián búzakereskedőnek az emlékét, - nem tudom róla feltételezni, hogy valaha is gondolt többet Jókaira, miután házába beköltözött.

Pedig azután is felhangzottak hangok a ház előtt, amelyek Mikhelini úr felől tudakozódtak. Persze nem oly angyali szelídségűek, mint egykor ott a veszprémi boltban, és nem is láthatatlanok, mint a vándormadarak hangjai:

- Itthon van Mikhelini úr? - kérdezték fontos, ropogós, porzós, stemplis hangok a kapu előtt, amikor a különböző ügyvédek, hatóságok megjelengettek a szelíd kapu előtt, öreg fiskálisok krákogtak, vén végrehajtók gondolkoztak azon, hol ebédelnek, de a kapunak egyszer mégiscsak fel kellett nyílni a szűkölködők előtt.

- Bezzeg, a régi gazda idejében minden számlát kifizettek ebben a házban - morogták a hitelezők a veszprémi „aranyember” fülébe, amelyet vénségére, temetői utazásáig hiába dugaszolt be vattával. Azt mondták, hogy a komáromi Aranyemberrel végképp elment a szerencse a háztól.

(1927)