ÚTINAPLÓMBÓL

Mostanában megint divatba jönnek az útinaplók, elhatároztam, hogy én is feljegyzek egy és mást utazásaimból.

Útitársam, akivel a Dunántúl barangoltam, nem angol volt, akivel a régi regényekben a flegmatikus történetek megesnek, nem is német, akit bolonddá szokás tenni minden stációnál, hanem amerikai magyar, akit fél életét messze hazájától tölté és most újra útrakelt vala, hogy elhagyott hazájában könnyezve gyönyörködjön.

Természetesen kocsin utaztunk, mert Veszprémben még találhatók széleshátú fiákeresek. A mi kocsisunk olyan volt, mint az a dickensi postakocsis, aki mindig attól fél útjában, hogy a csendőrök részegeskedés miatt megbüntetik, holott egy kortyot sem ivott. Vérpiros arculatú, kövér férfiú volt, kis kerek szalmakalapban (amely az egyetlen hetykeség volt rajta), dudoros nyakán, lankadt fülén, préposti tokáján látszott, hogy nem volt megvetője sem az útmenti fogadókban található zsíros koncoknak, amelyeket a fogadósnék a sütőből előkerítettek, amikor kocsiját az országúton közeledni látták, de nem nézte le a boros és sörös edényeket sem, amelyeket a gazda akasztott le a szegről. Amíg mindezeket a dolgokat az orvos vagy a csendőr szigorúan el nem tiltotta tőle.

Egyébként élvezetes dolgokat beszélt el szüleiről és nagyszüleiről, akik mind fuvarossággal foglalkoztak. Különösen egy dombos vidéken, ahol a lovak amúgy is lassítanak, huzamosabb időig tartózkodott a nagyapja emlékeinél, aki rendszerint tizenkét tojásból evett rántottat, és olyan ember volt, hogy holtan is hazáig tudta hajtani a kocsit, mert persze hogy útközben halt meg.

Ilyenformán közeledtünk Várpalota felé a Bakonyon keresztül. A Bakony a favágók fej­széi­től megritkult, mint az öregember haja. Messzire be lehet tekinteni az erdő rejtelmeibe, a faderekak hangtalan világába, amelyek helyett az összeboruló lombok beszélgetnek.

- Ugyebár, itt járt valamikor Sobri Jóska? - kérdezte amerikai ismerősöm. - Az amerikai magyarok még ma is nagyon sokat beszélnek róla.

Megnyugtattam amerikai ismerősömet, hogy Sobri Jóska már nagyon régen elhagyta a Bakonyt, népmese lett az alakjából, a betyárvilág kipusztult.

- Kár, - mondta Kovács úr (mert így hívták) - nem hiszik el „otthon”, hogy valaha is jártam a Bakonyban, ha még betyárkalandom se volt.

No de az egyhangú erdei utat szerencsére mégis megszakította egy öreg útkaparó megjelenése, aki egy útszéli faderéknak támaszkodva várta a kocsi közeledését. Olyan öreg volt a legény, mint egy vén fatörzs, bízvást szolgálhatott volna Sobri bandájában is. Amerikaim a váratlan öregember láttára nyugtalankodva pislogott rostélyosarcú kocsisunkra, aki a hegyoldalban megjelenő öreg felé olyan nyugodalmasan közelgett, mintha tudta volna előre, hogy vele találkozni fog. Nem kevésbé nézegette az én arcomat is az amerikai, mert talán már abban sem volt bizonyos, hogy hányadán áll velem? Hogy az amerikainak minden kedvére sikerüljön, az öreg útkaparó valóban a kocsi felé közelgett és szemügyre vette a bennülőket. Aztán rongyos szalmakalapjához nyúlt és néhány szál gyufát kért.

Most már biztonságosabban folytattuk utunkat, legfeljebb vércsék kiáltoztak fejünk felett, de bagolyhuhogás, sajnos, nem hallatszott. A völgyben feltünedezik vala a kis Várpalota, mint egy visszaszálló ifjúkori emlék. Igen, itt a falu közepén állott az az ódon, zöldre festett, a széllel mindig hosszadalmasan beszélgető Zichy-kastély, amelynek kanyarulatos folyosóin letettem vala iskoláskönyveimet, hogy a sarokablakhoz állva arról ábrándozzak, mily jó volna innen a nagyapám kocsiján elutazni, ahogyan az öregember beszélgette el valaha a leány­szöktetéseket. Nem akart velem senki sem elszökni Palotáról. Amerikai barátom újabb ötlettel állott elő.

- Mi, Amerikában tudjuk erről a községről, hogy itt valamikor híres gyilkosság történt. Hoszter Fülöp kiirtotta a vendégfogadóst tíztagú családjával együtt.

Felelém, hogy nagyon régen volt az, több, mint fél századja. Hoszter Fülöpöt Veszprémben felakasztották. Többet is tudhatnának az amerikaiak erről a bájos helyről, a Bakony közepéről, amelynek a közelében állott Mátyás király híres vadászkastélya, Pusztapalota.

- Legalább abban a fogadóban kellene megszállni, ahol az a nevezetes gyilkosság történt - indítványozta az amerikai.

A szállásnak valóban nem volt semmi akadálya, már csak azért sem, mert estefelére hajlott az idő. Hosszú, földszintes épület volt a fogadó, vasrácsos ablakokkal, síró-rívó ajtókkal.

- No hát, ha itt sem lesznek kísértetek, akkor sehol sem - szólt kézdörzsölgetve az amerikai. - Mi, Amerikában sokat megadunk egy jóravaló kísértetért.

Fogott-e kísértetet az amerikai? Én bizony nem tudom, mélyen aludtam, mert az egész napi kocsikázás a legjobb altató.

Az amerikai szótlan volt. Úgy látszik, mást várt ettől a bakonyi utazástól, amint az amerikai naptárakban olvasni szokta az esti kalandokat. Elhatároztam, hogy felvidítom. Utóvégre nagy utat tett meg azért, hogy a Bakonyt lássa.

Lakott akkoriban Várpalotán egy Mózsi nevű ember, aki amolyan mihaszna fráter volt, színlapokat ragasztott ki, gyászjelentést hordott, a fogadó körül lebzselt, a cigányokért szaladt, vagy segített veszett kutyát kergetni. Azt hiszem, az egész világon mindenütt vannak ilyen semmire se jó emberek, akik valamely rejtelmes véletlen folytán élnek.

Mózsi öregember volt már, a járása is igen elnehezedett, már csak az érdekelte, hogy mit főznek a palotai konyhákon, de némi kis pénzért vállalta, hogy majd betyárnak öltözve megállítja az utazókocsit ott Palotán túl, ahol megint kezdődik a Bakony.

Ősz felé andalogtunk. A Loncsos nevű szőlőhegynek már olyan illata volt, hogy mindenkinek stációt kellett volna tartania valamely hegyoldali présháznál, hogy kigyönyörködje magát a régi szép Magyarország hangulataiban, csak az ilyen amerikainak volt sürgős az utazás, mert retúrjegye volt a gőzhajóra. A páros fák elpirultak az örömtől, amikor a régi kisfiút visszatérni látták e tájra. Az országút mellett futamodó árkok felkiabáltak a kocsira. Virágok hervadozva integettek ki mély kertekből, hogy megállítsák néhány szóra az útikalauzt.

De menni kellett, mert a nehézkes Mózsi már lesben áll az erdőszélen.

Hát valóban így is történt. Alig haladtunk vala a nedves erdei úton darab ideig: miközben veszprémi fiákeresünk félig hátrafordulva arról beszélt, hogyan vitt az atyja egy kóborló kísértetet Veszprémtől Füredig, ahol kénytelen volt kellemetlen utasát a Balatonba dobni - egyszer csak pisztolylövés dördül el az erdőben, és a fák közül kirontott Mózsi.

Miután amolyan színházicédula-hordozó is volt, a műkedvelőktől szerzett magának betyár­öltözetet, cifra szűrt, gatyát, süveget. Sült arcú kocsisunk persze az ostornyelet fogta rá a rablóra, de az intett neki:

- Ne bántsuk egymást, Szekeres gazda!

Fiákeresünk ekkorára már felismerte Mózsit.

Az álbetyár a kocsihoz ugrott és bambán várta további teendőit. Mire én mogorván rátámad­tam, hogy nem szégyelli-e magát az útonállásért, mért nem megy valamely becsületes pályára, gondoljon gyermekeire, öregszüleire, jövőjére. Mózsin láthatólag fogtak szavaim. Lehorgasz­totta a fejét és szótlanul állott a kocsi mellett.

- Többé meg ne halljam, hogy kirabolod az utasokat!

Mózsi bólintott:

- Jól van, tekintetes úr. De legalább egy kis pálinkára valót tessék adni.

Mózsi addigra ugyanis elköltötte az útonállásért kapott előleget.

Az amerikai, aki eddig kíváncsi feszültséggel hallgatta a beszélgetést, most fészkelődni kezdett a helyén.

- Pálinkára nem adunk - szólalt meg. - De itt van az antialkoholista mozgalomnak egy röp­irata. Ezt haszonnal olvashatja.

Útitáskájába nyúlt és két füzetet adott át a haramiának.

Mózsi, ez az elvetemedett mihaszna hangosan sírni kezdett, a füzeteket forgatva kezében:

- Hát ezért adtam magam a betyáréletre?

A kocsi tovább robogott, az amerikai megelégedetten mosolygott.

(1926)