ŐSERDŐBEN

Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők szegélyezik a Tisza partjait, és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki például Szegednél látta. Egy vidám, gyors járású, kristálytisztaságú hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.

Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpád-házbeli királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.

Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a vénségüket hosszú szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza ezüst tükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát, és a királyi medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.

Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ad búvóhelyet a nemes- és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő, tündérországbeli ragyogással fut tízezer esztendős, néma, sziklák között, mintha nem tudna róla, hogy lejjebb, az alföldi tájakon fekete, füstös vashidak szorítják a derekát.

Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó medrében. A fa-szállításnak ez az ezer esztendős módja örökre divatos marad. Az ifjú Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek néma, zordon világából a mohosderekú, toronynagyságú öreg fa-fejedelmek. Zúgva, csattogva tűnnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg rontana le a hegytetőkről. Mennek, mennek az őserdők királyai, hogy cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén, csattogva nyargal az ezüst folyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön, jön az álmok, a ködbeborult történelmi múlt világából a modern élet felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni, és kíméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be valami leánynevet.

...Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai, gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis alkonyi félhomály borong.

Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen, rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék vagy akár az óriások világa.

Mindenek elmúltak vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a mesében voltak.

A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha elvarázsolt em­be­ri lények lennének, akik itt némán várják a varázslat elmúlását. Mindenki tudja, aki vala­mikor erdőben járt, hogy egyes fatör­zsek még jó- vagy rosszindulatot is tudnak kife­jez­ni. Ki nem látta már a mérges, rossz­indulatú és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag, ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy kanyaro­dónál?...

Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fa­törzsei azoknak az embereknek alakját vet­ték föl, akiket fiatal korukban láttak. Mint­egy úgy idomult a törzsük, mint az em­berek alakja, mintegy megmaradott, bele­nőtt, bele­formálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még fiatal, hajlékony és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló lencse.

Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző fajtájúak, ellesik egymás tulajdonságait, hason­lók­ká lesznek. A pusztai kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához. Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A kutya, ló, sőt a kalitkába zárt mátyásmadár is idővel gazdája lelki tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában, alattomosságában sok van a rajta ülő tulaj­donságából. A mátyásmadár, a szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától hall, midőn az bűnös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy mátyást, amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a huncutság, titkolózás, alattomosság.

...Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag, szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a fa törzse, mintha ezüst csillanna meg a félhomályban.

Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban levő vén fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejjebb csúsznak, - s egyszerre itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy szemöldöknek, állnak az alakja...

Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben, ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek, meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombéli szél sóhajtását, zörgését a messziségben.

Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, - már megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínű emberi arcot a fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdu­latlanul nézett ki. Nagyorrú, igen nagyszemű, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a király, és a fa hűségesen megőrizte vonásait...

Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. Valamely belülről jövő fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz, deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában - és szétnézett az erdőben.

S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban ezalatt mind átala­kultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy, óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején, volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még fiatalok voltak, és a fák megőrizték a király és kísére­tének emlékét.

S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban, mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyű szél mozgatta meg a felső gallyakat, és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár arany foltját vetette, onnan eltűnt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár visszarepült az égbe, s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltűnt, csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből.

...Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt ki­találtam. Voltak boldog arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak könnyelműek, hetykék... s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, - általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak. Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év óta: - amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak.

Az est leszállott, az arcok eltűntek a sötétben, aludni mentek. Az őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan el akartak buktatni.

(1911)