A NYÍREGYHÁZI BEDUINOK

A nyíregyházi reform

Beduinok! Hát ilyenek is voltak a néhány hónap előtt száz esztendőt jubiláló Nyíregyházán. (Általában a város történetét lapozgatván, úgy tűnik fel, mintha Nyíregyháza volna a világ közepe, minden itt történt, ami a múlt időben érdekes és figyelemre méltó.) A beduinok korszaka Nyíregyházán egy időre esik a Kneip páter tanainak a terjedésével. Mindenki „kneipista” volt Nyíregyházán - az önkéntes tűzoltóságot, amikor aztán tűzoltó lett minden valamirevaló ember, csak későbben szervezte meg az öreg József főherceg.

Hogyan használták a Kneip-kúrát a nyíregyháziak

A wörishofeni tanok persze némi magyaros túlzással érkeztek el a hajdani Nyíregyházára. A sóstói erdő volt a Kneip-kúrázás helye, ahol Ungerleider doktor (a páter helybeli megbízottja) vezetése alatt gyakorolták magukat a nyíregyháziak a mezítláb való sétálgatásban.

Gyönyörű volt ez a régi sóstói erdő. Még alig vágtak benne fát és a százesztendős tölgyek templomi ívei alatt keskeny gyalog­ös­vények kanyarogtak, amely ösvényeken legfeljebb a szerelmesek és a nyulak, rókák fordultak meg. A kocsinyom mérföldnyi távol­ság­ban haladt, mint valami homályos alagúton, összeborult tölgyek alatt, de az alagút végén, az erdő végén az égboltozat vilá­goskék kapuja mutatkozott a messziségben, mintha ott kezdődne a paradicsom. Hiszen paradicsom is volt az a kapu a sötét erdőn át tévelygőnek, az útban elfáradtnak, megszomjazottnak. Azon a kapun túl feküdt a sóstói fürdőcske ásványvíz szagú vendéglője, ahol a legnagyobb étvággyal volt szokás enni, a legmohóbb szomjúsággal inni és a májustól októberig tartó majálisokon a legduhajabb kedvvel mulatni. A mulatság hevében néha belepottyantak az emberek a partról a tóba, de senkinek sem történt semmi baja, mert a tó vize ihatatlanul sós volt.

No, ez a sóstói fürdő volt a nyíregyházi kneipisták központja. Idáig sétáltak reggelenként a doktor vezénylete alatt a nyugalmazott törvényszéki bírák és más penzionált emberek, akiknek tudvalevőleg legtöbb idejük van arra, hogy az egészségükre gondot fordítsanak. Visszavonult kereskedők, vagyonuk kamataiból éldegélő idősebb urak csatlakoztak a reggeli búcsújáráshoz. És a korán kelő környékbeli parasztok, vincellérek már lassan megszokták, hogy a nyíregyházi törvényszék elnökét és más előkelő úriembereket térdig felgyűrt nadrágban, mezítláb lássák mendegélni a harmatos fűben.

Ekkor következett el azonban az a híres „nyíregyházi reform”, amelyről még manapság is beszélnek azok, akik a wörishofeni plébános gyógymódjának hódolnak.

- Minek a felesleges ruha az ember testén? - monda Ungerleider doktor. - A ruha csak elzárja előlünk a levegőt. Vessük le ruhánkat kúrázás közben.

Néhány öregúr, akiknek már minden nap drága volt élete meghosszabbításából, nyomban hallgatott a doktor tanácsára. Levetették ruháikat, amikor a sétát megkezdték és anyaszűz mezítelenül vonultak, végig a harmatos erdőn. Ugráltak, virgonckodtak, mint fiatal csikók, sőt felmásztak a fákra és ott tornáztak, kiáltoztak. Úgy éltek, mint az ősemberek.

A hatóságokhoz mind több panasz érkezett, hogy a hetivásárra igyekvő fehérnépek a sóstói erdőn mezítelen emberekkel találkoznak, sőt egyszer a haragos vincellérek furkósbotokkal támadtak neki a szenvedélyes kneipistáknak.

Mit tett erre a hatóság? Külön gyalogutakat jelölt ki, ahol a ruhában járó embereknek szabad a város felé közlekedni, magát a nagy erdőt pedig meghagyta Kneip páter követőinek, a mezíteleneknek.

(Nem is lett volna soha semmi baj a dologból, ha egyszer arra nem vetődik egy sátoralja cigány, akik az urak csomóba rakott ruháit szó nélkül magukkal vitték. Az erdei kerülők késő estig járták a várost, amíg mindenkinek megfelelő ruhaneműt hoztak.)

De a „nyíregyházi reform” nem állott meg itten. Voltak ebben az időben is, mint mindig, úriemberek, akik irtóztak a korai felkeléstől. Legfeljebb akkor látták meg a gyönyörű tavaszi és nyári hajnalokat, ha odáig ébren maradtak. Jó hely volt a virrasztáshoz a sóstói fürdő. (Itt általában csak a tölgyfák bogarai, a nagybajuszú cincérek mentek aludni.) Szép, muzsikás, duhaj világ volt általában a Sóstón, mert az úriemberek nem spóroltak az erkölccsel.

Híres régi mulatságok a köztisztviselők fürdőjén

Különösen volt itt egy nevezetes társaság, amely nyíregyházi és Szabolcs megyei urakból verődött össze, amely a Sóstó kultiválását tűzte ki életcéljául és a fürdő megnyitásának napjától annak bezártáig ébren és muzsikaszó mellett töltötte az éjszakákat. A régi balatonfüredi mulatságok kismiskák voltak ezekhez a dáridókhoz mérten. Bizony, az egykori bálrendező foroghatott volna sírjában. Ha pedig kártyázni kezdtek ezek az urak, akkor nemegyszer vasárnaptól vasárnapig járta a „csöndes”, és szép darab földek cseréltek gazdát. Olyan világ volt itt, mintha itt élte volna ki magát utoljára a régi, letűnt Magyarország. A kis sóstói fürdőn robbant ki minden virtus a magyarból, ami még megmaradott benne apáiból. Ha nem volt kártya, volt leányszöktetés vagy velencei éj a tavon. A kártya izgalmaiért kárpótoltak a nevezetes pár­ba­jok, amelyek olyan gyakoriak voltak, hogy Elek Gusz­táv ezredes, ki ez idő tájt az ország első párbajsegédje volt, egy egész nyarat kénytelen volt Nyíregyházán tölteni, hogy az összegyülemlett lovagias ügyeket lebo­nyo­lítsa. (Egyébként is a szomszédban volt pazonyi birtoka.)

Egy hétig tartó kártyacsaták

De mégiscsak többnyire a kártya járta tavasztól őszig a Sóstón. Itt kártyázott a híres Keresztessy, a Dessewffy grófok teljhatalmú jószágigazgatója, Liptay Béla, sok jó szabolcsi földnek az ura, a „fiatal” Krúdy, akit öregkorában is mindig ifjabbnak hívtak, mert még mindig élt az apja, Juhász Etele, aki foglalkozására nézve törvényszéki ember volt, de nélküle messze földön nem volt képzelhető kártyaparti. Itt kártyázott a megyei zsidóságnak a színe-java, a Haasok, a Bleierek, a Burgerek. Ha valakinek elfogyott az aprópénze, adott szívesen a nyíregyházi nagytakarék, vagy Baruch Arnold, az első nyíregyházi bankár.

Hová lett az a rengeteg pénz, amit a Sóstón elkártyáztak? Hiszen nehéz tízezrekkel könnyí­tet­tek magukon a vérmes uraságok, egy-egy csata után a nyerő kártyás nevét pedig nem jegyezte fel a történelem.

Hát ennek a megértéséhez szükséges tudni, hogy állandóan három pohár állott a kártya­asztalon, amely pohárnak pinka volt a neve. Az első számú pohár volt a vendéglősé, és pincéré. A második az állandóan jelenlevő cigánybandáé. A harmadik a kártyázok gibiceié, akik éjszakáról éjszakára itt ültek a kártyázok háta mögött és ilyenformán állandó fizetést húztak. (Nehéz volt a sóstói társaságba gibicnek bejutni, nehezebb, mint a vármegyéhez hivatalba. Sok letört úriember, elszegényedett cimbora vonogatta az életét a pinkapénzeken.)

A poharak persze minden behúzott „zsinór” után megkapták a maguk ajándékát a nyerőtől. Aki pedig ismeri a ferbli-játékot, az tudja nélkülem is, hogy úgynevezett „zsinór” előfordul egy éjszaka száz is.

Urak, cigányok, beduinok

Ha kifáradt Benczi Gyula, a nyíregyházi cigány, valamelyik gibic mindjárt talpra ugrott, hogy új cigányról gondoskodjék. Egy ugrásnyira volt Debrecen, ott is jeles bandák működtek.

- A vendéglősök és a pincérek télen Pestre mentek és kávéházat nyitottak. - Hát ide lett az a tenger pénz, amely hajdanában a Sóstón elveszett.

Nos, hát ezt a megátalkodott társaságot akarta végül Ungerleider doktor mesterének, Kneip páternek híveivé tenni. Kúra közben nem lehet se mulatni, se kártyázni. A doktor hetekig járt a társaság nyakára, amíg a következő eredményt érte el:

Egy nyári reggelen megint csak együtt volt a kártyázó társaság a Sóstón, amikor valamelyik gibic elkiáltja magát:

- Jön Ungerleider doktor!

A messzi erdei úton valóban feltűnt az öreg doktor alakja. A pincérek már tudták, hogy mit kell csinálniuk, hogy a doktor prédikálásának véget vessenek. Gyorsan lehúzták a kártyás urak lábáról a cipőket, lábukat pedig egy sajtár vízbe állították. Ugyanekkor vizes törülközőket hoztak elő, amelyekkel az urak homlokát bekötözték. A napbarnított arcú férfiak olyanok voltak a fehér kendők alatt, mint a beduinok. Persze, a muzsikuscigányok is felrakták a kendőket.

- Nos, hát igaza volt Kneip páternek. Használ a kúra az egészségnek, de rontja a kártyajátszást - monda az egyik úriember az ámuló doktornak.

A sóstói fürdő azóta megint megváltozott. A régi urak helyén szerényebb vendégek fogdossák a tölgyfák cincéreit. Az idei nyáron éppen a fürdőzésre szorult köztisztviselők kaptak ott kedvezményes ellátást a jubiláló Nyíregyháza város gavallérságából. - Az erdei gyalogutakon sem találkoztam már ruhátlan úriemberekkel. Akármennyire meghosszabították is életüket a „nyíregyházi reformmal” javított Kneip-kúrával, végül csak a Morgó-temetőbe kerültek.

(1925)