| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Gyula Krúdy Magyar tájak IntraText CT - Text |
Emlékszel a babonás vidéki estékre,
amikor tengerihántoláskor a hidegedő holdvilág alatt arról mesélgettek az
emberek körülötted, hogyan tért vissza az öreg Csengeri a nyíregyházi
Morgó-temetőből egy szál fehér ruhában, hogy osztályos örökösei
között rendet teremtsen - és a mesemondó ilyenkor az októberi ködbe mutatott,
amely megvonta a maga áthatolhatatlan ködfalait a temetők, mezők,
tanyaházak körül? Emlékszel a mesemondóra, aki mindig csak egyetlen alakról
monda meséket a nyírségi udvarházakban, mégpedig mindig ama betyáros
külsejű, cifraszűrös, félszemű Vay grófról, akit a háta mögött Sobri Jóskának (helyesebben: Zsubrinak) neveztek, de a különcködő gróf
azt sem bánta, ha szemébe mondják vala betyárnevét, mert jókedvében maga is
eldicsekedett azzal, hogy fiatalkorában ő maga volt a bakonyi
Zsubri Jóska, amíg meg nem unta a bandavezérséget és hazajött a Nyírbe
földesúrnak?
Emlékszel az öreg Mezőssy Lászlóra, akinek hegyaljai szőlőjében termett borát adogatják vala azoknak a nagy betegeknek a Nyírségben, amely másvilágra megjelölteken már az orvostudomány se tud segíteni, pedig Jósa András megyei főorvos szerint kár minden magyarért, aki mezítláb hal meg. A Mezőssy-féle aszútól kapott kedvet maga a hetven esztendős szőlősgazda, hogy újra megházasodjék - és mások is követték példáját az öregek közül, akik a Mezőssy-borokat méltányolták. Emlékszel a nyíri pajkosok legendájára, amely szerint a XIX. század második felében, amaz időben, amelyet a Bach-huszárok korának mond a reminiszcencia: minden nyírségi úrfinak úri kötelessége volt darab ideig a nemzeti betyárságot szolgálni, mégpedig olyanféleképpen, hogy elment bujdosni, elment összeesküdni, kalandokba keveredett, szabadcsapatba lépett a „német ellen”, hogy ha majd visszatér megint a szabadság ideje, mindenki talpon legyen? Emlékszel a nyírségi udvarházakra, ahol Gencsy Berti agarai ásítozva várták az őszi reggelt, amikor majd megversenyeztetik őket a nyíregyházi határban? Emlékszel a hétszilvafás kúriákra, ahol száz esztendő óta folyó családi pörök írásai hevertek a töredezett lábú székeken, elárvult asztalokon, almáriomokban, szekrényekben - és sajnos, nem is volt már egyéb a háztája sem, mint bélyeges papiros, míg a hétszilvafák együtt sóhajtottak az őszi széllel... Akkor volt az igazi baj, amikor a szilvafák már sóhajtani is elfelejtettek.
Valamikor a Bakony, a Balaton, az Alföld, a Felvidék szolgáltatta azokat a szép mesemondásokat,
amelyeken a magyarok lelke elmerengett. Manapság, amikor körülnézünk, elszomorodva
látjuk, hogy megfogyatkoztak meseforrásaink, északról, keletről már a
Tisza folyamon se kelhetnek át passzus nélkül a mesemondások:
- a magyar fantázia elkódorog az országhatárt jelentő Nyírségben, ha
mesemondáshoz van kedve a hosszúra nyúló őszi estéken. A magyar mese- és
mondavilág határainak összezsugorodását évről évre úgy érezzük, mint a betegségektől elszerencsétlenedett ember, aki mind
kevesebb lépteket tud tenni a háza tája körül, - végül már csak az ágy vagy a
karosszék marad meg számára. Hegyi meséink megöregedtek, mert újak nem
eresztettek mellettük szakállt. Csend a Királyhágó felől... Maradjunk itt
a gránicon, a Nyírben, ha már
elkövetkezik idejük a hosszú estéknek.
Már maga az is a mesemondások világába tartozik: hogyan lett száz esztendő alatt az ország egyik legnagyobb városává Nyíregyháza.
Valóban száz esztendő előtt termett ki Nyíregyháza a nyírségi homokból, akármint csóválja a fejét a mai olvasó. Azon a helyen, ahol manapság az ötvenezret meghaladó lakosságú „határszéli” Nyíregyháza áll: száz esztendő előtt még nem volt egyéb, mint néhány jobbágytanya, vadvíz, erdő, meg „nyír” - az a bús, reménytelennek látszó nyírségi pusztaság, ahol őszidőben megáll a világ a sarak, vizek, pocsolyák, országutak hiánya miatt. A nádasokban futóbetyár meg farkas lappangott. Emberlakta hely legfeljebb a csárda, ahol a megyei csendbiztos faggatózik útonállók felől. A debreceni, miskolci vásárosok keresztet vetve húzódtak keresztül szekereikkel e vadregényes tájon, nagyon szerettek minél hamarább túl lenni az Ököri-tavon. Amíg egy grófnak eszébe jutott, hogy magyar farmereket, telepeseket vonz e bús vidékre, Békés megyei tót-magyarokkal, úgynevezett tirpákokkal népesítvén be az embertelen tájat. És a tirpákok már száz esztendő előtt „megváltották” magukat, kiművelt földjeiket, tanyáikat, jószágukat és szabadságukat Károlyi gróftól, mégpedig örökpénzen.
Honnan vették a „farmerek” a temérdek pénzt, amelyre a megváltáshoz szükségük volt? Csoda, a nyírségi csodák között is a legnagyobb csoda a tirpák-szorgalom, a tirpák-munka, a tirpák-vagyon, amelynek az a természete, hogy nem tud fogyatkozni, hanem mindig csak növekedni. Mint valami új honfoglalók jöttek ide a Békés megyeiek, hogy a faekéikkel, munkabírásukkal, bibliai serénységükkel megvessék alapját annak a városnak, amelyben manapság már nem is ritka a háromemeletes palota.
És most, a százesztendős alapítás éveiben, mikor már a Tresztyánszkyakból lett Nádosiak, a Tomasóczkyak, a Bencsek, a Szocsovok, a Csengeriek megépítették első templomukat, iskolájukat, folytatódnak a csodák. Bár az üzletes Miskolc és a vásáros Debrecen közé ékelődik be földrajzi fekvésénél fogva az új Nyíregyháza (hogy kétfelől is küzdjön a konkurrenciával), a város hirtelen fejlődni kezd. A városalapításról éppen úgy levizsgáznak az egykori nincstelen telepesek, mint arról, hogyan kell a terméketlen pusztaságból gazdag termőföldet teremteni. Nem járt innen senki Amerikában, mégis jobban tudják a farmerek álmát, a városalapítást, mint azok az amerikai telepesek, akik az ottani nagyvárosokat építették. A felvidéki lutheránusok szivárognak apránkint Nyíregyházára, miután itt evangélikus gimnáziumot alapítanak. Már van is új neve Nyíregyházának a XIX. században: a közeli Debrecen („a kálvinista Róma”) mellett elnevezik őt „lutheránus Rómának”, ahol vasárnaponkint asszonynak, férfinak egyaránt nagy kapcsos imádságos könyv van a hóna alatt, mint valamely jelvény, amely az őslakosságot példázza.
Tagadhatatlan, hogy a nagyszerű, páratlan népi erények mellett valódi „tirpák-szerencséje” is volt Nyíregyházának, hogy szinte tündéri gyorsasággal valósult meg a városalapítók álma. Jött az 1848-49-i szabadságharc, majd az utána következő tétlen, bús magyar idők, amelyeket leginkább a megye székhelye, a szabolcsi nemességlakta Nagykálló érzett meg. Nyíregyháza akkor sem sokat politizált, mint manapság sem, hanem dolgozott a tirpák napkeltétül napestig, mintha mindig buzogna benne az egykori farmerek vérmérséklete, akik a szabadság mellé várost is akartak maguknak alapítani. És ezt a várost fejlesztette, építette, eszményesítette, szinte hitvallásává emelte az ősi békési telepes unokája, az öreg Bencs, a város esze és polgármestere, aki nem nyugodott addig, amíg Szabolcs vármegyének nem emelt székházat Nyíregyházán, hogy a megyei központot is idecsalogassa Nagykállóból. A históriai múltján, gyönyörű nemességén, évszázados történetein merengő Nagykálló egyszerre azon vette észre magát, hogy mellette egy új nagyváros növekedett ki a vadvizekből, nádasokból. Talán Szentpétervár óta nem alapítottak így várost az ős-Moszkva nyakára, mint Nyíregyháza meglepte az ős-Nagykállót, amikor vár, nemesi kúria, udvarház helyett „modern” házakat kezdett építgetni már a XIX. században is. Most már csak idő kérdése volt, hogy mikor unja meg a szabolcsi nemesség a tagadhatatlanul szívderítő őszi agarászatokat, az ősi udvarházak búskomoly mulatozásait, a hosszas szüreteket (amelyekre nézve „szüreti vakáció” címen még nemrégen is felfüggesztették a tanítást, hivataloskodást egy őszi hétre), - most már csak idő kérdése volt, hogy mikor kívánkozik a mindinkább álmosodó Nagykállóból a nemes vármegye a friss, eleven életben pezsdülő Nyíregyházába.
Az öreg Bencs a kezét dörzsölgette, lutheránus-mosollyal várakozott, - az ő ideje, a megyei székhely hurcolkodása valóban rövidesen bekövetkezett.
A
magyar városok történetében a százesztendős Nyíregyháza azért is
egyedülálló, mert nem fulladt ki talán egy esztendőre sem abban a
versenytempóban, amelyet száz esztendőn át diktált önmagának. Száz
esztendő alatt akart behozni mindent, amit a körülötte fekvő
Debrecen, Miskolc, sőt még Kisvárda is századok óta produkált.
És az idegei egyszer sem mondták fel a szolgálatot (talán csak az
időkszülte tiszaeszlári pör idejében, amely pört éppen ebben a városban
tárgyalták), folytonosan megmaradt a régi farmerek példaadása mellett:
dolgozni, takarékoskodni és megint csak dolgozni. És e mellett a
sivár, szinte reménytelenül józan életprogram mellett is úgy növekedett a
mesebeli leányzó, akit többé nem lehet véka alá rejteni, mint ahogy Nyíregyháza
fejlődött, szépült, kijött az ismeretlenségből. Ó, mondd, mondd
nekem, te kóválygó emlékezet, hová lettek a nádfedelű házak, a betyáros
világra emlékeztető állások, istállós vendégfogadók, a girbe-gurba
kövezetek, a varjaklakta tornyok, a feneketlen sarak, a vadkacsás tavak, a
zordon városvégi temetők, a Bujdosók, a cédulaházak, a
városvégi vásárterek Nyíregyházáról? Egy város, amelynek százesztendős
múltját sem lehet manapság már megérinteni anélkül, hogy ezeresztendős
porra nem találna az ember már a húsz-harminc év előtt történteken! Egy
város, amely nyomban felejti a tegnapi munkát, amint az új nap
kínálkozik fel az égboltozaton, hogy újra meg újra nekilóduljon a munkának, és
a temetőkben nyújtózkodó ősei nem figyelmeztetik az élet
haszontalanságára! Egy város, amely száz esztendő alatt nem ábrándult ki a
mindennapi szorgalomból (mert hiszen folyton eredményeket látott
annak a nyomán), az egykori tirpák-tanya, amely gondolat szerint nem láthatott
tovább a háztetőnél, amelyre ilyenkor őszidőben a tököket
szokták kirakni sárgulás szempontjából - és mégis messzibb látott
még a szalmakazlaknál is, az egykori jobbágytelep, amely csak éppen azt a
földet kívánta álmában magáénak mondhatni, amely darabka földet elvett testi
munkájával a vadvíztől, a szárcsától, a nádastól, a vadmadártól; egy
farmer-ültetvény, ahol legfeljebb vasárnaponkint gondolkozhatik az
ember magáért, jövendőjéért, családjáért, terveiért, mert az élet
örökösen verejtékező hétköznapokból áll... Mondd, ó, mondd, emlékezet:
hová lettél, hogy felhúztad mérföldjáró csizmáidat, eltemetted őseidet
anélkül, hogy valaha is megfeledkeznél róluk, akik az első csodákat
elkövették ezen a földterületen, amely voltaképpen sohasem kellett senkinek,
csak azoknak a nomád tirpákoknak, akik faekével, de szemrevaló lovakkal
érkeztek meg Békésből, hogy itt új honfoglalásba kezdjenek. - A
városoknak is vannak meséik, mint az embereknek. Nyíregyháza vezet a
mesemondásban az új Magyarországban, amelyet még mindig nem tudunk megérteni.
(1927)