CSÁRDA A KISKUNSÁGBAN

(Alföldi hangok)

Amint Dabasról a peszéradácsi pusztára szekerezik az ember az úttalan, vadvizes úton, körülbelül az út derekán hátrafordul a szótalan kocsislegény:

- Ha megszomjazott volna a tekintetes úr a nagy melegben, itt a kastélyban akad egy pohár hideg ital.

Hát nézzük meg ezt a szépnevű csárdát. Azzal lep meg, amint a messziségben feltűnik, hogy emeletes ház, dupla francia tetője kiemelkedik a körülötte legelésző majorsági házak közül. Az ablakai pókhálósak, mint a remete szeme. Egyébként úri mivolta még mostani rongyos­ságában is látszik külsején, aminthogy a vérbeli úriember se tud igazán elparasztosodni. Csak a kis ablakai, keskeny ajtói juttatnak valami különös dolgot az utazó eszébe. A régi női zárdákat.

Vén juhászné méri a karcost a földszinti konyhában olyan csorba poharakban, amelyekből tán még Petőfi Sándor hörpintett, mikor ezen a tájékon kalandozott. „Hát, kié volt ez a ház?” - kérdi az utazó, amikor már megnézte az elhagyott emeletet is, amelynek folyosójáról fűthető szobái, búbos kemencéi szép kényelemről beszélnek:

- Valami régi Beleznay nagyságos úr rejtegette itt a szeretőit. Cigánybarnát, tiszaszőkét, vércsevöröset, - minden fajtából egyet. Amire aztán jöttek a betyárgyerekek és elcsalogatták a vén úrtól a fehérnépeket. Azóta se lakik itt senki - mondja a vén juhászné, és megmutatja, hogy érti a módját, a pitvarba loccsantja a poharak fenekén maradt bort, mielőtt újra töltene.

(1924)