BALATONI HANGOK

A híres régi magyar fürdőhelyen, ahol a százesztendős platánok alatt azok a melódiák borongtak, amelyeket nagyapáink dúdolgattak, és a vendégszobákban az a furfangos külsejű csizmahúzó volt az ágy mellé készítve, amelyet a múlt század elején talált föl egy veszprémi asztalos, - tekintet nélkül arra, hogy az általános csizmaviselet kiment a divatból - egy nyáron annyi szép asszony és leány jelent meg, amennyiről a fürdőhely legősibb krónikái sem tudnak.

Igaz, hogy száz esztendő óta sok szép asszony fordult meg a fürdőhelyen. A messzi Alföldről ekhós szekereken hozták el a szép leányokat, akiket a környék közvéleménye méltóknak ítélt arra, hogy a füredi fürdőzést megpróbálják. Ebben az idő­ben a szép leányoknak a sorsát két motívum pecsételte meg. Az első motívum a nyári fürdőzés volt a híres tó partján, a másik egy jurista-bál Pesten. Ha a szép leány ezután is pár­tá­ban maradt, nem is volt az akkor igazán szép, a közvéle­mény csalatkozott benne, mert hisz néha a közvélemény is csalódhatik.

De azon a nyáron, - amelyről a kis rege szól - mintha még több szép leány vállalkozott volna arra az ország különböző részeiből, hogy a tűzpróbának magát alávesse. A határcsárdánál pedig valamely képzeletbeli esztétikusnak kellett lenni, aki csak a nagyon szép asszonyokat bocsátotta tovább az országúton. Mintha valamennyi rózsa, amely Magyarországon kinyílott, mind idegyülekezett volna valamely varázslat folytán... Olyan szép nők gyűltek itt egybe a nyári fürdőzésre, hogy bízvást lehetett javasolni, hogy még az otthon maradtak is elégségesek volnának ahhoz, hogy fölvirágoztassanak valamely külországi fürdőt.

- Lesz mit írni a poétáknak! - kiáltott föl Honorius atya, a fürdőhely derék igazgatója, amikor az apátsági kolostorból leszállva, először sétált végig a tóparton. Nyomban elő is hívatta Vinczédit, a fürdőhely öreg poétáját, akinek nyaranta a szükséges versekért, költeményekért lakása és ellátása volt a fürdőn.

- Vinczédi barátom, - kérdezte - mit gondol, mikorra készülhet el a szokásos versbe szedett névsorral?

Az öreg költő aggodalmasan gombolta be kopottas atilláját:

- Nagy az anyag, főtisztelendő uram, szokatlanul nagy... Időt kell adni a lantnak, hogy kellően felajzhassam.

Honorius atya beleegyezőleg bólintott.

- Valóban, a szépnem szokatlan tumultusával állunk szemközt...

Majd nagylelkűen így folytatta:

- Kivételesen beleegyezünk, hogy az idén egy fiatal segítőtársat is szerződtessen maga mellé, Vinczédi úr, valamely jóravaló költőt... ígérheti neki a szokásos somlai átalagot. No, meg az aranyakat.

Vinczédi megköszönte az igazgató kegyességét és nyomban levelet írt Pestre a költők kávéházába...

Ahol szép asszonyok, szép leányok vannak, ott csakhamar a gavallérok is összegyülekeznek. Habár éppen az volt a legfőbb baja a tóparti fürdőnek, hogy a nősülni kész fiatal urakból, táncos gavallérokból és rajongó lovagokból mindig bizonyos hiányosság mutatkozott. A bölcsek szerint ennek talán az lehetne az oka, hogy mindig több a férjhez menni akaró leány, mint a házasságképes fiatalember, a tóparti fürdőhelyen azonban más volt a helyzet: itt az öregek szorították ki a fiatalokat. Az öreg urak, a fürdőhely törzsökös vendégei, már kora nyáron bevették magukat a megszokott vendégszobákba és késő őszig nem lehetett őket kimozdítani. Az idők múlásával egyforma arányban nőtt az öreg urak száma, akik, húsz, harminc, sőt negyven éves szerzett jogok alapján követelték minden nyáron megszokott szobájukat, asztalukat és helyüket. Nem hiába tulajdonítottak csodás hatást a tó vizének: az öreg urak kifogyhatatlanok voltak. Mintha soha-soha meghalni nem akarnának, olyan nyugal­masan adták ki rendelkezéseiket az öreg fürdőszolgáknak a következő esztendőre. Sajátjuknak tekintették a fürdőt, és ősszel, midőn Honorius atya a leányos mamáktól egyebet sem hallott, mint szemrehányást, panaszokat az unalmasan eltöltött nyár miatt, az öreg urak jókedvűen búcsúzgattak az ezüsthajú igazgatótól.

- Nem kell búsulni, szent atyám, jövőre is eljövünk.

Honorius atya tisztalelkű ember volt, de ilyenkor mégsem tudott ellentmondani az ördög incselkedésének, magában vala­mely könnyebb természetű csúzt kívánva egyik-másik kiállhatatlan szeszélyű öreg vendégének, amely a jövő nyárra otthon marasztaná. Megpróbált már számos jámbor furfangot, amellyel a zsörtölődő öregeket otthon marasztaná: kora tavasszal levelet írt nekik, hogy a tó vize egészségtelen lett, majd a vendégszobák nedves­sé­gével ijesztgetett... De a makacs öregeken nem lehetett kifogni. Nyár első napjaiban lecsaptak a fürdőhelyre, elfoglalták a fürdőt, és ugyancsak zsörtölődtek Honorius atyával, ha egyik-másik régi fürdővendég késlekedett.

- Talán már meg is halt a barátunk! - mondták keserű szemrehányással az öreg igazgatónak. - Szent atyám, tebenned nincs semmi szív...

Honorius atya, amennyire lehetett védekezett, tiltakozott, végre is maga volt az, aki tudakozódó levelet írt például a káromkodó Nozdroviczky után, akitől pedig egész télen előre rettegett. Nozdroviczky erre diadalmasan vonult be és egész nyáron ott káromkodott a sétatér kellős közepén.

Most is, midőn az ország legszebb asszonyain, leányain jártatta a szemét az öreg páter, szívében keserű gondolatok fogantak és így sóhajtott föl magában:

- Szegénykéim, ha tudnátok, hogy micsoda sors vár itt reátok, bizony nem nevetgélnétek olyan jókedvűen!... Egy jóravaló csárdástáncos nem akad az egész fürdőn, az utolsó eljegyzést pedig éppen három éve ünnepeltük meg e helyen. A lampionos esték már csak a múltban vannak, amióta Hatfalvy kúriai bíró nem tud aludni, a muzsikás banda pedig csak a múlt század eleji nótákat ismeri, mert a divatos valcerekre nem tanítja meg őket senki. Anna-bálra megtanul­hatjátok ősanyáink táncát, mert nálunk másfélét nem ismernek...

Így sóhajtott Honorius atya, midőn az ország legszebb leányait a tóparton sétálni látta. De a fürdőház felől e percben az öreg Bábi Samu tekintetes úr keserves zsörtölődése hangzott föl, aki a holdvilágos esték elmaradása miatt panaszkodott éppen körülötte levő barátainak, pedig mindenki tudja, hogy a tekintetes úr már öt órakor lefekszik.

Honorius atya tehát a fürdőház felé vette útját.

Amint a százados platánok alatt kocogott az öreg páter, egyszerre szinte meghökkenve állott meg. A homokos úton három szalmakalapos fiatal gavallér sétált, akik finom öltözetükkel, nagyvilágias modorukkal elárulták, hogy nem valamely alföldi puszta csöndjét cserélték föl a fürdőzéssel. Egykedvű, kicsit talán unott mosollyal haladtak végig a tóparton, a következő percben már szájról szájra járt a hír, hogy a gróf Lenkeházy testvérek és Hubay Miklós, az ismert sportférfiú - mindhárman nőtlen gavallérok - a fürdőhelyre érkeztek és a Kecskeköröm-villában megszállottak. Honorius atyának aggodalmasan dobbant meg a szíve: az egyik szoba a Nozdroviczkyé volt.

Teremtő uram, micsoda haddelhadd lesz ebből, ha az öreg meg talál érkezni! De az öreg páterben jó adag optimizmus volt, és egy percig azzal vigasztalta magát, hogy a rettentő Nozdroviczky talán nem is érkezik meg e nyáron. De, amint az optimisták rendesen, az öreg páter is csalódott föltevésében, mert már másnap reggel jelentették neki, hogy a Nozdroviczky megérkezett és egy üres vendégszobában megszállott.

- Szólt talán valamit? - kérdezte komoly ijedséggel a fürdőszolgát.

- Semmit sem szólt - felelt az, amire a páter aggodalma még inkább növekedett. Ismerte Nozdroviczkyt. Tudta, hogy nem egykönnyen nyugszik bele sorsába. Most már bizonyos, hogy összeesküvést forral. De hát jöjjön, aminek jönni kell. Az ország három leghíresebb gavallérját mégsem utasíthatja ki a kedvéért.

A tóparti fürdőélet pedig a szokott egyhangúsággal, csöndes unalommal folydogált tovább. A híres gavallérok igen diszkréten viselkedtek, mindig egymás között mulatoztak és Honorius atya legnagyobb bámulatára még csak azokkal a leányokkal sem ismerkedtek meg, akiket a sok szép között a legszebbnek tartott a fürdői közvélemény. Csöndesen elvonulva, sarok­aszta­luk­nál szótlan hallgatták a fürdőmuzsika ósdi melódiáit és a táncteremnek feléje se mentek. Nem látszottak észrevenni, hogy a kíváncsiság központjai és illedelmesen kitértek a mérges öreg urak elől, akik minden lehető alkalomkor körülöttük lábatlankodtak, sőt megjegyzéseket tettek a betolakodottakra. A két Lenkeházy fivér nagy sétákat tett a környéken, míg Hubay Miklós naphosszat ringatta szandolinját a tó hullámain. A Lenkeházy grófok turista ruhájuk­ban, szeges cipőjükben, batyuval a hátukon dudorászva érkeztek meg esténként, míg a fekete szakállú Hubay kamarás olyan bronzszínűvé sült a napon, mint egy szerecsen. Honorius atya már a tombola-estéket is elővette (augusztus előtt), hogy a három gavallért bevonja a társaséletbe, de ez a kísérlet is kudarcot vallott.

- Pedig micsoda párti volna akármelyik! - sóhajtott föl a derék páter. - Micsoda párti! Fürednek visszatérne régi fénykora. Midőn a szegény szép leányok mindig nábobokhoz mentek férjhez, a megyei aljegyzők pedig bácskai milliomos-kisasszonyokkal tartották a kézfogót!

Lassan-lassan az egész fürdőhelynek mintha csak az lett volna az ambíciója, hogy kimozdítsa a három híres gavallért zordon elvonultságából. A leányok új ruhákat varrattak, és az apák, midőn a vidékükbeli takarékpénztárhoz új váltót küldtek, megjegyzésképpen hozzáfűzték: „Annál is inkább kérem ezt a csekélységet megszavazni, mert itt nyaralnak a házasulandó Lenkeházyak is... Terka pedig ügyes leány, amint tudjátok.” A leányos mamák régi barátnőikhez írtak leveleket, amelyekben a férfi-hódítás felől tudakozódtak: „Te talán jobban emlékszel rá, kedvesem, én bizony már rég elfelejtettem...”

Akkor történt, hogy az egyik Lenkeházy gróf a vacsorázó-asztalnál azt találta kérdezni a fölszolgáló pincértől, vajon a fürdői színházépület mindig üresen áll-e? Nosza, Honorius atyának sem kellett több. (Augusztus előtt!) Másnap már üzent a közeli városkában működő színtársulatnak, hogy szívesen lát néhány nélkülözhető aktort a fürdői színpadon. Kvártély, koszt gratis,[7] bevétel kvantum szátis.[8] És estére már meg is érkezett néhány borotváltképű, kalandos ruházatú férfiú, egy vörösszeplős, sáfrányszínű hajú hölgy társaságában, aki minden holmiját egy négyszögletes skatulyában hozta a kezében. Mint utólag kiderült, a skatulyában a pirosító nyúllábon kívül egy hímzett gallérka foglalt csupán helyet, amely gallérkát estére vállára borította a vándorszínésznő és azzal annyi mindenféle kacérkodást művelt, amiről köteteket lehetne írni.

A regében csupán az jegyeztetik föl, hogy az előadás után Lenkeházy gróf ünnepélyesen meghívta asztalukhoz a trup­pot, Hubay kamarás pedig a cigány bandát foglalta le. A csöndes sarokasztalhoz e naptól fogva nagy, csattogó vidám­ság költözött. A vacsorák a hajnalba nyúltak, és a pezsgős­palackok olvasatlanul durrogtak. Sőt hajnal felé a tánc­terembe is bevonult a társaság, ahol az ország első gavallérjai kitűnő buzgalommal fölváltva táncoltatták Virághalmy Esztikét, a vándorprimadonnát.

A fürdői publikum eleinte szent borzalommal szemlélte a vörösszeplős hölgy diadalmas szereplését. A megbotrán­ko­zást növelte az, hogy egyszerre mindenféle drága toalettek, kalapok érkeztek Bécsből és Párisból, és a hímzett gallérka végleg nyugalomba vonult. Sőt még a hízásnak indult aktorok részére is akadtak kimustrált ruhadarabok a gavallérok gard­rób­jában, és a fürdőzenekar estéről estére a legújabb valcere­ket muzsikálta.

A forrongás akkora mértéket öltött, hogy Honorius atya a szemrehányások miatt már a kolostor kapuját sem merte átlépni. Hubay kamarás naponként Svájcból hozatott alpesi ibolyái még a legszelídebb mamákban is fölkavarta a vért.

A vörösszeplős diadalának tetőpontján Nozdroviczky úr lépett elő mentőangyalként. Az öreg úr fejéből pattant ki az. eszme, hogy a fürdő jó hírnevének a megvédése érdekében egy „kontrabált” kell rendezni, amelyre sem a grófok, sem a színészek nem kapnak meghívót.

S a bál aztán meg is történt. Az öreg urak kimondhatatlan lelkességgel táncoltak, Nozdro­viczkyt ünnepelték, még az. öreg kúriai bíró is végigtáncolta a körmagyart. Csak a fürdői szépek maradtak szomorúak, mert a fogadóból idáig hallatszott a vörösszeplős pajzán éneke.

Néhány nap múlva a színészek levonultak, a vörösszeplős parfümjét elfájta a tóparti szél, és a sarokasztalnál újra elcsendesedett minden. Hubay Miklós naphosszat szandolinozott, a grófok kutyagoltak, és a fürdőzenekar a századeleji nótákat játssza. Nozdroviczky uram büszkén emlegette: „Én mentettem meg a fürdőt, én, aki megtagadtatott, megcsúfoltatott...” Csak a fiatal poéta - a kisegítő - járt rosszul. Tudatlanságában ugyanis a jámbor a rigmusos névsorban Virághalmi kisasszonyról is megemlékezett. S ezért a somlai átalagban nem részesült.

(1908)