|
A Hartwig
Ez a történet abból az
időből való, amikor még a Halál is másforma ruhában járt, s néha
visszaengedte azokat térni a földre, akiket pedig már magával vitt a szekerén.
Bizonyos, hogy néhány száz esztendő előtt, a felleges középkor
századaiban vagy az emberek voltak mások, mint manapság, vagy a természet
rendjében voltak olyan változások, amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg
középkori legenda, amely reánk maradt: visszajáró halottakról, kísértő
királyokról és szent életű papokról, vajon mind eszelős
költőknek hagymázos látománya-e? Régi várak, régi házak, ódon városok
naplemente után a valóságos életből mintha egyenesen a költők
fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az esőcsatornák és széles
ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek, mint odahaza. Az éjjeliőrök
megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük; a kései órában hazafelé bandukoló
középkori polgár csöppet sem csodálkozott azon, ha útjában megholt királlyal
vagy fejetlen baráttal találkozott. Hová lettek a középkor megszámlálhatatlan
kísérletei? Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok arcára már
sohasem leheli többé hideg csókját a ködből, árnyból szőtt zsoldos
katona, akit csaknem valamennyi középkori városban agyoncsaptak a harmincéves
háborúban? És a várúr lengő szakállát nem ezüstözi meg többé a holdsugár,
amely régi toronytetők között folyamként hömpölyög alá a csendességben?
Elmentek volna ők mind? A sírboltok lakói, a temetők nyughatatlanjai,
akiknek saruján már ugyan nem csörgött a sarkantyú, de fénylett? Ki zörgeti a
láncokat a mély pincékben? És ki fújja el a mécses lángját széltelen éjszaka?
Az ablak nem zörög, ajtó zára nem nyikordul, a régi tornyok alatt, az ódon,
kikoptatott kövezeten a holdsugár csupán egyedül bogarászik, senki, semmi nem
suhan tova a vaskosaras ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.
...De abban az időben
a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan sétálgattak a régi városnak piacán,
a régi házak folyosóján, mintha nem is mentek volna el innen mindörökre, és
csupán nappalra vonulnak el a városka polgárai sorából.
A legnevezetesebb kísértet
ebben az időben Késmárkon egy Hartwig nevű szepességi polgár volt,
akire már a legöregebb emberek is úgy emlékeztek, mint a legrégibb késmárki
kísértetre. Nemigen volt a városban ember, aki egyszer-kétszer ne látta volna
már "a Hartwig"-ot - ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös,
kurucos szabású mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas kucsmáját,
amely alatt kontyba volt kötve a haja, mint a Thököly hajdúié. Tudták
szokásait: a zimankós időt szerette, midőn a Kárpátokról süvöltő
szél még az öles falú késmárki házakon is behatolt, és a szélkakasok megriadva
forgolódtak a tornyokon és háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan
"a Hartwig", és végigjárta a várost, besétált a Thököly-várba,
bekukucskált a rosszul elfüggönyözött ablakokon, és a nyitva felejtett ajtókat
nagy erővel megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a
Hartwigtól, még tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatú
kísértet, senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket durván meg
nem zavart, csak bolyongott, mint afféle szegény kísértet, akit a fejedelem a
Thököly-várban felejtett, midőn elbujdosott az országból. Hartwig éppen a
vártán volt - és ott maradt az őrszem még akkor is, midőn a
fejedelemnek már régen híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a vitéz a
vár fokán, és lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó országútra
függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a megváltást. Hosszú
esztendők múltanak el - mondja a legenda -, és Hartwigot nem váltotta föl
senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében, dárda a kezében, a lába
alatt az üres, fehér országút... Míg egy napon híre jött a messze tengerek
mellől a fejedelem halálának. A városból akkor fölkerekedett néhány ember,
hogy tudósítsák Hartwigot a fejedelem haláláról.
A vitéz ott állt
mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi esztendő óta.
- Hartwig - mondták neki. -
Vége a szolgálatnak, meghalt a nagyságos fejedelem.
Hartwig nem felelt. A szempillája
sem rezdült meg.
Ekkor közeledtek hozzá, és
hangosabban mondták:
- Hagyd itt őrhelyed, nincs
már semmi szükség reád.
Hartwig erre sem mozdult.
Végre valaki megérintette a
vállát az őrálló vitéznek, és Hartwig az érintésre hirtelen összeomlott.
Egy marék por maradt azon a helyen, ahol annyi esztendeig állott. Az emberek
csodálkozva néztek össze, és ettől az időtől kezdve lett a
Hartwigból kísértet.
Talán száz esztendő is
elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan kísértett Késmárkon. Soha nem volt
vele semmi baj, lelkiösmeretesen teljesítette hivatását, mintha legalábbis
fizetést húzott volna ezért a nemes várostól. Talán már a város vagyoni
leltárába is fölvették a kísértetet, hogy a lelépő polgármester
mindenről elszámolhasson az utódjának, az esztendő egy napján pedig a
papnak kötelessége volt könyörgést mondani a Hartwig lelki üdvösségéért, bár
senki se kívánta, hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak imádkoztak érte,
mint azokért a halottakért, akiket szeretnek.
Egy esztendőben - a hosszú
tél után lassan, lucskosan tavaszodott - ijesztő járvány tizedelte a város
lakosságát. Minden házban sírtak, minden családban gyászoltak: nem sírtak
annyit Késmárkon a kuruc hadjárat óta. A temető kapuja éjjel-nappal nyitva
volt, gazdátlanul maradt ebek, árván maradt gyermekek kószáltak a sírok között,
és a harangozónak majd letörött a keze a vég nélkül való harangozásba. Az
asszonyok levetették színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék - a férfiak
fekete posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön
megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, hogy Késmárk
városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem szabad más ruhát ölteni,
mint feketét.
- Hát a Hartwig? - szólt közbe
egy kíváncsi szenátor.
- Őrá is vonatkozik a
parancsolat - felelt a főbíró.
Poprádi szenátor - az
előbbi kérdező - csúfolódva rázta meg a fejét:
- Annak ugyan hiába
rendelkezünk.
A főbíró hevesen ütött
az asztalra:
- Késmárk város tanácsa
mindenkinek parancsol a város területén. Mért ne parancsolna tehát a város
kísértetének?
- No, ezt már magam is
szeretném látni - gúnyolódott Poprádi uram.
A Hartwig pedig mintha csak
arra várt volna, hogy vele foglalkozzanak a tanácsurak. Még estére zimankóssá
változott a tavaszi idő, jeges eső verdeste az ódon háztetőket,
és a kéményekkel birokra kelt a jéghideg kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten
menekültek az öles falú házakba, a temető kapuját elfelejtették bezárni,
és a Hartwig piros mentéjében, sárga csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél
felé. Lassan jött, mint rendesen, egy csöppet sem sietett, és így könnyedén elérhették
a vigyázására fölállított városi darabontok.
- Megállj, Hartwig! -
kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár szegletén. - Piros a mentéd, sárga a
csizmád...
A kísértet hátra sem
fordította a fejét.
- Előre, darabontok -
parancsolta a főbíró.
A város legényei
előreszegezett dárdáikkal megrohanták a vár alatt bandukoló kísértetet.
A dárdák belefúródtak az
üres levegőbe, a Hartwig pedig meggyorsította nesztelen lépéseit, és
kísérteties gyorsasággal tűnt el egy sötét sikátorban. A szél sikoltozva
süvített nyomába.
A Hartwig pedig ezért
nagyon megharagudott a városra. A csendes, békés kísértetből vad,
gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánként olyan zenebonát csinált a
városban, mintha egy csapat portyázó labanc száguldozott volna az alvó házak között.
Az ablakok csörömpölve zúzódtak be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak, és
sarkaikból kifordultak, az alvó polgárokat láthatatlan erők ágyukból a
földre dobták. Sőt még az asszonyok feje alatt is megforgatta a párnát a
haragvó Hartwig, és belenézett álmaikba. A zimankós fekete fellegek
félelmetesen tornyosodtak a város felett, és a városi bakterok dehogyis mertek
a városház pincéjéből kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.
A városi tanács végre
belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz megbékülni, és előbbeni
parancsolatához egy kis toldalékot függesztett, mely szerint csupán a Hartwigot
mentik fel a gyászruha viselete alól.
És ettől a naptól
kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A Hartwig nyugodtan viselhette piros,
kurucos mentéjét, sárga csizmáját. Viszont nem törte be az ablakokat.
Talán még most is megvan,
ha meg nem halt.
|