Jézuska csizmája
A "Jámbor
utazó"-hoz címzett fogadóból egy téli reggelen két lerongyolt, félig
meztelen vendéget dobott ki Hircs kocsmáros szolgái segítségével. Az útszéli
fogadó ama nagy országút mellett állott, Eperjes és Bártfa között, amely
országút a középkorban Európa mindenféle nemzetének fiait látta elvonulni.
Kereskedők és koldusok, katonák és barátok, haramiák és zarándokok, akik
északról délnek tartottak, ezt az országutat taposták, és a "Jámbor
utazó" várszerű falaival és kapujával biztonságot nyújtott az
országút vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán, és a
merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek
idején a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn tanyájukat,
bevert fejjel menekültek el a "Jámbor utazó" környékéről. Hircs,
a tagbaszakadt fogadós nagy kutyáival és zömök, széles vállú legényeivel talán
még rendes katonaság ostromát is visszaverte volna. Krakkótól Kölnig jó hírneve
volt a "Jámbor utazó"-nak, és a kereskedők gyakran kerülőt
tettek rendes útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.
Az a két vendég, akit az
említett havas, téli reggelen a "Jámbor utazó"-ból a testi erők
fennsőbbségénél fogva a továbbutazásra fölszólítottak, nem tartozott sem a
békés kalmárok, sem a jámbor zarándokok fajtájához. Zsoldos katonák voltak,
akik a cseh háborút végigverekedték, és Milánóba készülődtek, mert azt
hallották, hogy ott némi csetepaté ígérkezik. Hosszú hajú, bikanyakú, vad
tekintetű hadfiak voltak, akik verekedésből tartották fenn magukat.
Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna őket, mert a zsoldos
katonának nem a legjobb híre volt békés országokban. De Hircs nem az az ember
volt, aki megijedt volna a vitézektől, amikor az egyiknek aranyos
markolatú kard csüngött a vállán, a másiknak pedig kékróka szolgáltatta a
prémet a bekecséhez. Országok bejárására alkalmatos nagy bivalybőr csizmák
a lábakon, amelyeket a zsoldos katona sem emészt el életében, de három-négy
generáció is elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel
aranyak is rejtőznek a széles övekben, és Hircs uram figyelmét a vastag
ezüstkarika sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. Befogadta
tehát a zsoldosokat, és a konyhában, a tűzhely mellett jelölt nekik helyet
a zsúpszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig fölakasztotta az öblös
bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A főtt bornak talán kevés
hatása van egy krakkói takácsra, a zarándokember, aki jóban fáradozik, szintén
nem izgul föl a bográcstól, de a zsoldos katona elveszíti minden akaraterejét,
amint forrni kezd a bor a tűz fölött, és a fűszerszámok bódító illata
betölti a szobát. A főtt borhoz az ördögnek is van némi köze. Az ördög
szerelemgyökeret szokott dobni a borba, amikor az forrni kezd; hiába zárják be
az ajtót, az ördög beveti a fűszerét a kürtőn.
A fogadós jól számított. A
zsoldos katonák: Penge és Vjuk a zsúpszalmán heverészve, nyomban szimatolni
kezdtek a bor után, és fölkeltek fektükből. Csupán egy hosszú szakállú,
jámbor képű, idős zarándok volt akkor a fogadó vendége, mikoriban a
zsoldosok észak felől megérkeztek. A katonák a zarándokot is kínálták a
borból, de az tagadó mozdulatot tett, és a jégvirágos ablak felé húzódott.
Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt a zarándokon, és a vállán a kereszt
alakú jelvény, amely azt bizonyította, hogy e férfiú megjárta a Szentföldet.
Kampós botján olvasók és érmek csörögtek, és a szakálla az övét verte.
- Nem iszom - tiltakozott a
zarándok -, mert a borban az ördög lakik.
A zsoldosok nagyot nevettek
ezen.
- Bolond vagy, öreg -
kiáltott föl Penge -, a bor az Úristen adománya. Adta pedig azoknak, akiknek senkijük,
semmijük sincsen. Ha bort iszom, mindenem van: feleségem, házam, becsületem.
Amikor elszáll a mámor, megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig az
atyám becsületes szűcsmester volt Rozsnyón... Nagyon régen volt.
Vjuk a kékrókás dolmányt a
vállára vetette, és összeszabdalt, durva arcán mámoros mosoly terült el,
amidőn a borból ivott.
- Én ma este, amire
bealkonyult, Nürnbergben leszek, és egy hófehér, szőke, imádságos leány
ölébe hajtom a fejem... Ha nem így lesz, ne legyen Vjuk a nevem.
A zarándok, mint tisztes
férfiúhoz illik, a fejét csóválta, és az olvasóját zörgette. A katonák egy
darabig még dévajkodtak vele, aztán kockázni kezdtek egy leterített köpenyegén.
Az arany- és ezüstpénz látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. Hamarosan
a katonák mellé telepedett, és többé nem vetette meg kínálásukat. A tisztes
öreg olyan hatalmasan ivott, hogy a zsoldosok nem győzték eléggé
magasztalni. Vjuk széles kedvében megölelte a zarándokot:
- Szent férfi, nem jártál
valaha Frankfurtban, az Odera mellett? A "Jó Landsknecht"-nél szokott
inni egy bizonyos Kék Hánz, akit mindenki ismert az Odera mellett.
A tisztes férfi letörülte
szakálláról a bort, és így szólott:
- Az Odera mellett nem
jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen képecskékkel szoktak játszani:
nézzétek!
Az iszákjából egy pakli
ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, a római császár és különböző
királyok és fejedelmek arcképe volt föstve. Egy kártyán az ördög is rajt volt
piros csizmában és tollas fövegben, és azt mindenkinek ütni kellett.
Penge és Vjuk nem is lettek
volna igazi zsoldos katonák, ha a kártyát nem ismerik. Ösmerték ők az
újmódi játékot, s csak kártya híján kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek
kártyázni, azon új játékot játszva, amelyet "Landsknecht"-nek hívtak,
és annyit lehetett a játék alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.
A zarándok ügyesen forgatta
a kártyát, és a zsoldosok csakhamar kardot rántottak. Nagy ordítással rohanták
meg az öreget, de az sem volt rest: előkapta kampós botját, amely ólommal
volt bélelve, és jól helybenhagyta a zsoldosokat.
- Most pedig játszhatunk
tovább - mondta a zarándok a verekedés lecsillapultával.
Időközben új vendég
sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke köntösű, fejkendős
asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, hogy valamely
apácakolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán két nagy, fekete szeme
csillogott a jövevénynek, és kezéből hiányzott a szent olvasó. Olvasó
nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván megszökött rendjétől, és most
bujdosik a büntetés elől. A tisztes zarándok nyomban rákiáltott, amint
megpillantotta:
- Apage! - mondta, és
keresztet vetett.
De a katonák helyet
szorítottak az apácának a szalmán, és borral kínálták.
- Honnan jössz? - kérdezte
a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt megpillantotta.
- Nem tudom! - felelt az a
kendő alatt.
- Hová mégy?
- Nem tudom!
Hircs uram kinyitotta az
ajtót.
- Pusztulj innen! -
kiáltotta.
De a zsoldosok váratlanul a
jövevény pártjára keltek. Penge és Vjuk kardot rántottak, és csaknem véres
verekedésre kerül a sor, ha a zarándok szelíd szóval le nem csillapítja a
fogadóst.
- A katona urak - mondta
alázatosan - jó Krakkoviánkák - és Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak
komisz csárdás vagy, fogd be tehát a szádat.
Hircs dörmögött egy
darabig, aztán megrázta az öreg zarándok iszákját. Abban már számos
Krakkoviánka és Ferenc-tallér csörgött.
- Nem sokáig tart a
dicsőség, úgy látom - mondta, és megveregette a tisztes férfi hátát. A
zarándok lesütötte a szemét.
- Megtesszük, amit lehet.
Mire besötétedett, az arany-
és ezüstpénzek a zarándok tarisznyájába vándoroltak egytől egyig. Vjuk egy
darabig a kardját kereste, hogy széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat
elrakta a fogadós. Penge vigasztalta a pajtását:
- Ne búsulj, cimbora, a
milánói aranynak még szebb a hangja, mint a lengyel talléré. Szaniszló király
nagy mester, sajnálja az aranyat a talléraitól.
Vjuk lassan megnyugodott,
és a bográcsot vette szemügyre. A fogadós új bort öntött a tűz fölé, és a
zsoldosoknak hatalmas kedvük támadt. Táncolni kezdtek, és lerúgták nehéz
csizmáikat. A szökött apáca dalolt a tűz mellett, és a zarándok is lángra
kapott. Vén cser volt az öreg. Lassan tüzesedéit neki, de aztán soká égett.
Jobbra-balra dőltek mellőle a mulatók, és ő még mindig rakta
egyedül.
Hajnaltájban aztán
abbahagyta a mulatozást, és fölcihelődött. A katonák már aludtak a
szalmán, és csupán az apáca látta fél szemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a
zsoldosok csizmáit, lehányt ruhadarabjait, és búcsú nélkül elhagyja a fogadót.
Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki, és a zsoldosok átkozták
magukban az ördögöt, amidőn reggel a "Jámbor utazó"-ból az
útszélre vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg nélkül találták
magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban, és a rettentő hidegben
még beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény azt adta nekik tudomásukra,
hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé vette az útját. A zsoldosok találtak a
hóban valami nyomokat. De az lehetett farkasé is.
Az út a hegynek
kanyarodott, és a hegyi út közepén kőfeszület állott, amelyet vastagon
takart be bundájával a hó. Még csak varjak sem látszottak a téli tájon; nagy
messzeségben mint fehér kupacok emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi
tornyok.
- Megfagyunk odáig - mondta
alig hallhatólag Penge.
- Én is azt gondolom -
felelt rekedt suttogással Vjuk. - Ez a kutya hideg megöl. Érzem, hogy nem soká
bírom, pajtás... Csak a feszületet érjük el. Istentagadó, lázankodó voltam
egész életemben. Most szeretnék a feszület alatt meghalni.
Penge a cimborája karjába
kapaszkodott, és húzta, tolta előre a hóban. Vjuk már öreg legény volt, de
sohasem látszott meg rajta. Csak most, amidőn a halál farkasa ólálkodott a
két vándor körül, most látszott, hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.
Nehezen, meg-megállva
mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre tompa kiáltást hallottak a hátuk mögött.
Az apáca jött mögöttük, és a karjával integetett, hogy megvárják.
- Mindjárt ketten leszünk,
cimbora - szólt Penge. - Ketten könnyebben bírunk veled.
A szürke köntösű
asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyírott fejéről levette a
kendőjét, és a megdermedt Vjuk vállára borította.
- Csak addig a feszületig -
hörögte a zsoldos. - Nagyon bűnös vagyok.
Az apáca és a zsoldos
ketten húzták-tolták a magával tehetetlen Vjukot a kőfeszület felé. Egy
darabig úgy látszott, hogy olyan messzire van az a feszület, hogy hármuk közül
egyik sem érheti el soha. Mintha minden lépésüknél, amelyet előre tettek,
a feszület ugyanannyival ment volna messzebb a hegyen. Az apáca hóval dörzsölgette
a Vjuk meztelen mellét, hátát, és csodálatos bizalommal suttogta fülébe:
- Mindjárt ott leszünk!
Aztán lábadra húzzuk a Jézuska csizmáját.
Vjuk vacogva nézett az
apácára:
- Hát van a Jézuskának
csizmája?
- Hogyne volna! Nagyon
szép, meleg, nagy csizmája van. Csak gyere, te szegény Vjuk! - így szólt az
apáca, aztán szabadon levő karjával integetett a messzi feszület felé:
- Gyere, Jézuska, közelebb.
Egy szegény katonának, aki a pogányok ellen harcolt, kell a csizmácskád! -
kiáltotta.
Penge a lenyírt fejű
asszonyfélére nézett, és látta, hogy annak nagy szemei lángolva tapadnak a
messzi kőfeszület felé. Sovány karjáról lecsúszott a hamuszínű
köntös, és a kar bizalommal, hívogatólag integetett.
És a feszület mintha
megmozdult volna. Mintha megindult volna lefelé a hegyoldalról, és jött-jött
közelebb azokhoz, akik a nagy hóban feléje törtettek.
- Hozza Jézuska a csizmáit
- kiáltott a nővér. - Neked is hozza, Penge!...
Penge arcán könnycsepp
pergett végig, és naiv hit sugárzott a szeméből:
- Sohasem kockázom többé - dideregte
-, csak még egyszer legyen csizmám.
- Jer, Jézuska, jer!... -
sóhajtotta tompán Vjuk, és dermedten állott meg az út közepén.
S a feszület jött.
Már ott állott
előttük, jobbra az úton, és a két zsoldos katona tágra nyílt szemmel
bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, barna kő-Krisztus vala
hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög vert át, két pár bivalybőr
csizma függött. Két derék, nagy csizma, amelyben a zsoldosok nem ismertek a
magukéra. Pedig az övék volt. A tolvaj nem bírván terhét, így szabadult a
csizmáktól.
Vjuk erőtlenül
hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott, és szeme lezárult. Álmában
sóhajtotta:
- Jaj, be szép csizma!
Aranypatkó van rajta, és berlini zsinórral van hímezve...
Az apáca leakasztotta a
csizmát, és nehezen, erőlködve a Vjuk lábára igazította. Penge ezalatt
hóval dörzsölte a bajtársát, de az már aludt, halálos dermedtséggel aludt...
A Jézus pedig a
kőkeresztről csendesen nézte őket, a három boldogtalant,
szerencsétlent, és az egyiket közülük magához szólította.