|
Szegilongi
Orbán gróf, a fáradhatatlan
utas egy napon estefelé kipillantott utazókocsija ernyője alól, amelyben
század eleji tiszt urak utaztak az olasz határ felé, és az útba eső
fogadósnéknak egyetlen este annyi mindenfélét hazudoztak, hogy az asszonyoknak
egész életükre volt min gondolkozni, zöld tavak mutatkoztak esőverte
mezők között, és a szélkiáltó madár éles hangja hallatszott a kocsi
fölött. Ezen a tájon lakott valahol Szegilongi, aki egykor orgonamester volt az
öreg hercegnőnél, éjjelente olykor köpenyegével eltakarva arcát, kiszökött
a Schwarzenberg téri palotából, és fölkereste azokat a helyeket, ahol az
előszobában tisztek fehér köpenyege függött a fogason, odabenn a fáraóbank
állott, vagy verejtékes vedrekben a francia emelkedések termése hűlt, és
öreg inasok vállra vetett, nagy ezüsttálakon szolgálták fel a bóbitás
aranyfácánt vagy Fatmé kisasszonyt, a keleti táncosnőt. A szent életű
orgonista, aki napközben fekete selyem reverendában járt az öreg hercegnő
palotájában és a zeneteremben, a napsütéses erkélyablaknál szinte imádkozásra
hajtott fejjel tanulmányozta régi mesterek kottáit, egyike volt a fáraóbank
legtekintélyesebb oszlopainak. Selyemfrakkja béléséből szinte végtelen
hosszúságú, fehér harisnyát göngyölített ki, az újonnan vert aranypénzek halk
csörrenéssel kezdték meg vándorútjukat, amint szinte mohó vággyal tolongtak
előre a harisnya mélyéből. Szegilongi a kis sárga legényeket mint
nyárfaleveleket őszidőben sepergette tenyerével a zöld asztalon.
Szinte átszellemült arckifejezéssel figyelte a játék esélyeit, mintha az
előtte heverő pénzhez semmi köze sem volna, csupán a szerencse
forgandósága, csalfa változékonysága érdekelné. Kevésbé bizalmas
ismerőseivel francia vagy német nyelven váltott igen udvarias szavakat,
magyarul csupán Orbán gróffal beszélt, aki azt ígérte, hogy a tiszti kabát
levelese után maga is muzsikusnak áll be egy vén grófnőhöz vagy egy éjjeli
házba, ahol úgy csattog a lányok tánccipője a teremben, mint a nagypénteki
kereplő hangja a böjti szélben. Szegilongi megbocsátólag mosolygott, és
midőn tekintélyes nyereséggel visszavonult az első kakasszónál, és a
tiszt urak bortól, játéktól és táncosnőktől felhevültén jobbra-balra
dőltek a törökös kereveteken, mintha valamely régi festményről
másolták volna a pózokat, az orgonista mindig magával kérte Orbán grófot, aki
éjféltől kezdve rendesen egyetlen tallér nélkül lődörgött a
játékasztalnál, és csupán akkor harapta össze az ajkát, ha nem tetsző
játékos felé fordult az ingadozó szerencse. A fajtalan mulatozás tehát már nem
találta a "Velencei csillag"-hoz címzett házban sem az orgonistát,
sem Orbánt. A kanyargós bécsi utcákon, amelyek ebben az időben még csaknem
a dalos Augustiner korabeli állapotában voltak, szélben zörgő lámpák alatt,
a sötét Duna-csatorna tájékán, sietve haladt a két barát. A tiszt úr néha
megzörgette kardtokját egy utcaszeglet sarokkövén, Szegilongi azonban
megérintette a karját:
- Nem kell félni, tiszt úr
barátom. Elég csinos emberek vagyunk.
Az orgonista valóban oly
erős volt, mint egy acélcsavar, amint egy alkalommal egy félelmetes
külsejű, elefánt nagyságú útonállóval elbánt egy külvárosi utcában.
- Még néhány évig zenélek a
hercegnőnek oratóriumokat, és járok papucsban vastag szőnyegeken,
aztán földesúr leszek a Nyírben, és agarakat tartok. A megyei gyűlésre
négy lovon hajtok be. Istenem, tán még vicispán is lehet belőlem vagy a
fiamból, hacsak ki nem derül, hogy zenész voltam - mondta Szegilongi magyarul,
midőn előbb körülnézett a sötét utcán.
Orbán gróf fanyar kedvvel
rázta meg két széles vállát, amint hahotázott.
- Talán meg is házasodol?
Az orgonista erre nem
felelt mindjárt, csak később tért vissza a dologhoz.
- Az atyám
hatvanesztendős koráig muzsikált az Esterházyaknál. Kegyelmesek voltak
hozzá, ahány öreg herceg vagy hercegnő örök álomra szenderült ezen
idő alatt, végakaratában megemlékezett atyámról. A boldogult öregúr emígy
tekintélyes vagyonra tett szert, amíg egy napon Kismartonból Bécsbe vitte útja,
egy Stradiváriust kínáltak megvételre a hercegnek, amelyet azonban csak Bécsben
lehetett megtekinteni. Ugyanezen időbe esik, hogy a "Kék
dobos"-hoz címzett mulatóhelyen feltűnt egy Szegilongi nevezetű
táncosnő, aki akkoriban tért vissza a napóleoni hadjáratokból. Hol egy Bonaparte
oldalán volt Pompadour asszony valamelyik királyságban, majd meg az ausztriai
ház egy fiatal hadnagya mellett volt szolgáló. Változatos és gyönyörű
életet élt. Gyermekkoromban, míg hajammal játszadozott, gyakran mesélt elmúlt,
szép életéről, a magyar pusztákról és komoly, fehér ebekről, ahol
született, és a nyírségi borús égboltozat furcsa fellegeiről, amelyeknek
bánatos képe a tiszai kiöntések holt vizeiben tükröződik. Elmondta, hogy
mindig csak szeretett, és mindig ő áldozott a férfiakért. Csupán egyetlen
ember ment tönkre a közelében, s ez atyám volt. A tiszta életű öregúr, aki
egész életében csupán szent életű öreg hercegnők nagyon fehér és
hűvös kezét csókolta meg a zenélés végeztével, kizökkent nyugalmából a
furcsa virág látására, akinek vér, csatamezők füstje és a kontinentális
országutak katonai kvártélyai kölcsönöztek illatot. A kismartoni
hangversenymester a korzikai példájára pompával árasztotta el anyámat, és
legrégibb emlékeim csodálatos, fehér medvebőrökhöz fűződnek,
valamint bíborpiros székek aranyos lábaihoz és asztalterítők aranyból és
selyemből szőtt rojtjaihoz. Almásszürke póni lovacska ügetett kis
kocsi előtt - lehet, hogy csak álmodtam -, és egyszer egy hamvas hajú,
nagyon fehér homlokú, rendkívüli tiszta szemű hercegnő hűvös, de
jóságos tekintete reátapadt hosszú gyermekfürtjeimre. Ez a havasok
tengerszeméhez hasonló tisztaságú szempár a messziségből, talán a
felhőkből vagy egy távoli hercegi várlak pálmafás erkélyéről
vagy tán egy kastélykápolna térdeplőjéről - fenn Szent Cecília képe -
elkísér egész életemen át, miután atyám megzavarodott fejjel és tépett lélekkel
hirtelen elbujdosott, és utoljára a Grác felé vezető postaúton látták
gitározni egy isztriai lány társaságában... Amint mostani úrnőm megtér a
teremtőhöz, és felvettem a végrendelkezésben biztosított összeget, anyám
szülőföldjén, bús Nyíren - amelyről annyit álmodtam - tornácos,
régies nemesi házat veszek, jó lovakat, megbízható öreg cselédeket és egy jó
barátot, esetleg egy nyugalmazott, deres bajuszú tiszt urat, akivel fiatal
koromban éjjel a bécsi utcákon sétáltam, aki nem csábítja el a feleségemet...
- Talán már van is
menyasszonyod? - kérdezősködött Orbán gróf, aki szerette a regényes
dolgokat, habár sehogy sem tudta magát elképzelni deres bajusszal a penzióban.
Szegilongi erre a kérdésre
sohasem adott világos választ. A véletlen azonban csakhamar közbelépett, hogy
az éjjeli sétáknak örökre végük legyen. A "Velencei csillag"-nál egy
részeg kapitány egy éjszakán megragadta az orgonista kezét, és hamis játékkal
gyanúsította. Szegilongi egyetlen ökölcsapással leterítette a kapitányt, aztán
nyugodtan eltávozott a helyiségből. Orbán gróf utánament a folyosóra.
- Mit szeretsz jobban?
Pisztolyt vagy kardot? - kérdezte.
Az orgonista vállat vont.
- Én csak egy muzsikus
vagyok, én nem duellálok.
A tiszt elképedve nézett
barátjára.
- Hiszen te akkor...
- Csak mondd ki: becstelen
vagyok - felelt nyugodtan az orgonista. - Ám nem szándékozom többé e helyre
jönni, a városból is elutazom. A kegyelmes hercegnő véleményem szerint
sohasem hal meg, elég vagyonom van, és arám sürgeti az esküvőt.
Orbán gróf komoran,
összefont karral, mélységes keserűséggel nézett az orgonistára.
- A "Párizsi
rózsa" holnap vagy tán egy óra múlva már túl lesz a bécsi vámvonalon, és
majd földesasszonyként támad fel. Ha egyszer valamikor a Nyírben jársz - észak
felé -, ha egy kis finom, nemesi birtok mellett visz el utad, ahol rózsák
nyílnak a házfalon, térj be egy szóra, tiszt úr barátom.
Orbán gróf szótlanul hátat
fordított az orgonistának. Néhány nap múlva azonban valóban tudakozódott a
táncosnő után, aki "Párizsi rózsa" név alatt lépett fel egy
éjjeli mulatóhelyen. A táncos hölgy valóban eltűnt nyomtalanul
Bécsből, mint az orgonamester.
Orbán gróf a Nyírség északi
táján utazgatva, mélyen behúzódott utazóhintajába. Nem akart rózsákat látni
régi nemesi ház falán.
|