|
Amadé
téli lovaglása
Délutánonkint lóra ült, és csendes ligetessel járta be a határt. Tél felé
járt, olykor könnyű hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában
olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki
aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget, esténkint
a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az íróasztala számára. Amadé
- másképpen nem is hívhatták - a varjakat és kopár mezőket félig lehunyt
szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és bús fütyörészéssel nézegette
délutánonkint a nyeregből, a körmét mindennap fényesítette, és a kamáslija
hófehér volt lábán, verseket mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe
Harold-ban vagy az Anyegin-ben, és a tekintete mindig oly elmélázó
volt, mintha még mindig egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna, és
félvállal hanyagul támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy
jobb oldaláról olykor egy fehér kesztyűs kéz feléje irányítja a
gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta, és Amadé
délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az
erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné
őt a nagyon fehér kesztyűk tulajdonosnője. Egyszer talán,
titokban, rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges
óvatosságból megerősítteti a hintó kerekét, és ezalatt kis sétát tesz a
faluba vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen
visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a
látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat, álmodozó
lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol Lenszky
sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy
főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a
páholyból, s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a lámpások
havas fénye egy pillanatra megmutatta a jegesmedvebőrt, a főhadnagy
szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a "Piros
almá"-nál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.
Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám
a végzet másképpen rendelkezett, szinte búcsú nélkül váltak el egymástól,
holott megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a
Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak, és nyaranta a
fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a
játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, könyökük
érintkezésére - míg egy napon a katonának önkéntelenül eszébe jutott, hogy
hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak, s elvonulni kell az
útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. "Még ha belehalok
is!" - gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában
nyugdíjazását kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit
csaknem egy évtizedig szeretett. Kis, ősi birtoka volt, folyócska szelte
át a réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette, és a templomban külön padja
volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy
ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a
cinke reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint
gyermekkorában, és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai - a síkság fölött futó
szél mormogása, bükkfa hasáboknak recsegése és a láng piros lobogása mit sem
változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky Sámuel, aki
gyermekkorában életre, bölcsességre, francia szavakra tanította. Halkan és
álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben -, valahol egy messzi nagyvárosban
most gyulladnak föl az ezernyi lángok, szánok és kocsik robognak az utcák
faburkolatán, rózsaszínű velencei tükre előtt ül a dáma, és púderrel
takarja be a kis szarkalábakat halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a
katona emlékére.
Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az
ebédlőből szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan
ugrott le a nyeregből.
- Vendég. Egy idegen nő - mondta varjúbajusza alatt a hajdú, amíg a
hátasló fejébe kapaszkodott.
Amadénak nagyot dobbant a
szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon drága illata van, mintha
ibolyaparfüm áradna egy hermelines női bundából. Orrán át szívta a
levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett volna. Ezüsttel kivert
utazóbőröndök szaga, havannaszivar illata és az expresszvonat füstje
csapódott arcába, amint előresietett: egyszer, télen együtt utazott a
dámával délre...
- Eljöttem, hogy lássam
újra, Amadé! - mondta a hölgy az ebédlőasztal mellett, ahol eddig régi
arcképalbumot forgatott.
A bundáját csupán széjjelnyitotta,
és az orosz sapka fején fátyollal borítva, a bal kezén fenn a kesztyű,
csupán a jobbja meztelen, amelyen vakító tüzű gyémántok tündököltek. Amadé
térdre ereszkedve csókolta meg a dáma kezét:
- Asszonyom, lenyugvó napom
gyönyörű ragyogása ez az óra.
- Már két esztendeje, hogy
nem látom. Az első évben nyugodt voltam. Elment. Minden szerelem így
szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott értem, körükben néha
megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban azonban álmatlanság gyötör.
Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom nem jő szememre, az operában a
helyet nézem, ahol maga utoljára állt, néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott
találom mögöttem...
- Asszonyom...
- A bálakon unatkozom,
esténkint a tűzbe bámulok, s arra gondolok, hogy maga is valahol, messze a
tűz előtt ül, és a parazsakat nézi. Hisz azt ígérte, hogy sohasem
hágy el, Amadé?
- Nagyon boldogtalan
vagyok, asszonyom.
- Esküdött, a szívemre
helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az oltárképe, nélkülem már nem
élhet, és szívébe golyót küld, ha egyszer elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még
fiatalabb és frissebb, mint azelőtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha.
- Sokat szenvedek,
asszonyom.
- Emlékezik, midőn
elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jó barátra tett szert váratlanul, a
finom és előkelő francia úrra, aki magával esténkint a "Piros
almá"-nál vacsorázott.
- Kedves, jó fiú volt.
- Én küldtem őt
magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig tudtam, hogy mit csinál,
mit gondol, kinek udvarol, ó, mert nagyon féltékeny voltam.
- A francia úr a kedvese volt!
- Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év
után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam... Örvendek, hogy nem
váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre szolgál, hogy
egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti a kályhát,
és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek.
- Az anyáméi.
- Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem, ismét fogok aludni esti imádság
után.
Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a
kezét a katona kezéből, és bundáját összefogva, az ajtó felé ment.
Amadé térdre állva nézett utána.
Az ajtó kinyílott, majd bezárult.
Egy perc múlva száncsörgés hallatszott az országúton az udvarház előtt.
A katona a falról lekapott egy pisztolyt, és habozás nélkül a szívének
irányította a csövet. Behunyta a szemét, fölsóhajtott, és megnyomta a ravaszt.
A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot.
|