|
Krisztina ismeretsége
A hátszéli kastély olyan régi
volt, mint a földbe ásott tallérok valamely elmúlt király fejével díszítve, és
a lámpások benne úgy világítottak, mint bizonyos imádságok vagy régi
esküvőről maradt angyalszárnyú eskük a bezárt várkápolna csendjében,
hol égve maradt az örökmécses enyhe, rubinszerű lángja, és az orgona
halkan végiglélegzik, és mint egykori sóhajtások visszhangja fölreszket egy-egy
fohászból itt maradott dallam. A kastélyban egykor vadászó királyok
tartózkodtak pihenő, hű ebeikkel, majd a királyfi ütött tanyát vidám
és egészséges étvágyú főúri barátai társaságában, a cigányok hajnalig
muzsikáltak, és messze nagy városokból jöttek a táncosnők, hogy a mulatság
hevében az asztal tetejére ugorjanak. A velencei tükör rózsaszínű
látóhatárában - tán a tükröknek is van emlékezetük - mind-mind elvándoroltak a
dombok mögé a kastélybeli szalon régi vendégei, s láthatatlan távolságban
eltűnt a királyfi tollas vadászkalapja, és ha hébe-hóba egy régi főúr
a vadászterületre vetődött, a velencei tükörben hiába kereste arcának
fiatalkori mását, de még a táncosnők parfümjét is kiszellőztették már
a házból.
A kastélyban egy Krisztina
nevű hölgy lakott, oly finoman hervatag, mint az alapítványi hölgyek, a
társalkodónője a legjobb angol regényből kivágva (a társalkodónő
oly precízen játszotta Haydnt az orgonán, mintha szívében a harmóniát csak a
zene tartaná együtt, nem pedig az ószilvórium, melyet napjában többször
kóstolgatni szokott), néhány hosszú szőrű agár tunyán nyújtózkodott,
és az ebédlőben, a régi lovas sportképek szomszédságában, enyhe
csendéletfestmények foglaltak helyet, a kastély úrnőjének keze munkája. A
szilvák a képeken oly nemesen hamvasak, mint jó magaviseletű nő haja,
az almák piros egészséggel nevettek, mint meztelen lábú parasztmenyecskék az
almafa gallyain, a szőlők enyhén kékültek, mint az erdészház fedele a
messzeségben, és a kökénygallyacskán hegyvidéki reggelek könnyű, felszálló
ködje borongott. Krisztina is művésznő volt tehát a festészetben,
mintha sosem merült volna el jóságos, barna tekintete a távoli fasor
tetőzetén, hol az ősz furcsa ködsapkákkal ruházza föl a vadgesztenyék
bozontos fejét.
A medvebőrök és
szarvasagancsok, amelyek az elmúlt időkben szinte korlátlan tiszteletben
részesültek a házban, a zsírral kent vadásztarisznyák, amelyek leginkább a
rózsaszínű markizekkel berakott, aranyozott lábú asztalkán szerettek
heverészni, téljáró bagariák és vadvértől foltos subák a szellős
folyosóra száműzettek, ahol hosszadalmasan elgondolkozhattak a régmúlt
időn, midőn deres bajuszú, dércsípte, egész napi vadászattól átfázott
gavallérok teli tüdőből kurjantottak a kastély környékén, sikongó,
domború falusi szobaleányok mezítláb futkostak, és széles vállú, szélmart arcú
vadászlegények üldögéltek a konyha előtt, a fahasábokról leröppenő
lángnyelvek vitézi fényében.
A vadászkastélyban szívesen
látott vendég volt Priknyei, a falusi plébános, aki háromórányit gyalogolt a
hegyek között, amíg célhoz ért, borostás, viharvert arcán fiatalkori áhítat
lebegett, amint néha hegedült a hölgyeknek.
Egy őszi napon csukaszürke ruhás kapitányok érkeztek a hegyek közül, és a
vezetőjük, egy ősz hajú óriás, sapkáját levéve komplimentírozott a
ház úrnője előtt.
- Asszonyom, háború van, és
nekünk szükségünk van az ön kastélyára. Bizonytalan időre elfoglaljuk.
Természetesen nem ingyen kérjük.
Krisztina fázósan burkolódzott
hárászkendőjébe:
- Én tudom a kötelességemet,
ezredes úr. A kastéllyal ezennel rendelkezhetnek. Én majd meghúzom magam egy
zugban.
- Köszönjük a harcoló sereg
nevében - felelt az öreg katona.
A kastély egyik tornyát
lakható állapotba hozták, s Krisztina ide vonult társalkodónőjével - a
falba épített szekrény fiókjából egy női fűző került elő
takarítás közben. Krisztina messzire tartva testétől a fűzőt,
megvizsgálta. Bécsi firma volt a fűzőben, és selyemmel gazdagon
kivarrva. Talán a régiek közül valaki, talán egy színésznő itt felejtette.
Krisztina elgondolkozott azon, hogy miféle lehet az, aki a fűzőjét
elfelejti, aztán tűzbe dobálta a találmányt.
A határszéli kastély
hamarosan megnépesedett. Vezérkari tisztek mutatkoztak az udvaron, telefon- és
távíróvezetéket építettek, tömérdek kocsi és automobil jött a hegyi utakon, és
oly sürgés-forgás keletkezett, mint egy városban. Hatalmas bádoghengerekben
térképeket szállítottak, s harmadik napon a toronyból látható lett egy csomó
polgári öltözetű fiatalember, akik azzal mulattatták magukat, hogy
Krisztina fehér agarait ugrani tanították. Krisztina nem merészelt kimozdulni a
toronyból, látta, hogy a legkedvesebb kutyája, egy Evelin nevű
nőstény agár, naphosszat egy macskanadrágos, zöld kalapos fiatalember
társaságában csavarog a környéken. A tót szobaleányok énekelve sulykolták a
ruhát a hegyi patak vizében, és az automobilok éjjel-nappal bőgtek a hegyi
úton. A kastély szinte sarkaiból kifordult, ordonánctisztek ugráltak le párolgó
lovak nyergéből, az ablakok mögött reggelig égett a tömérdek lámpás, és
hajnalhasadtával füstölni kezdett a kastély mögött a tábori konyha, mint egy
lokomotív.
Krisztina a nyakig sáros
katonákon csupán sajnálkozott, és nem féltette tőlük szőnyegeit. De a
hűtelen agarat sajnálta. Ha még legalább egy valódi katonával barátkozott
volna a komisz. Egy civil bagaria bakancsa körül szaglászódott, és híven hevert
keresztbe vetett lábánál, mialatt az írómappáján írogatott a folyosón. Olykor
próbált jelt adni, füttyenteni az agárnak a toronyból, de az ügyet sem vetett
rá. Áhítatosan bámulta a civil uraságot, mintha sohasem simogatta volna
Krisztina tündöklő fehérségű keze.
A határszéli hegyek, mint
megannyi versenyre készülődő, óriási vasúti mozdonyok, oly
bőséggel füstöltek, hogy elborították a szemhatárt, az égtől a földig
húzódott a köd, és a sötét fenyves alján, mint régen megholt játékos gyerekek
szemei, apró gyümölcsök piroslottak. A zöldkalapos néha mély alázatossággal
felköszönt a toronyba Krisztinának, ha az úrnő boldog mosollyal
körülnézett a tájon. Az agár ellenben tetten ért tolvajként a földre sütötte a
fejét, és nem merészelt a toronyba nézni.
Krisztina egy napon lebátorkodott a toronyból, a zöldkalapos, a mesterségesen
elvadult kertben - mint a skót regényekben - bemutatkozott:
- Nyirfai Oszkár
haditudósító vagyok.
- Kíváncsi vagyok, mivel
babonázta meg Evelint, amely ezelőtt sohasem mozdult el mellőlem? -
kérdezte a kastély úrnője, és hangjában szeretett volna közvetlen és
egyszerű lenni, sajnos, nem sikerült neki a barátságos leereszkedést
eltitkolni.
Nyirfai könnyű szívvel
felelt:
- A legtöbb kutya titokban
szereti a csavargókat. Minden kutya a csavargó kutyája óhajtana lenni. Mintha
annak volna a legvidámabb élete a világon.
- Ön csavargó?
- Körülbelül. Mindig arra
csavargok, amerre háború van. Már több háborúban vettem részt.
Krisztina, mintha egy
gazdátlan medveházat nézne (amely még a gavallér urak idejéből maradt
itt), titokban szemügyre vette a csavargót. Nyúlánk, harmincesztendős
férfi lehetett. Szürke szemében gyermekes naivság csillogott, és talán ha az
ellenség elfogná, és puskacső elé állítaná, akkor is derülten, kissé
szégyenkezve és ábrándosan nézne a szürke szem? Vajon mivel lehet
elszomorítani?
- Van önnek felesége,
édesanyja vagy nővére?
A hírlapíró nevetett.
- Tudtam, ezt fogja
kérdezni. Az önhöz hasonló hölgyek mindig ezt szokták kérdezni. Megnyugtatom,
mind a három van.
- És nem búsul utánuk?
A hírlapíró egy sárga
virágot látott meg a kertben, mintha a kárpáti ősz gereblyéje itt
felejtette volna a növényt. Keresztültört a vadmálna bokrokon, és a sárga virágot
elhozta Krisztinának.
- Ez a virág azt hitte,
amit bűnös úton meggazdagodott emberek hisznek, miután sikerült többször a
börtönbüntetést elkerülniök, hogy örökké fognak élni. Ugyanezt gondolják az
elkényeztetett, kedves, ifjú nők is, hogy mindvégig hódítók és
nagyszerűek maradnak, soha ráncot nem kap az arcuk, és a férfiak csak
térden állva beszélhetnek velük.
Krisztina finom arcán
könnyű pirosság szaladt át, mint a szélhajtotta dudaszó.
- Én nem vagyok
elkényeztetve. Örökké sem akarok élni.
A sárga virágot meglóbálta,
a málnabokrok közé vetette, és elbúcsúzott Nyirfaitól.
A szürkeszemű egy
másodpercig a dáma után nézett. Olyan finom és törékeny volt a hölgy, mintha
valamely régi imakönyvben lakott volna tegnapig, szentképecske alakjában. A
kankalinszínű haja és arcának finom bánata, mint az üveg alá zárt
virágoké, a nemes orra, amely mintha hervadt gesztenyefák illatát szívná
magába, és ajka, amely mintha sohasem csókolt volna, csak szép és drága és
jóságos szavakat mondott ki, esetleg imádságot vagy egy halk parancsot, egy
leheletet a rózsafüzér keresztjére, és kedves gyümölcse az őszi som... De
a cipője hegyes, franciás sarka, a bokája különös metszete és a szalag a
lábán, amelynek csokra olyan kacéran volt megkötve, mint a táncosnők
lábán, Nyirfai Oszkárt újabb gondolatokra terelték.
Pontosan látta, hogy az
úrnő a kastély melléklépcsőjén eltűnik, de az eltűnés után
még egy perc múlva is látható volt egy szegély puha, teaszínű
nagykendőjéből. És mintha gyöngén rizsporozott hajának fodra sem ment
volna fel egyenesen a lépcsőkön.
A kastélyban nagy sürgés-forgás keletkezett. A bádoghengerek bibliai
bőséggel foglalták el helyeiket a kocsikon, automobilok zihálva sorakoztak
a hegyi úton - parancs érkezett a továbbvonulásra.
Krisztina sokáig álldogált
a torony ablakánál, amint a gyors készülődést nézegette. Már elbúcsúzott
az ezredes, a tót szobalányok vörösre sírt arccal kefélték a legények
csizmáját, a kifogástalan angol társalkodónő egy rézvörös arcú
sofőrrel halkan, angolul beszélgetett, szinte elállva az automobil útját.
Az a neveletlen ember még talán el sem búcsúzik? Pedig az eldobott virág azóta
a kertből valamely úton a Krisztina mellére került.
A vezérautomobil,
köpenyeges tisztekkel megrakottan, búgva indult a hegyi úton.
Krisztina előkereste a
teaszínű kendőjét - ez volt rajta, midőn a virágot kapta.
Kétszer-háromszor kinyitotta az ajtót, mindjárt elindul, hogy ő keresi meg
a hírlapírót... De az már jött, rövid, zöld suba volt rajta, és báránybőr
sapka a fején.
- Asszonyom, elbúcsúzom. Szép
volt, és jó volt minden, nagyon sokat szerettem volna önnek még mondani. Azt
hiszem, megértettük egymást, mert lelkileg rokonok vagyunk.
- Lelki rokonok? - felelt
Krisztina, és sóhajtott.
- Azt akarom mondani, hogy
vigyázzon az agarára. A kutyának az a rossz tulajdonsága van, hogy nagyon
szeret csavarogni. Szeret gazos helyeken hemperegni, és bebújni minden
rókalyukon, ami csak útjába akad.
- Vajon látjuk-e egymást
valaha? - kérdezte Krisztina, és a sárga virágra nézett, a keblére.
- Itt nagyszerű lehet
a tél. Talán olyan, amit a költők fenségesnek szoktak nevezni.
Gyönyörűen hangzik a szélvihar. És most isten önnel, asszonyom.
Krisztina sokáig őrizte az őszi virágot. Gyakran, midőn
hátrafont kézzel sétálgatott a vadászkastély termeiben, elgondolta, hogy és
miképp lehetett volna... Mily ostobaság volt várni, míg az őszi virág
elhervad. A hosszú téli estéken, midőn csakugyan gyönyörűen zúgott a
szél, ollót vett elő, és sárga virágokat vágott papirosból.
|