Harras Rudolf közkatona egyik
története
Egy vándorkatona érkezett a
városba.
Már akkor esteledett, a
városka kéményeiről szakadozottan, bujdosva menekültek a füstök a déli
szél elől, a házikók meglapultak a hasukban őrzött lámpásokkal,
tüzekkel, a vándorkatonát porfergeteg kísérte a kapuig, mintha bajtársai jöttek
volna idáig a csatából. Brúnó, a porkoláb, történetesen a vámháznál szívta
pipáját, mint a legtöbb este, amikor a vámszedő felesége kenyeret
dagasztott, és friss lángost sütött. Brúnó szakértelemmel végignézte a
vándorkatonát.
- Ez is a jergliben17 virrad meg - szólt barátjához, a vámszedőhöz.
Amint egy rövid órácska múlva hivatták is Brúnót az "Arany
Csillag"-hoz, kulcsaival, bilincseivel, vassisakos lámpásával, ólmos
fütykösével, bikamozgásával. A katona szerencsésen fejbe vert valakit a
cinkorsóval, lárma keletkezett, a fogadós abbahagyta a lutriszámok gusztálását,
egyszerre nézte meg a linzi lottó eredményét a hírlapban, számjait nem találta,
régi katonafegyvert ragadott, a tunya háziszolga boldogan, lelkendezve futott
Brúnóért.
- Verjétek le a lámpást! -
kiabált a vándorkatona láthatatlan bajtársainak.
Végül elnyomták, és
megbilincselve a börtönbe vetették.
Ez a börtön a bástyafalba volt építve, ahol gyermekek szoktak játszadozni, míg
estenden titkos szerelmesek suhannak el a bokrokba, mint a denevérek. A börtön
faajtaján van egy lyuk. Innen néha égő vadállatszemek tüzelnek a sétányra,
máskor részeg gajdolást hallanak a gyermekek a föld alól, majd keservesen sír
valaki a föld alatt. Vajon, mi lehet odabent a sötétségben, ahonnan fogoly sasok
rikácsolnak, nyavalyatörősek vergődnek, kóborló őrültek
üvöltenek, eszeveszett öregasszonyok ocsmányságokat sikongatnak?
Mikor a vándorkatonát a
"jerglibe" dobták, csak egy őrült öregember volt a börtön
lakója. Olyan öreg és olyan őrült, hogy már csak hideglelősen ült egy
sarokban, sohasem nézett ki a lyukon a világba, még akkor se, amikor a
cinóberpiros arcú városi örömleány unalmában a ruháját lengette a sétatéren;
pedig ilyenkor a rabok mind az ajtóhoz tódultak.
A vándorkatona (név szerint
Harras Rudolf, mint a makk alsó, amiért sokszor verekedett pajtásaival)
figyelmeztetőleg megütögette a rabtársát: - Öreg, ha eszedbe jutna éjszaka
gyújtogatni, előbb kelts fel!
Aztán ledőlt a földre
a katona, két kezét feje alá tette, és elbámészkodott a sötétben. Némi
lelkiismeret-furdalásai voltak elalvás előtt, hisz nem verekedni jött ebbe
a városba, hanem egy leányt meglátogatni, megkérdezni tőle, hogy mekkora a
gyerekük, és nem volna-e célszerű összekötni az életük sajkáit?
Vándorlásaiban (messze országokban járt a katona) sokszor elgondolta, hogy
szentképek alatt előbb megesketi a leányt, hogy hű volt... hű
lesz. Oláhországban, ahol asszonyok húzzák a kocsit, elhatározta, hogy ezentúl
nem dolgozik, majd eltartja otthon az a leány, majd kiszolgálja a vendégeket.
Magyarországon: rossz hírt hallott a leányról az "Arany Csillag"-nál
("ott emlegeti a ruháját a bástyasétányon Andimandi, akár fúj a szél, akár
nem" - mondták), mire verekedni kezdett, mint egy veszett.
Gondolkozott,
tűnődött a katona, csendesen, hosszasan, lehunyt szemmel, amint már
az ilyen rongyos vándorló szokta, aki már csak azért sem nyitja ki a szemét,
mert az egész világból, a szépséges tájképekből, fényes országokból csak a
maga mezítelen lába ujját látja, amely kikandikál a csizmájából.
A hold benézett később
a börtönlyukon, a világosságtól felkelt az öregember, járkálni kezdett a
börtönben, aztán ceruzadarabot kotort elő a rongyaiból, és írni kezdett a
börtön falára.
A vándorkatona
felkönyökölt, és nézte az öreget, amint lassan vezette reszkető kezét,
nézte a falat, amely tele volt írva, rajzolva mindenféle ákombákomokkal,
amelyeket a rabok hagytak itt emlékben. Vérrel, korommal, szénnel, késsel,
foggal és körömmel számtalan élettörténet volt a börtön falára írva. Emberek,
emberkék, gyermekek, táncoló nők, lábak, kezek, nagy botok és tüskés
szempillájú szemek vagy sündisznócskák, akasztófák és pápaszemes bírák,
háromlábú kutyák, felborzolt hátú macskák, koporsóban fekvő, nagy bajuszú
halottak, hordóba fejjel lebukó asszonyok, kiskacsák tipegnek, nagy fülű
gyermekek hosszú sorba mennek. Betűk és nevek ágaskodnak, összekeverednek,
hemperegnek, mint egy zsibvásár rongyai. Női nevek, amelyeknek halotti
szaguk van. Aztán férfi- és női név egymás mellett, köréje koszorúcska
rajzolva, mint az eljegyzési kártyákon szokás. Szívek késsel a falra vésve -
odakünn a bástyasétányon a faderekakban a másuk, szívek, amelyek betűket
őriznek. Mily boldogtalanok, százszor földhöz vertek, varjúfészekrongyok
lehettek azok a szívek, amíg itt megörökítették magukat, mint egy
fotográfusnál! Ezek a börtön falán publikált eljegyzések, házasságok,
boldogságok: csak arra valók, hogy az ördögnek legyen min nevetni az északi
szélben.
A vándorkatona nagyot
gondolkozott, míg az öreg bolond ember elkészült munkájával. Peckesen, katonásan
félreállott, és katonásan tisztelgett a görbe írásnak: Itt vót Ferencz Józsep
és Örzsébet királyné. Nagyon jó vót.
A vándorkatona szerette
volna megkérdezni, hogy mi volt: nagyon jó. De az öregemberrel nemigen lehetett
beszélni. Néhányszor ellovagolt a sárgára meszelt fal mellett, nyerített,
combjait csapkodta, lóháton ült. A holdvilág továbbvándorolt a jergliből.
Alvó sötét lett.
A bolondot reggel kivetették, menjen más városba, más börtönbe, de a katonának
még egynapi börtönlevegőt javasolt a városi doktor.
A katona naphosszat az
ajtónál állt, és a szelelőlyukon át a bástyasétányt nézte.
Délben gyerekek szaladtak
egy rongyos kisfiú után, és együtt visítottak a széllel:
- Zabigyerek!
Elfutottak a gyerekek, mint
a felhők mögött a kis csillagok.
A vándorkatona azt gondolta
magában, hogy tán az ő gyerekét üldözték.
Délután egy piros szoknyás,
vörös arcú, porcelán szemű nőszemély lengett végig a sétatéren. Jött
és ment, mint egy őrkatona, vaksin, hosszant, félrefordított fejjel
figyelt az erre tévedő férfiakra, amíg estefelé egy részeg ember
kurjongatva, dühödten, láthatatlan ellenségekkel birkózva a sétányra
vetődött. A nő belekapaszkodott, mint megmentőjébe. A
vándorkatona a kontyáról felismerte Andimandit, egyetlen szerelmét.
Ezután csak a tavaszi vihar
sepert a cinkostárs bokrok között, a hűvös sétatéren, a kígyó módra
bujkáló gyalogutakon. Sípolt, csörgött, visított a szél, mintha a katonát
mulattatná. Az pedig nem bánta volna, ha még egyszer visszajön Andimandi, akár
a vén bolond karján, akár másén. Csak jött volna párosan, veresen,
gőzölögve bűntől és gyönyörtől. De Andimandit többé nem
láthatta.
Éjjel, mikor ismét eljött
rövid időre a hold a börtönfalra, az eljegyzésekhez és emlékekhez, a
vándorkatona csendesen felemelkedett - mielőtt a hold továbbmenne -,
bicskájával a következőket kaparta a falra: "Itt volt Harras Rudolf
katona és jegyese Andimandi". Darab ideig gondolkozott,
tűnődött. Majd ő is odaírta, hogy "Nagyon jó volt".
Reggel a vándorkatonát
elkergették a városból. A hegyeket itt-ott hó borította, s ő
továbbgyalogolt.
|