A hídon
(Negyedik út)
Szindbád, a hajós,
midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra
indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen
üldögélve, pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatal korából egy város völgyben
és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok
felett vágtat egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya
mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket... Ide kívánkozott
még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi
szőnyegen; a kék erdőket látni a messziségben, és a híd lusta ívei
alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent áll valahol a hídon, látni
lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszínű függönyeivel, valamint kopott,
aranyos betűivel: A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska
felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú
biliárdasztal felett dákójára támaszkodva, kecsesen, könnyedén és ábrándosan álldogált,
mert a cukrásznénak barna szeme, barna haja volt. Sárga borítékos regényt
olvasott a kassza mellett, és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón,
álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért
állott Szindbád dákójára támaszkodva minden délután a biliárd felett, és dús,
puha haját titkon megigazította a kassza tükörében.
- Vajon él-e még Amália?
- kérdezte Szindbád a sztambuli bazárban, és nemsokára útra kelt a piros
tetők felé, ahol egy folyó szeli keresztül a várost, és a hídról álmodó
erdőket látni.
A városka (amelyben
Szindbád egykor katonáskodott) mintha mit sem változott volna. Némely vidéki
város, a hegyek között, völgyekben, mintha századokig aludna, ha egyszer
elalszik. A régi királyok okozták ezt, akik egyszer valamiért megharagudtak a
helyre, és kegyes, termékeny pillantásukat levették a városkáról. Mit csináljon
a városka, ha a király többé nem néz rá? Bánatában elalszik, és álomba merülve
várja, amíg valamely királynak ismét odatéved a tekintete, hogy a városka
megrázkódjon és felébredjen. A királyok még mindig haragudtak arra a városra,
ahová Szindbád elutazott, mert a toronyórák is megállottak itt. Valami olyan
időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs. A kapuk, amelyek
többnyire a falba vésettek, az ajtók, amelyek halkan és csendesen nyílnak
sötétes folyosókra: bezárva. A sárkányfejű esőcsatornák felmondták a
szolgálatot, az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről, és a kis
boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél. Egy téren valahol
egy boltajtó nyikorgott, és egy kis csengő csilingelt, és Szindbádnak úgy
tűnt fel, hogy huszonöt év előtt sötét estéken ugyanígy sírdogált az
ajtó, csengett a kis csengő gyertyáért, kőolajért járó cselédlányok
keze alatt. Majd ablakokra bukkant, amelyeken már akkor is - sarkantyús legény
korában - lezárt szemű zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkoriban
eltűnődött ezeken a halott ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel
senki, és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajon mi lehet az ilyen ablakok
mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán, és sárga viaszgyertyák bágyadt,
kékes párák közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn
csendesen, és valakiről hosszasan és édesdeden álmodik. Vagy talán egy kép
függ a falon, a bezárt ablak mögött, valakinek a képe, akinek kedvéért örökös
homályba borult a szoba... Szindbád így bandukolt végig a csendes városon, és
egy utcasarkon hirtelen megállott, mert a közelben megszólalt egy öreg, pohos
toronyka harangja, és mély hangon beleszólt a délutáni csendbe. És mindjárt
ezután valahol, valamerre katonák trombitáltak, és Szindbád sétapálcáját, mint
egy kardot, hóna alá kapta, és bokázó, friss lépésekkel indult most már az A.
Marchali-féle cukrászbolt felé, mint egykor hajdanában... Hátranézett, hogy
miért nem csörögnek a sarkantyúk a sarkán.
A. Marchali... A
betűk aranyozása persze lekopott régen, de a dohány színű függönyök
az ablakon még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik, és a hídon csendesen gurul egy
szamaraskordé. Nagy fülű, kis szürke csacsi vékony lábszáraival serényen
bandukol a kordé előtt, és piros szalag van a nyakában. Szindbád
tűnődve áll a cukrászbolt előtt, hogy vajon bemenjen-e
dicsősége, boldog szerelme színhelyére? Majd megnyomta a kilincset.
Szivarfüst és pörkölt
kávé szaga fogadja odabent. Biliárdgolyók koccanását hallja, mintha az ő
tiszteletére csörrentek volna össze a golyócskák, és egy fiatal tiszt nyurgán,
hanyag előkelőséggel, nyakánál kigombolt zubbonyban áll dákóra
támaszkodva az asztal felett. Öreg, pápaszemes ember hajlik egy kávéfoltos
újságlepedő fölé, és kis kalitkában valamely fekete madár gunnyaszt az
ablak mellett. A kis kassza a régi helyén, és a Makart-csokrok ott állanak
színes tartóikban, mintha azóta emberi kéz sem nyúlt volna hozzájuk.
Szindbád csöndesen,
szinte visszafojtott lélegzettel ült helyén, és csodálkozott, hogy a piros és
fehér golyócskák mily fürgén száladoznak az új posztóval bevont
biliárdasztalon. A görbe padlón megcsörren a fiatal tiszt sarkantyúja, és a
kályha mellett halkan ketyeg egy faházikóba rejtett óra.
- Most már csak Amália
hiányzik - gondolta magában Szindbád.
És a kassza mellett a
piros függöny mintegy varázsszóra szétnyílott, és Amália fekete kötényben,
kezében kávéscsészével a cukrászboltba lépett. A félcipőcskéje némileg
kopott volt, de
a szalagja friss és széles, a köténye pirossal volt beszegve, és frissen fésült
barna hajában egy ezüstfésű villogott. Könnyed, alig hallható lépésekkel
hozta a kávét Szindbád asztalához, és barna szemében kellemes kíváncsiság csillant
meg a fura idegen láttára. Halkan, kedveskedve, simulékony, mély hangon
kérdezte Szindbádot:
- Nos és hogyan tetszik
önnek városunk?
Szindbád csendesen
mosolygott, és kávéját kevergette. Igen, csakugyan ő az: Amália, vagy
legalábbis a lánya...
A kassza melletti
asztalkán kis kézimunkakosár áll, és amint a cukrászné elfoglalja helyét a
kosár mellett, a függöny mögül óvatos, hosszúkás lépésekkel jön elő egy
nagy, szürke macska, amely, miután körülsétálta a biliárdasztalt, elfoglalta
helyét úrnője lábánál, és bajuszát megpödörte.
- Igen, ő az! -
ismételte Szindbád magában, és furcsa melegség szalad végig a mellén, és valami
diadalmas örömet érez a szívében, mint talán akkor érzett, midőn
sarkantyút pengetett a lábán, és a barna kis cukrásznét először keblére
szorította.
A barna nőcske
kezében piros és kék rózsákkal hímzett szövetdarab mozog, és a frissen fésült
hajból mintha valami könnyű illat áradna szerteszéjjel. A kicsiny és
rózsaszínű fül mellett göndörkés fürtöcskékben libeg a barna haj, míg a
finom, fehér orr tájékán, a hosszú pillájú szemek mellett könnyű kékes
árnyék borong. A domború mell a selyemkötény alatt lágyan emelkedik, és a finom nyakon
vékony aranylánc látszik.
A nyurga tiszt széles
mozdulattal öltötte magára bő köpenyegét, sarkantyús lépései elzörögtek. A
kopasz, pápaszemes emberke már előbb eltűnt észrevétlenül az
újságlepedő mögül. Szindbád egyedül maradt a cukrásznéval.
- Asszonyom, nem mutatná
meg nekem azt a medaillont közelebbről, amelyet a nyakában visel? -
kérdezte Szindbád egy darab idő múlva.
A cukrászné könnyen
elpirult.
- Anyámtól örököltem,
uram. Megboldogult édesanyámtól...
- Éppen azért kérem,
mert Marchaliné asszony egykor nagyon jó ismerősöm volt.
Némi vonakodás után a
Szindbád kezébe kerül a medaillon. Igen, megösmeri. Ez volt az, amit a
cukrásznénak egykor ajándékozott. Vajon benne van-e a régi kép...
Az ujja reszket,
midőn némi erőlködéssel felnyitja a medaillont. Odabent egy fakó
arckép. Fiatal, mosolygó katona arcképe...
- Az apám képe. Katona
korából való képe - mondja a barna kis cukrászné.
Szindbád hosszasan,
elmerengve, álmodozva nézte a saját képét a medaillonban. Nini, milyen furcsa
bajusza volt akkor, és a haj milyen hullámos, mint egy fodrászé...
- Kérem - mondja
a cukrászné.
Szindbád egy másodpercig
fogva tartja a kis, barna nőcske puha, bársonyos kezét a kezében.
- Férjes már? - kérdezi.
- Igen, és két
gyönyörű gyermekem van.
Szindbád szeretné a
gyermekeket látni, de nem merészeli. A barna nőcske idegenkedve, haragosan
húzódik az öreg idegentől, és borús homlokkal ül kézimunkája fölött.
Szindbád tehát ezután
nemsokára elbúcsúzott A. Marchali cukrászboltjából, és a régi hídra ment,
ahonnan sokáig elgondolkozva nézte az alkonyaiban álmodozó, messzi
erdőségeket.
A folyó fürgén futott a
híd álmos ívei alatt.
|