Középkori álom

Az erdőn szél járt, és a hold az ég közepén úszott. Fagyos téli éjjel volt, amikor csonttá fagy a föld kérge, és a fák nagyokat roppannak a fagytól. Hó nem esett ebben az esztendőben, pedig már karácsony felé járt az idő. Csak hideg volt, rettenetesen hideg, mintha az lett volna a célja a télnek, hogy most mindent megfagyasszon, mindent elpusztítson. Ha talán megeredne a hó, csökkenne a hideg is. De a havat megették a farkasok.

Az erdőn, ahol szél verte össze a kemény gallyakat, és az erdő felett még a telihold is dideregni látszott a maga kristályosan tiszta fényességében, lovas csapat vonult keresztül. Középkori vitézek ügettek nehéz paripákon. A vas és acél csörgött rajtuk, fehér volt a lovak szőre, fehér a vitézek szakálla a dértől. A kengyelvasat szalmával fonták be, mert odafagyott volna a csizmájuk. Bajuszuk, szakálluk egybefagyott, beszélgetni se lehetett a rettenetes hidegben.

Négyen voltak a vitézek, és amint tovaügettek a holdfényes időben, mintha álomkép lettek volna. Olykor felemelték karjaikat, talpra álltak a kengyelben, védekezvén a megfagyás ellen. Amikor az erdőből kiértek, a szél is elmaradt mögöttük, mintha az erdő megtartotta volna magának a szelet.

Holdvilágos lapály terült el a vitézek előtt. A lapályon egy tucat jegenye meredt az égnek. Csillogtak a deres jegenyefák, mint megannyi nyurga, ezüstruhájú vitéz. A jegenyék mögött egy lapos fedelű épület látszott. A tető közepén torony. Körül lőréses falak, tömzsi bástyák és széles mellvédek, amelyek komoran rajzolódtak az épületre a holdfényben. A lovasok vezetője, egy nagy szakállú medve, káromkodni kezdett, de berekedt hangja értelmetlen dörmögéssé, fuldoklássá vált.

A vitézek megértették a rekedt morgást, és megsarkantyúzták lovaikat. A bástyás, tornyos épület felé nyargaltak. A lovak patája keményen dongott a kőkeményre fagyott mezőn. A nehéz paripák mintegy utolsó erejüket látszottak összeszedni, amint a közeli épület felé fordították a fejüket.

Csakhamar elérték a falat, amelyet szélén árok határolt. A kapu bezárva, és a kapu ablakán nem szűrődött ki semmi világosság.

A nagy szakállú medve gondolkozva nézett vitézeire.

- A barátok mind részegek, szokás szerint. Ki fog nekünk kaput nyitni? Reggelig megfagyunk a szabadban - mondta suttogássá rekedt hangon.

Aztán belevágta a buzogányát a kapuba.

A vitézek követték példáját. Az ércfejű botok döngve, zúgva pufogtak a kolostor vaskapuján. Úgy csattogott a kapu, hogy odabenn a halottnak is fel kellett ébrednie.

Közeledett is valami szövetnek fénye a kapun belül. A tolóablak csikorogva mozdult, durva hang kiáltott ki:

- Nyughassatok, mert kieresztem az ebeket. Menjetek tovább békével.

- Mitrovics van idekünn! - kiáltotta most az egyik vitéz, aki legjobban győzte hanggal.

- Mitrovics - felelte odabévülről az előbbeni hang. - Az már más. Nyitom már.

A szövetnek eltűnt a kapus fülkéjében, ahol a kapunyitó szerkezet volt elhelyezve. Csörömpölni kezdtek a láncok, nyikorgott, mozdult a nehéz kapu, míg lassan leereszkedett. A vitézek a hídra ugrattak. A kapubolt alatt egy sárga szakállú, vörös csuhás, óriás barát állott, akinek hosszú kard volt az oldalán. A szövétnekkel világított a vitézek elé.

- Derék dolog - mondta örvendezve -, hogy karácsony estvéjére hazakerültetek. Hoztatok-e valamit?

Sorban kezelt a vitézekkel, de nem mulasztotta el megtapogatni a nyereg mellé akasztott bőriszákokat sem. A medvekülsejű vitéz lemászott a nyeregből, és a falnak dőlve nyújtóztatta elgémberedett tagjait.

- Lőcséről jövünk - suttogta. - Tegnap óta lovagolunk.

A nagy barát ezalatt lecsatolta a nyergek mellől az iszákokat, és a hátára vette. Bizony görnyedt a súlyuk alatt. Majd előkiáltott néhány legényt a sötét udvarból. Zsiványképű, toprongyos alakok voltak, akik elvezették a lovakat. A négy vitéz a barát vezetése mellett belépett a kolostor épületébe. A folyosókon vaskarikákban fáklyák égtek. Itt-ott repedezett szentkép látszott. A folyosó fordulójánál a megfeszített vasszobra állott.

A feszületre egy farkasbőr bunda volt vetve. A fordulónál már hallatszott valamely vad ének visszhangja. A barát betaszított egy faragott ajtót, és kivilágított, nagy terembe léptek. A terem kopasz falai csúcsban végződtek, és a terem közepén hosszú asztal állott.

Olyan volt ez a terem, mint a pokol előcsarnoka. A sarokban tűz lobogott, és pálinka kékes lángja csapott fel a tűzből. Másfelé izzó vastáblán valamely borsóféle magocskák sültek, és fojtó ámbraillattal töltötték meg a levegőt. Az asztalnál forró bor párolgott ezüstkupákban, és széles tölgyfa székeken részeg szerzetesek heverésztek.

A vörösbarátok híres kolostorában vagyunk, karácsony éjszakáján.

Tíz-tizenkét barát ült az asztal körül és ugyanannyi apáca. Az apácákon is vörös köntös volt. Erre az éjszakára ellátogattak ide a dunovji lengyel klastromból.

Igazi középkori orgia volt.

Az asztalfőn ülő férfiúnak szarv alakú fejdísze volt, a mellette ülő apácának egy arany, hasított szilva alakú jelvény volt a mellére tűzve. Mámorosak voltak a bortól. A terem sarkában orgona állott, amelyet egy ördögi alakú szerzetes megszólaltatott, és az orgona zúgására vadul ordítottak mindnyájan.

Az újonnan érkezetteket nagy örömmel üdvözölték.

- Álé, Mitrovics! - kiáltotta a szarvas ember.

A medvekülsejű vitéz nagyot húzott az egyik kupából. A dér leolvadt szakálláról, és a hangja is felengedett.

- Egy véka aranyat s ezüstöt hoztunk - felelt, és a közelében ülő apáca fonnyadt, arannyal és piros festékkel kiföstött arcára csókot nyomott.

- Nini, te vagy a Magdaléna, akit a múlt héten meg akartak égetni Szandicon?

Az apáca büszkén nézett körül.

- Én vagyok, én magam vagyok, Mitrovics testvérem. Zsoldos katonákkal ittam a csárdában, és a részeg zsoldosok megfosztottak ruháimtól, és ruha nélkül tettek az utcára. Csupán fehér fátyolomat hagyták meg. És a fehér fátyolom miatt megismertek és börtönbe vetettek. De íme, most már itt vagyok...

- Álé, Mitrovics! - kiáltották jobbról-balról.

Az apácák, mintegy adott jelre, ledobálták köntöseiket, és vad táncba fogtak a tűz körül, amelyen rum és pálinka égett. A kék láng alvilági világítással lobogta körül ruhátlan testüket. Egy kecskeduda nyekergett táncukhoz, és az asztalnál ülő barátok a sarkantyúikat ütögették össze.

A táncnak vége lett. A táncosnők felkapdosták köntöseiket. Senki sem figyel immár reájuk. A hosszú kőasztal mellé furakodtak ők is, ahol egymás után ürítették ki az iszákokat, amelyeket a vitézek hoztak. Arany- és ezüstpénzek gurultak ki az asztalra. Keresztek, gyűrűk és láncok. Egy türkizköves aranykereszt mintha véres lett volna. A jelvényes apáca megtörülte a köntösében. Majd egy remekművű óra hullott ki az egyik iszákból. A szarvas ember gyönyörködve, kapzsi tekintettel vizsgálta az órát. Az óra ketyegett, és mutatója a holdat és a napot érintette egyszerre.

- Éjfél van! - kiáltott fel a szarvas ember. Betuen, húzd meg a harangot!

A sarokban harangkötél lógott, és a barát megragadta a kötelet. Fönn a toronyban megszólalt a harang, és idelenn az asztalnál vad üvöltéssel csapták össze a kupákat.

- Most vajúdik az asszony! - kiáltották.

A jelvényes apáca görcsösen hátravetette magát székén, és ocsmány szavakat kiáltott.

A harangszó újra megszólalt a toronyban.

- Megszületett a Jézus! - kiáltották a barátok.

A kékes lángú tűzrakás mellől egy undok, kis fekete gnóm mászott elő négykézlábon. Tizenkét szarva volt és három ágú farka.

- Itt van, itt van! - kiáltották a barátok, és valamennyien felugráltak.

A törpe gnómot rikoltozva ugrálták körül az apácák, és szemérmetlen mozdulatokat tettek. Vad, állati üvöltéssel telt meg a terem.

Az égő pálinka patakban folyt a földön, a tüzes vastáblán vérvörös gőzök gomolyogtak, és a kecskeduda sikoltott.

Most egyszerre mintha nagy szél suhant volna végig a termen, felpattantak az ajtók és ablakok.

A középső ajtó, amelyre Belzebub volt tölgyfából faragva, kifordult sarkaiból, és a küszöbön egy nyúlánk termetű, középkori vitéz lépett be. Arany volt a vértje, arany a sisakja és arany a sarkantyúja. Átlépte a küszöböt, és nyomában tizenkét ezüstpáncélú vitéz jött.

A vad orgia elcsitult, káprázó szemmel bámultak a látományra szerzetesek és apácák. Még a törpe gnóm is két lábra állott, és meredten nézett állatszemével a fénylő alakokra.

Az aranyvértes vitéz meztelen kardjával megérintette az asztalt és az asztal, amely kőcölöpökön állott, összeroskadt.

- Miért hallgattatok el? - hangzott a csengő hang az aranysisak alól. - Miért fagyott ajkatokra a szó, Jézus szolgái és szolgálóleányai? Eljöttem hozzátok, hogy veletek legyek. Hiába födtétek be farkasbőrrel képmásomat odakünn a folyosón. Itt vagyok, rablók és paráznák. Mert én mindenütt ott vagyok.

Mitrovics, aki időközben levetette nehéz, bivalybőr ruháját, és vörös csuhát húzott, mint a többiek, felkapott egy kardot a sarokból, és vakmerően az aranypáncélos elé ugrott.

- Te vagy a Jézus, én pedig az Ördög vagyok. Gyer, vívjuk meg csatánkat, úgyis mindig téged kereslek, hogy szívedbe mártsam kardomat...

Felemelte kardját, a következő pillanatban megtántorodott, és holtan a földre zuhant.

A szilvajelvényes apáca most meghasította köntösét. Kivillant gyönyörűséges fehér válla, vakító teste.

- Én pedig az Asszony vagyok - rebegte forrón mosolyogva. - A tied vagyok, ha akarod... Tudsz-e haragudni az Asszonyra, én Uram? Hiszen nem vétkezem, csak szeretek. Minden bűnöm a szerelem.

- Menj - kiáltotta az aranypáncélos -, menj előlem, bűnök és szenvedélyek, sötét halálok és végzetes születések okozója, Asszony! Menj előlem, paráznaság kútforrása, asszonyi test. És menjetek ti mind, mind, mert haragom lesújt reátok.

A szarvas ember ledobta szarvát, és kézen fogva az apácát, menekült az oldalajtón át. Nyomába a többiek, sikoltozva, megriadtan, arcukat eltakarva... A nők letépték köntöseiket, és a férfiak letaposták fehér testüket. Menekültek megőrülve és kétségbeesve... Az undok, tizenkét szarvas gnóm mekegve ugrándozott a lábaik alatt. Sikoltozás, őrjöngő jajkiáltás töltötte meg a vörösbarátok kolostorát az Úrnak 1491-i esztendejében, Szentkarácsony éjszakáján.

Mikor megjelent ott Jézus.

A kolostor, fenn a Kárpátok között, a Dunajec mellett, már régen rom és törmelék. De a legenda Jézus megjelenéséről él a környékbéli nép ajkán. Később egy jámbor barát képre föstötte a jelenést, és ez a kép, a krakkói múzeumban, még ma is történelmi nevezetesség. Ezen a képen ábrázolják Jézust és a tizenkét tanítványt középkori vitézi öltözetben. A kép címe: Középkori álom.