Tavasz
Az altábornagy szokása szerint
egész délelőtt a piacokat járta. Csak délfelé vetődött haza egy kis
csomagocskával a kezében, amelyben a szezon ritkaságai voltak: spárga,
újhagyma, földieper és néhány gallyacska rózsaszínű almavirág.
Még erős tél volt, a Mester
utcán gyakran száguldott végig a havas förgeteg, és az altábornagy folyton a
piacokat, a kereskedéseket járta tavaszi eledelekért. - Mert a tavaszt
óhajtotta. Egyebekben nevezetes volt ő arról, hogy még tényleges tábornok
korában sem restellte a fáradságot, hogy egy őszibarackért bekóborolja az
egész várost. Amióta pedig nyugalomba ment, egyéb dolga sem volt többé, mint a
piacok újdonságait, a csemegekereskedők kirakatait számon tartani. És mert
olyan volt a természete, hogy kevésbé szerette az üvegházban termelt
gyümölcsöket, növényeket, mint a természet kis vadoncait - fenn a Mátra
rengetegeiben nem dughatta ki rózsaszín fejecskéjét az első
csiperkegombácska, hogy az altábornagy úr a Mester utcában tudomást ne szerzett
volna róla. Megérezte a levegőben, a szélben, amikor vastag orrát
fölemelve, néha ilyen szóval nyitott be lakására:
- Nem értem, sehogy sem
értem a dolgot... A levegő már oly lágy, oly szelíd és illatos, mint a
költők verseiben a szép tavasz, idei csirkének pedig sehol semmi nyoma.
Talán nem is lesz az idén?... Mit gondol, Käti?
Käti, az excellenciás úr
régi szakácsnője, aki a hosszú szolgálatban bizonyos katonás magatartásra,
előírásos feszességre tett szert, kimérten felelt:
- Parancsára, excellenciás
uram... A tavasz valóban késlekedik az idén.
Az altábornagy azután a
kalendáriumot vette elő, és azt forgatta, tanulmányozta, végül földhöz
csapta:
- Azt mondja, hogy
tavasz-elő!... Mit jelentsen az: tavasz-elő, ha nem a csirkét
jelenti?
Roppant haragudott az
altábornagy, ha tőle függött volna, vasra verette volna az egész
időjárást. Nem kisebb okból, mint abból az okból, hogy csirke nem termett
a falusi udvarokban.
A spárgát, hagymát és
földiepret átadta Käti kisasszonynak, az almafavirágot az asztalra helyezte, és
míg a szobában fel és alá sétált, a rózsaszínű virágok útjában mosolyogva
nézegettek utána. Akármerre fordította haragos ráncokkal telibarázdált arcát, a
virágok mindig utánamosolyogtak. Mintha csak azt mondták volna: "Ne
haragudj, öreg!" Addig-addig mondogatták, amíg a mély barázdák elsimultak
lassan, a lépések nyugodtabbak lettek, és az altábornagy úr nagyot sóhajtva a
díványra telepedett.
- Hát igen, valóban tavasz
van... - dohogta elcsendesülve.
Még nem volt túlságosan
öreg ember, de ezüstfehér volt haja és bajusza, mint az aggastyánoké. Ilyen
volt már húsz esztendeje, de amíg fekete volt, addig sem ismert egyéb földi jót
az őszibaracknál. A nőket, szerelmeket, dorbézolásokat pótolta a
szamóca januáriusban, a csík, amit a halászok a zajló Tiszán fogtak és a
spárga, amelyet gondos kertészek tél fagyában elővarázsolnak. A
nőkről különben is nem sokat gondolkozott, kétféle kategóriába osztotta
őket. Vannak olyan nők, akik főzni tudnak, vannak olyan
nők, akik betegápolók. Hogy másféle nők is volnának a világon, az
altábornagy úrnak erre nézve nincs semmi bizonyítéka. Azazhogy egyszer, egy
kicsi és kacér özvegy még ezredes korában mindenáron a nyakába akarta magát
varrni. Naponta főzött az akkori ezredesnek olyan eledeleket, amelyek még
a Nagy francia szakácskönyv-ben - az altábornagy
mindenkori legkedvesebb olvasmányában - sem voltak feltalálhatók. Az ezredes el
volt ámulva, és csaknem mindennap az özvegynél ebédelt. Ugyanakkor történt,
hogy régi sebe, amelyet az olasz hadjáratban szerzett, kiújult és nagy
fájdalmakat okozott neki. Az ezredes úgy feküdt ágyában, mint egy
villámsújtotta tuskó, és már a legrosszabbra is felkészült. Enni sem tudott
már, és hetekig abból táplálkozott, amit a legénye felolvasott neki. A legény
ugyanis összeszedte a városi kocsmák étellapjait, és azokat vigyázzállásban és
szolgálati hangon felolvasta urának. Az akkori ezredes megtörten figyelt, és
csak néha villant meg keselyűszeme:
- Hogy mondtad? Hideg
fogoly áfonyával?... olvasd még egyszer.
Tehát már csak így ebédelt
az ezredes, amikor az a bizonyos kicsi és kacér özvegy bátorságot vett magának
arra, hogy a tehetetlen ezredest lakásán meglátogassa, és mindenféle jeges
borogatásokkal ellássa a megfelelő helyeken. Az ezredes azon az éjszakán
mélyen aludt, és reggel olyan étvágyat érzett, mintha az egész Nagy
Szakácskönyv-et végig tudta volna enni, de aztán jóllakott egy híg tojáskával.
Estefelé, amikor az özvegy ismét megjelent, és felrakta a borogatásokat, az
ezredes nem mulasztotta el megjegyezni:
- Holnap már foglyot
szeretnék enni, nagyságos asszony, kérem tehát úgy intézni a gyógyítást.
Az özvegy mosolyogva
bólintott, és másnapra teljesült az ezredes óhajtása: már egy foglyocskával
tudott megbirkózni, és a legénynek csupán az étlapok alsó részét kellett
felolvasni, ahol a sajtok, tészták és gyümölcsök vannak felsorolva.
Így haladt napról napra a
gyógyítás. Az ezredes ott tartott, hogy a Nagy francia szakácskönyv-ből
azokat az ebédeket állította össze, amely ebédek a szerző megjegyzése
szerint csupán vadászatokon és pusztai összejöveteleken alkalmatosak
télidőben. De az ezredesnek már a legzsírosabb oldalas pecsenye sem ártott
meg. Midőn az ágyat elhagyta, egy negyed angol ürüt ebédelt annak az
örömére, és csak akkor vette észre, hogy az özvegyasszony itt van a nyakán. Az
ezredes lovagias ember volt. Nem is lehetett az másképpen: a "burazzai
hős", ahogy az ezredest a hadseregben nevezték, köztudomás szerint a
legfelsőbb hadúr személyes barátságával dicsekedhetett. A kicsi és kacér
özvegyet, belátta, feleségül kellett venni, aztán nyomban áthelyeztette magát
Innsbruckba. Az özvegy ott maradt, ahol eddig volt, mert megtiltotta neki az
akkori ezredes után menni, miután eljárása csalásnak minősíttetett. Ravasz
fondorlattal kompromittálta magát a beteg hős lakásán - de egyébként is az
ezredesnek, midőn ismét egészséges lett, nem volt többé semmi másra
szüksége, mint a Nagy szakácskönyv-re, a női nemet lelkéből megutálta.
De nem úgy az özvegy. Az asszony állandóan irkálta leveleit az ezredesnek,
amelyekben egészségére figyelmezteti, majd különböző ételek recipéjét
közli véle, amely recipék a Nagy-ban nem foglaltatnak. Elolvasta-e az
ezredes a leveleket? Nem lehet tudni. Csak annyi bizonyos, hogy nem válaszolt
rájuk. Az asszony megunta végtére az egyoldalú levelezést, és titokban Käti
leányasszonnyal kezdett levelezni. Käti, aki többször volt férjnél,
őrmesternél, sőt egyszer gyógykovácsnál is, méltányolni tudta a szalmaözvegy
asszony szerelmét, és hűségesen és kellő tisztelettel válaszolt a
méltóságos asszony leveleire. Utóvégre, a méltóságos asszony, akárhogy vesszük
a dolgot, tulajdonképpen mégiscsak az ő asszonya volna. Käti tudta a
szubordinációt9, és a távolból éppen úgy
engedelmeskedett asszonyának, mintha az a konyhán pattogott volna. A heti
étlapot rendesen elküldte jó előre asszonyának, oda messzi Erdélybe, aki
gyakran lényeges változtatásokat tett az étlapon. Máskor egyes ételek
elkészítésének a módját írta meg Kätinek a méltóságos asszony, és Kätinek be
kellett számolni a sikerről, amelyet az étel keltett - a "katonai
körökben", amint az ezredest, majd később vezérőrnagyot titokban
nevezték.
- A katonai körökben a
lencséről álmodtak - írja egyszer Käti. - Nem tudná a méltóságos asszony,
hányféleképpen csináljuk meg a lencsét, hogy a katonai körök meg legyenek
elégedve, kezét csókolom?
Erdélyből terjedelmes
levél jött a kérdésre, és a "katonai körökben" nemhiába álmodtak
azután a lencsével. Erdélyből érkeztek az utasitások a rendezendő
nagymosások, nagytakarítások irányában. Erdélyből egészítették ki a házi
patikát, ha valami fogyatékán volt.
Természetesen mindez a
legnagyobb titokban történt. Az altábornagynak - ez lett, midőn nyugalomba
vonult - sejtelme sem volt arról, hogy a "kicsi és kacér" asszony
olyannyira törődik vele a távolból. Vagy ha talán gondolt is valamit
magában, amikor az asztalára kerültek némely ételek, amelyeket hajdanában a
kicsi és kacér asszony főzött, amidőn még gyanakodni se lehetett
csalárd terveire; ha gondolt is magában valamit - mert a gyomor hálás és nem
felejtő emlékező, midőn már a szív régen pergamenné száradt, a
gyomorban még mindig visszatérnek az ifjúkori emlékezések egy-egy ízre, egy-egy
szagra -, az altábornagy nem szólt soha semmit. Csak a homlokát szedte szigorú
ráncokba, és Käti lesütötte a szemét bűnös módjára.
Azon a téli napon is,
midőn a kegyelmes úr a piacról fáradtan hazajött, és a dívány közepén
üldögélve, elgondolkozott hirtelen azon, hogy milyen semmiséggel tölti el az
ember az életét, hirtelen valami szag ütötte meg az orrát töprengésében.
Vastag, kövér orra idegesen rándult meg minden behatásra, és most is nyomban a
szag után nyomult. A szag az erkélyajtóhoz vezette. A havas erkélyen széles,
kék virágos tálban pástétom állott üvegharanggal leborítva. Az altábornagy
kinyitotta az ajtót, felemelte a harangot, és hosszasan gyönyörködött a
pástétomban. Kis kést vett elő, és egy picike darabot lemetszett
kóstolóba. Amint a pástétomot a nyelvén elolvasztotta, mély ráncok támadtak
homlokán, és haragosan elmordult:
- Käti túlságosan szemtelen
kezd lenni...
Majd még néhány falatot
kóstolt a pástétomból, és nem tagadhatta el, hogy az remek. Olyan remek,
amilyen csak egyszer, egyetlenegyszer volt a pástétom ott messzi Erdélyben...
Csakhamar elkövetkezett az
ebéd ideje, és a kegyelmes úr elhelyezkedett asztalánál, amely úgy volt
megterítve, amint azt a Nagy szakácskönyv előírja. (A penzióban a
szakácskönyvben keresendők a szolgálati szabályzatok.) Négy-öt különféle
pohár, ugyanannyiféle ital az asztalon. Ragyogó porcelán és ezüst hirdeti, hogy
aki most enni készül, az ismeri az evés fortélyait. Jakab, a régi inas hófehér
kesztyűben, széles táblán halacskákat, étvágycsináló
halgyűrűcskéket nyújt a kegyelmes úr felé. Nyolc-tízféle halacskában
lehet választani, de az altábornagy, aki az erkélyen elkövetett torkosságáért
nem akarja magát azzal büntetni, hogy esetleg ne ebédeljen a legjobb étvággyal,
ezúttal lemond a halacskákról.
Már jön a párolgó leves.
Jakab olyan szertartásosan emeli az Altwien-porcelán tálat, mint a lelkész a
keresztelőmedencét. Az altábornagy csendesen kanalazni kezdi a levest, és
ettől a perctől fogva az egész osztrák-magyar hadsereg megszűnt,
nem létezik, por és hamu, történelmi emlék lett: a kegyelmes úr levest evett,
amit szeretett.
Jakab egymásután hordja fel
az ételeket.
A poharak is munkába
állnak, és csillog a bor a kristályüvegben... A finom pecsenyét ezen a napon
bizonyos apró, kirántott halacskák alkották.
Béka! - gondolta magában a
kegyelmes úr, és beleharapott a pecsenyébe.
Tágra nyílt a szeme, amíg
evett, majd meglepetten nyomta meg az asztalon álló ezüstharangot.
Käti leányasszony lépett be
aggódó arccal. Uram Istenem,
vajon mi nem tetszik a kegyelmes úrnak?
- Käti! - mondja szigorúan az altábornagy.
- Ez nem béka.
Käti rázza a fejét.
- Ez csirke! - dörmög a szigorú
hang.
Käti lesüti a szemét, és nagyon
elpirul. A kegyelmes úr tudja már tapasztalásból, hogy mit jelent ez a
bűnös pirulás, ezért nem is firtatja tovább a dolgot. Másról kezd beszélni:
- És az a pástétom ott az
erkélyen?
Käti csak pirul, és a szemét a
földre süti. A tábornok mérgesen rárivall:
- Miféle pástétom az?
- Parancsára, kegyelmes úr... -
rebegi Käti. - A kegyelmes asszony itt van egy-két napja, és ő főz odakünn...
Minden esztendőben el szokott jönni titokban néhány napra főzni.
Az altábornagy úr ámulva teszi le
az evőeszközöket. A fejét csóválja, és a gyomrában különös jó ízek
jelentkeznek: a fiatal, gyenge csirkepecsenye íze, a szarvasgombás pástétom íze...
Meghatottan emelkedik fel az asztaltól, és az asztalkendővel a nyakában,
nehéz sarkantyús lépésekkel döcög a konyhára.
- Kedves Mari, maga mégse
maradhat a konyhában. Lépjen
be, kérem...