Fejezet

 1 II    |    mesterségét tökéletesen, én nem mondom, hogy nincs úgy; de hogy
 2 IV    |        fiáról beszél velem.~Ma azt mondom neki:~- Andrástól jövök
 3 IX    |           Kurtis Róbert -, s azért mondom el önnek.~Némán hallgattam
 4 IX    |           kormányos meg én. De azt mondom önnek, Kazallon úr, önnek
 5 IX    |          önnek, Kazallon úr, önnek mondom, hogy én már saját felelõsségemre
 6 X     |           csomagolva, Falsten úr s mondom önnek, hogy nincs mit félni.~-
 7 XII   |         hogy mi történt.~- Igen, - mondom én, - az az ember, ha nem
 8 XIII  |        mondtam önnek s most is azt mondom, ha levegõt eresztünk be,
 9 XXIV  |           gördülnek alá.~- Igen, - mondom, görcsösen megszorítva karját. -
10 XXXIII|                  kiált Owen.~- Azt mondom, hogy: nem.~A matróz élesen
11 XXXIV |             Igazán mély basszus, - mondom nevetve.~- Igazán, - szólt
12 XXXVII|      választ keresek.~- Barátom, - mondom néki, - ebben a helyzetben,
13 XXXIX |      szenvedhet ez atya!~- Uram, - mondom neki, kezét megfogva, -
14 XXXIX |           atyám? - szól aztán.~Azt mondom neki, hogy Letourneur úr
15 XL    |           szomjúságot. S mikor azt mondom magamban, hogy ha a víz
16 XLI   |        helyrehozhatlan.~- Hanem, - mondom neki, - miután elsõ ízben
17 XLII  | enyhíthetünk kissé szomjúságunkon.~Mondom, hogy «annyira mennyire»,
18 XLVI  |        hiszen ez fõtt hús szaga! - mondom magamban, mint olyan ember,
19 XLVII |            s mégis szívem mélyébõl mondom, mintegy lelkifurdalást
20 LII   |           találok benne, amint azt mondom magamban, ez a nyomorúság
21 LII   |          különös lelki nyugalommal mondom el neki. A kapitány nem
22 LVII  |     Andrásban fivért kapott. - Azt mondom, hogy fivért, de nemsokára