XXXVI.

December 22.

Végre megvirradt s kisütött a nap a felhõk maradványai közt, miket a vihar maga után hagyott. Az elemek e harca csak néhány óráig tartott, de borzasztó volt s hasonlíthatatlanul bõszültséggel civakodtak egymással szél és víz.

Nem jegyezhetem föl csak a fõbb eseményeket, mert ájultságom miatt, mely esésemet követte, nem láthattam a zivatar végét. Csak annyit tudok, hogy azon hullámtorlat után az orkán nemsokára csillapodni kezdett, heves záporesõ jött, mely lecsöndesítette a vihart s a levegõ villamos tömöttsége megcsökkent. A vihar nem tartott tehát az éjnél tovább. Hanem e rövid idõ alatt mennyi kárt okozott nekünk, mennyi helyrehozhatatlan veszteséget s következõleg mennyi nyomor vár reánk miatta! Abból a rengeteg mennyiségû vízbõl, melyet reánk árasztott, még csak egy cseppet sem bírtunk felfogni!

A két Letourneur és miss Herbey ápolása térített eszméletemre, de Kurtis Róbertnak köszönhetem, hogy egy másik hullám nem ragadott el.

A két matróz közül, kik e vihar alatt elvesztek, az egyik Austin, huszonnyolc éves fiatalember, derék, tevékeny és bátor fiú. A másik az öreg irlandi, O’Ready, ki annyi hajótörést túlélt!

Most már csak tizenhatan vagyunk a tutajon, azaz csaknem fele elveszett már azoknak, kik a Chancellorral elindultak!

S mi maradt meg élelmiszereinkbõl?

Kurtis Róbert pontosan tudni akarja, hogy micsoda és mennyi élelmiszerünk van még s meddig fog eltartani?

Az ivóvíz még nem fog hiányzani, mert a betört hordóban maradt még körülbelül tizennégy gallon⁵ s a második hordó egészen megmaradt. Hanem azt a hordót, amelyikben a besózott hús volt s azt a másikat, amelyikbe a halat raktuk, elvitte a tenger mindkettõt s ezekbõl az élelmiszerekbõl nem maradt semmi. Ami a kétszersültet illeti, Kurtis Róbert nem becsüli hatvan fontnál többre, amit megmentettünk a tengertõl.

Hatvan font kétszersült tizenhat ember számára, az éppen egy hétre elég, ha naponként félfontot kap minden személy.

Kurtis Róbert tudtunkra adja az egész helyzetet. Némán hallgatta mindenki.

Némán telt le ez a mai nap is, ez a december 22‑ike. Mindenki magába mélyedt, de bizonyos, hogy mindenki lelkében ugyanazon gondolatok támadtak. Úgy látszik nekem, mintha szánakozó szemmel tekintenénk egymásra s mintha az éhhalál réme már megjelent volna. Ekkoráig szorosan véve nem szenvedtünk még éhséget és szomjat. Hanem most szükségkép kisebb adagokat kapunk a vízbõl, ami pedig a kétszersültet illeti...!

Véletlenül az elõtéren heverõ matrózok csoportja felé találtam közeledni s hallottam, hogy Flaypol gúnyosan így szól:

- Akik úgyis meghalnak, jól tennék, ha mindjárt meghalnának.

- Igen, - felelt Owen. - Legalább a többieknek hagynák a részüket!

Általános levertségben telt el a nap. Mindenki megkapta a maga fél font kétszersültjét. Némelyik dühösen befalta rögtön, mások okosabban estére tartogatták. Úgy látom, hogy Falsten mérnök a maga adagját annyi részre osztotta, ahányszor szokott azelõtt napjában enni.

Ha csak egyetlen egy is lesz közülünk, aki életben marad, az Falsten lesz.