XLII.

Január 9-tõl 10-ig.

Ma megint szélcsönd állt be. A nap éget, a szél teljesen lenyugodott s egy habocska sem zavarja a tenger sima fölületét, mely csaknem észrevehetlenül emelkedik. Ha csak valami ár nincs itt, melynek irányát lehetetlen meghatároznunk, a tutaj teljesen egy helyben kénytelen maradni.

Mondtam, hogy a hõség tûrhetetlen ma. Annálfogva szomjúságunk még tûrhetetlenebb. Most elõször szenvedünk mardosó gyötrelmeket a víz hiánya miatt. Elõre látom, hogy ez még elviselhetetlenebb kínokat fog okozni, mint az éhség. Máris a legtöbbnek közülünk szája, torka, bársingja egészen összehúzódott a szárazság miatt, a nyákhártyák megkeményedtek a belélegzett forró levegõtõl.

Kérelmemre a kapitány ezúttal megváltoztatta az eddigi rendszabályt. Dupla adagot osztat ki mindnyájunknak a vízbõl, s naponként négyszer, annyira mennyire enyhíthetünk kissé szomjúságunkon.

Mondom, hogy «annyira mennyire», mert ez a víz, melyet a hordó fenekén tartunk, habár egy vitorlavászonnal befödték is, igazán egészen langyosmeleg.

Egészben véve ma rossz napunk van. A matrózok az éhség által elbágyasztva, újra kétségbeesésbe sülyednek.

A szél nem kelt föl a holdvilággal, mely ma csaknem egészen teljes. Mivel azonban a forró földövön hûvösek az éjjelek, némi megkönnyebbülést érzünk, hanem nappal a hõség kiállhatatlan.

Minthogy folyton így emelkedik a hõség, azt kell következtetnünk, hogy a tutaj nagymértékben lefelé úszott délnek.

Ami a szárazföldet illeti, most már nem is keressük, hogy merre lehet. Úgy látszik, mintha nekünk az egész földgömb csak vízbõl állna. Mindig és mindenfelé ez a végtelen Óceán!

10‑ikén ugyanaz a szélcsönd, ugyanaz a hõmérsék. Tûzesõt áraszt le reánk a menny boltozat, égõ levegõt szívunk. Ellenállhatatlan szomjúság gyötör s annyira jutottunk, hogy elfeledjük az éhség gyötrelmeit s õrjöngõ sóvárgással várjuk a percet, mikor Kurtis Róbert kiosztja azt a néhány csepp vizet, amibõl áll rendes adagunk. Óh! bárcsak egyszer ihatnánk eleget, ha mindjárt elfogyna is az egész vízkészletünk s ha mindjárt meghalnánk is utána!

Ekkor - éppen délben - egyik társunkat éles fájdalmak rohanják meg, úgy, hogy jajgatást csikarnak ki belõle. A nyomorult Owen ez, ki iszonyú görcsök közt fetreng a tutaj elõrészén.

Oda ballagok Owenhez. Bármikép viselte is magát a hitvány, az emberi érzelem parancsolja, hogy ha lehet, nyujtsunk neki valami könnyebbülést.

Hanem éppen most fölkiált Flaypol matróz. Hátra fordulok.

Flaypol fönt áll az árboc szárnyrúdján s kezét kinyujtja kelet felé a láthatár egy pontjára.

- Hajó! - kiált föl.

Mindnyájan talpra ugrunk. Néma csend uralkodik a tutajon. Owen, elfojtja jajgatásait s szintén föláll, mint a többiek.

Azon irányban, amerre Flaypol mutatott, valóban megjelenik egy fehér pont. Hanem megmozdul‑e az a pont? Vitorla valóban? Mit gondolnak felõle ezek a matrózok, kik oly éleslátásúak?

Kurtis Róbertra figyelek, ki összefont karokkal vizsgálja ama fehér pontot. Orcái emelkednek, arcának minden része kidagad a szemizmok összehúzódása miatt, homloka összeráncolódik, szemeit félig behunyja s egész látási képességét, melyet kifejteni bír, ebbe az egy pillantásba összpontosítja. Ha ez a fehér pont csakugyan vitorla, Kurtis Róbert meg fogja ismerni.

Hanem fejét rázza s karjai ismét lehanyatlanak.

A távolba tekintek én is. A fehér pont nincs már ott. Az nem volt hajó, hanem valami visszasugárzás, valami fölbukkanó hullám csillanása, - vagy ha hajó volt, a hajó eltûnt!

Mily levertség követi e pillanatnyi reményt. Mindnyájan visszatértünk elõbbi helyünkre. Kurtis Róbert mozdulatlan marad, de nem nézi már a láthatárt.

Ekkor Owen még rettenetesebben elkezd jajgatni, mint az elébb. Egész teste vonaglik a szörnyû kíntól s arca valóban borzasztó. Torka fuldokolva csuklik, nyelve kiszáradt, hasa kidülled, ütere aprózva, gyorsan, rendetlen ver. E jelekbõl következtetve, nem lehet aziránt semmi kétség, hogy Owen valami rézfélével van megmérgezve.

Nálunk nincsenek kellõ gyógyszerek, melyek e méreg hatását ellensúlyozhatnák. Hányást azonban elõidézhetünk, hogy kiüríthessenek az Owen gyomrában lévõ anyagok. A langyosmeleg víz is elõidézi ezt az eredményt. Egy kis vizet kérek tehát Kurtis Róberttól. A kapitány szívesen ad.

Az elsõ hordóból azonban ki lévén már merítve a víz, a másodikhoz megyek, mely még egészen tele van s melyet még nem kezdtek meg, amint Owen felszökik térdeire s oly hangon, mely már nem is emberi hang, ordítja:

- Nem! nem! nem!

Miért nem? Visszajövök Owenhoz s megmagyarázom neki, hogy mit akarok csinálni. Arra még lázasabban feleli, hogy nem akar inni abból a vízbõl.

Akkor megkisértem azzal idézni elõ hányást a szerencsétlennél, hogy torkát csiklandozom s nemsokára hány is valami kékes anyagot. Most már nagyon is világos, hogy Owen rézgáliccal lett megmérgezve s bármit cselekedjünk, Owen már elveszett!

De hogyan mérgezhette meg magát? A hányás némi nyugalmat adott neki kis idõre. Végre szólhat. A kapitány és én kikérdezzük...

Nem kisértem meg leírni a benyomást, melyet e szerencsétlen vallomása, bennünk támasztott!

Owen, kegyetlen szomj által ûzetve, pár itce vizet lopott a tele hordóból... A víz abban a hordóban meg van mérgezve!