XLIV.

Január 15.

Ez utolsó csapás után nincs többé mit várnunk, csak a halált. Meglehet, hogy lassabban, meglehet, hogy gyorsabban jön, de el fog jönni.

Ma felhõk keletkeztek nyugaton s egy kis szelet hoztak. A hõmérsék kissé tûrhetõbb ma s aléltságunk mellett is megérezzük hatását. Torkom kevésbbé száraz levegõt nyeldes, de a kormányos halfogása óta, azaz már egy hét óta mit sem ettünk. A tutajon nincs többé semmi. Tegnap adtam oda Letourneur Andrásnak az utolsó darab kétszersültet, melyet atyja félretett és sírva adott kezembe.

Tegnap óta Jynxtrop a néger, valahogy kiszabadult kötelékeibõl s Kurtis Róbert nem kötöztette meg õt újra. Mire való volna az most már! A hosszú koplalás elgyöngítette már e nyomorultat és cinkostársait. Mit kisérelhetnének meg most?

Ma több nagytermetû cápa mutatkozik a tutaj körül s látjuk, amint fekete úszószárnyaikkal roppant sebességgel szeldelik a vizet. Nem tehetek róla, de úgy tekintem õket, mint élõ koporsókat, melyek nemsokára elnyelik a mi nyomorék tetemeinket. Nem borzadok már tõlük, sõt szinte vonzódom hozzájuk. Egészen a tutaj széléhez közelednek s kevésbe mult, hogy e szörnyetegek egyike le nem harapta a Flaypol karját, mely lelógott a tutajról.

A kormányos kimeredt szemekkel, tátott szájjal, összevicsorított fogakkal tekint reájok s különbözõ szempontból nézi õket, mint én. Õ elnyelni szeretné e szörnyetegeket s nem általok elnyeletni. Ha megfoghatna egyet, nem vetné meg kemény, rossz húsát. De mi sem ám.

A kormányos megkisérti a fogást s minthogy nincs horga, készítnie kell egyet valamikép. Kurtis Róbert és Daoulas megértették szándékát s tanácskoznak fölötte, miközben rudakkal és kötelekkel csapkodnak a vízbe, hogy a cápákat a tutaj körül tartóztassák.

Daoulas elment az ács‑csákányáért, abból csinál horgot. Lehet, hogy vagy az élével vagy a másik oldalával megakad ez a szerszám a cápa állkapcsai közt, ha lenyeli. A csákány nyelére, mely fából van, egy igen erõs kötelet kötöttek, mely a tutaj egyik cölöpéhez van erõsítve.

E készülõdések felkeltik vágyainkat. Türelmetlenül lihegve várjuk az eredményt. Minden lehetõ módon ébren tartjuk a cápák figyelmét, most már nem fognak elfutni a szörnyetegek.

A horog kész, de nincs semmi csalétek, amit rá tehetnénk. A kormányos, ki föl s alá jár a tutajon, önmagával beszélgetve, dühösen kikutat minden zeget‑zugot s úgy látszik, mintha valami holttestet keresne köztünk!...

Azon eszközhöz kell tehát folyamodni, melyet már használt egyszer s a csákány vasát betakarják egy vörös gyapot rongyba, melyet ismét a Miss Herbey sálja szolgáltat.

De a kormányos nem akar elõbb a munkához kezdeni, míg óvatosan meg nem vizsgált mindent. Jól megvan‑e kötve? Elég erõs‑e a kötél? Ki fogja‑e állni a rángatásokat? A kormányos meggyõzõdést szerez magának e fontos pontokra nézve. Miután ez megtörtént, leereszti a horgot a habok közé.

A tenger átlátszó s száz lábnyira fölszíne alatt is könnyen meg lehetne ismerni bármi tárgyat. Látom, hogy a vörös rongyba csavargatott csákány lassan leszáll s ez élénk szín tisztán kilátszik a víz kék tömegébõl.

Utasok, matrózok, mindnyájan lehajlunk a tutaj szélén, mély csöndben várakozva. De úgy látszik, hogy a cápák lassanként eltûntek, mióta ezt a falatot kínáltuk a falánk szörnyetegeknek. Nem messze lehetnek azonban s minden zsákmányt, legyen az bármi, mihelyt a vízbe esik, bizonyosan el is nyelnek.

Egyszerre csak jelt ad a kezével a kormányos. Egy óriási tömegre mutat, mely a tutaj felé úszik, besötétítve a tenger fölszínét. Egy tizenkét láb hosszú cápa, mely feljött a mélybõl s egyenest felénk úszik.

Mikor az állat már közel van a tutajhoz, a kormányos halkan megrántja a kötelet, úgy, hogy a csákány a cápa útjába essék, s hogy a vörös rongy kissé megmozduljon, mintha élõ lény volna.

Érzem, hogy szívem mily hevesen, lázasan dobog, mintha életem függne e pillanattól!

A cápa ezalatt közelebb jön; szemei villognak a víz fölszínén, rettenetesen kitátott torka, amint féloldalt fordul, látni engedi éles fogakkal kirakott inyét.

Egy kiáltás hallatszik!... A cápa megáll, aztán eltûnik a tenger mélyében.

Ki volt az közülünk, aki elkiáltotta magát, - bizonyosan akaratlan?

Ekkor visszafordul a kormányos haragtól sápadtan.

- A legelsõt, aki megszólal, megölöm!

S aztán megint a dolgához lát.

Végre is a kormányosnak igaza van!

A horog megint leszáll a vízbe: hanem egy félóra hosszáig egyetlen cápa sem jelenik meg s mélyebbre kell lebocsátani a horgot, húsz kötél hossznyira. E mélységben azonban, úgy látom, zavaros már a víz s ez a zavarosság a cápák jelenlétére mutat.

Valóban a kötél egyszerre csak hevesen megrántózik s kiesik a kormányos kezébõl; de erõsen oda van kötve a tutaj cölöpeihez s nem szakadt el.

Valami cápa bekapta a horgot.

- Segítsetek, fiúk, segítsetek! - kiált most a kormányos.

Utasok és matrózok, valamennyien oda megyünk mindjárt a kötelet húzni. A remény föleleveníti megfogyott erõnket, de mégis alig bírjuk, mert a szörnyeteg rettenetesen vickándozik. Lassanként mégis fölfelé jön; úszószárnyainak s farkának csapkodása alatt erõsen hullámzik a tenger. Amint lehajlok, észreveszem a roppant testet, hogyan rángatózik a véres habok közt.

- Rajta! bátran! - kiált a kormányos.

Végre kibukkan az állat feje. Föltátott száján át behatolt a csákány egészen mélyen torkába s ott fölakadt, úgy hogy most már nem bír attól megszabadulni, akárhogy rángatózik.

Daoulas fölragadja a bárdját, hogy reá mérje a halálos csapást, mihelyt a tutaj fölszínére emelkedik.

E pillanatban valami száraz koppanás‑forma hallatszik. A cápa hevesen becsukta állkapcsait, melyek egyszerre elmetszik a csákány nyelét s az állat eltûnik a habok közt.

A kétségbeesés üvöltése tört ki kebleinkbõl.

A kormányos, Kurtis Róbert, Daoulas még megkísértették, nem tudnának‑e egyet elfogni e cápák közül, ámbár most már nincs sem horguk, sem valami szerszámuk, amibõl horgot csinálhatnának. Hurokra kötött köteleket vetnek ki, de ezek lecsúsznak a cápák síkos bõrérõl. A kormányos hiába kisérti meg még azt is, hogy lelógatja meztelen lábát a tutajról, csakhogy idecsalogassa a cápákat, kockáztatva azt, hogy valamelyik elharapja a lábszárát...

E sikertelen kísérletek végre megszûnnek s mindenki visszatér helyére, hogy ott várja be a halált, melyet többé semmi föl nem tartóztathat.

De nem távoztam el oly gyorsan, hogy ne hallottam volna, mikor a kormányos azt kérdezte Kurtis Róberttól:

- Kapitány, mikor húzunk sorsot?

Kurtis Róbert nem felelt, de a kérdés már megtörtént.