XLV.

Január 16.

Mindnyájan a vitorlákon elterülve fekszünk. Ha valami hajó menne el mellettünk, azt hinnék, holtakkal borított gazdátlan jószágot látnak.

Irtózatosan szenvedek. Oly állapotban van ajkam, nyelvem, torkom, hogy azt hiszem, nem is bírnék enni s mégis vad pillantásokat vetünk egymásra, társaim meg én.

A hõség ma annál nagyobb, mivel a lég zivataros. Sûrû gõzfelhõk emelkednek föl, de igazán azt hiszem, mindenütt eshetik, csak a mi tutajunkon nem.

Mindenki sóvár szemmel kíséri azonban az emelkedõ felhõket. Ajkaink feléjök nyílnak. Letourneur úr esdeklõleg nyújtja föl kezét a könyörtelen ég felé.

Hallgatom, vajjon valami távoli mormogás nem jelenti‑e a vihart. Délelõtt tizenegy óra körül jár az idõ. A felhõk föltartóztatták a napsugarakat, de nem látszanak már villamosaknak. Világos, hogy a zivatar nem fog kitörni, mert a felhõtömeg egyforma színbe öltözött s széleik, melyek oly élesen kiváltak napfelkeltekor, most beolvadtak a szürkés egyformaságba. Most már az egész csak sûrû köd.

De hát nem fejlõdhetik‑e ki esõ e ködbõl, akármily kevés esõ, ha csak néhány csepp is!

- Esik! - kiált föl egyszerre Daoulas.

Valóban, mintegy fél mérföldnyire a tutajtól az eget egyenközû sugárforma vonalak hasogatják át. Esik az esõ s látom, mint ütõdnek cseppei az Óceán fölszínére. A szél, mely az imént fújdogált, felénk hajtja. Csak elõbb ki ne fogyjon ez a felhõ, míg hozzánk nem ér!

Az Isten végre megkönyörül rajtunk. Az esõ nagy cseppekben hull, mint ahogy a zivataros felhõkbõl hullni szokott. De ez a zápor nem fog sokáig tartani s össze kell gyüjteni mind, amennyi vizet csak adhat, mert már élénk világosságtól kezd ragyogni a felhõ alsó széle a láthatár fölött.

Kurtis Róbert fölállíttatta a tört hordót, még pedig úgy, hogy amennyi vizet csak lehet, annyit fogjunk föl vele s kiterítteti a vitorlákat, hogy még nagyobb területen fölfoghassuk a vizet.

Mi mind hanyatt fekszünk s nyitva tartjuk szájunkat. Az esõ arcomat öntözi, megáztatja ajkamat s érzem, hogy lecsepeg egészen torkomba! Ah! kimondhatlan élvezet! Az élet ömlik belém! Torkom nyákhártyái megnedvesülnek ez érintésre. Nemcsak iszom, hanem szinte belélegzem ezt az éltetõ vizet, mely áthat lényem legmélyebb bensejébe!

Az esõ körülbelül húsz percig tartott, aztán a felhõ, félig kifogyva, szétfoszlott a távolban.

Mikor fölkeltünk, mint jobb emberek keltünk föl; igen, «jobbak». Egymásnak kezeit szorongatjuk, beszélünk egymással. Úgy képzeljük, mintha már megszabadultunk volna! Az irgalmas Isten majd küld nekünk megint újabb felhõket, melyek ismét vizet hoznak nekünk!

Aztán az a víz sem vesz el, mely tutajunkra esett. A hordóban és a vitorlákban fölfogtuk, de drágán meg kell õriznünk s csak cseppenként osztogatni szét.

A hordóban van valami két vagy három itce esõvíz s ha kicsavarjuk a vizet a vitorlákból, azzal jelentékenyen fog szaporodni készletünk.

A matrózok éppen hozzá akarnak kezdeni e kicsavaráshoz, mikor Kurtis Róbert megállítja õket.

- Várjatok egy percig! - szól. - Vajjon iható‑e ez a víz?

Reá tekintek. Miért ne volna iható ez a víz, mely semmi egyéb, mint esõvíz?

Kurtis Róbert a bádogpohárba facsar egy kis vizet az egyik vitorlából; aztán megkóstolja s nagy meglepetésemre kiköpi.

Aztán én is megkóstolom. Ez a víz egészen sós! Mintha csak a tenger vizét kóstolnám!

Az az oka, mert a vitorlák már oly régóta kitéve lévén a hullámok érintésének, magukba szítták a tenger vizébõl a sót. Az nagy baj! De nem tesz semmit! Bízzunk az Istenben. Azonkívül maradt még pár itce iható víz a hordóban. S aztán láttuk, hogy eljött az esõ. Majd eljön megint!