XLVIII.

Január 19.

Január 19‑én épp oly felhõtlen ég, épp oly magas hõmérsék. Eljön az éj, a nélkül, hogy legkisebb változtatást okozna a levegõ állapotán. Nem alhattam pár óra hosszáig sem.

Reggel felé mérges kiabálást hallok a tutajon.

Letournerék és miss Herbey, kik velem együtt alszanak a sátor alatt, szintén fölébrednek. Félrehárítom a vászonleplet s kinézek, hogy mi történt.

A kormányos, Daoulas s a többi matróz rettenetes elkeseredetten dühöng Kurtis Róbert, aki hátul ült, fölkel, megkérdezi, hogy miért dühöngenek s aztán igyekszik lecsillapítni õket.

- Nem, nem! tudni akarjuk, hogy ki cselekedte ezt? - kiált föl Daoulas, gyilkos pillantással tekintgetve maga körül.

- Igen! - szól a kormányos, - itt tolvajnak kell lenni, mert amink maradt, az éjjel eltûnt!

- Én nem vagyok! - Sem én! - felelnek a matrózok sorban.

S látom, hogy kutatnak ki a szerencsétlenek minden zugot, fölemelgetik a vitorlákat, széthúzzák a deszkákat, gerendákat. Haragjuk annál inkább nõ, mennél jobban látják, hogy hiába keresgetnek mindenhol.

A kormányos hozzám jön.

- Önnek ismerni kell a tolvajt! - mondja nekem.

- Nem tudom, hogy mit akar ön mondani, - felelem neki.

Daoulas s néhány más matróz is közelebb jön.

- Fölkutatták az egész tutajt, - szól Daoulas. - Csak ez a sátor van még hátra, ahol nem néztük.

- Senki sem hagyta el közülünk ezt a sátort, Daoulas.

- Meglátjuk!

- Nem! Hagyják önök békében azokat, akik úgyis éhen halnak!

- Kazallon úr, - szól a kormányos, mérsékelve magát, - mi nem vádoljuk önöket... Ha önök közül valamelyik kivette a maga részét, amit tegnap nem akart, ahhoz joga volt. De az egész eltûnt. Ért ön engem? Az egész!

- Kutassuk föl a sátort! - kiált Sandon.

A matrózok betörnek. Nem bírok ellentállni e szerencsétleneknek, kiket a harag elvakít. Rémítõ aggodalom ragad meg. Hátha talán Letourneur úr, nem a maga, hanem a fia számára, azt követte volna el, hogy eldugja... Ha csakugyan ezt tette, ezek a dühöngõk szétszaggatják!

Kurtis Róbertra tekintek, mintha védelemre akarnám õt fölszólítni. Kurtis Róbert odaáll mellém. Zsebeibe dugja a két kezét, de én eltalálom, hogy töltött fegyvert tart mindkét kezében.

Ezalatt a kormányos felszólítására miss Herbeynek s a két Letourneurnek el kellett hagyni a sátort, melyet kikutatnak egészen a legtitkosabb rejtek zugokig, - szerencsénkre hiába.

Most már világos, hogy a Hobbart tetemeit valaki a tengerbe vetette, mert eltûntek a tutajról.

A kormányost, az ácsot, a matrózokat a legrémítõbb kétségbeesés szállja meg.

De hát ki cselekedte azt? Miss Herbeyre, Letourneur úrra tekintek. Szemeikbõl látom a feleletet, hogy nem õk voltak.

Pillantásom aztán Andrásra fordul, ki egy percig félrefordítja fejét.

A szerencsétlen fiatalember! Õ volt? S ha õ volt, tudja‑e ennek a cselekedetnek következményeit?