LI.

Január 24.

Hol vagyunk? Az Atlanti‑óceán melyik részére vetõdött a tutaj? Kétszer kérdeztem Kurtis Róbertet s nem tudott nekem határozottan felelni. Mivel azonban mindig figyelt a tenger árjainak s a szeleknek irányára, azt véli, hogy nyugat felé haladhatunk, azaz a part felé.

Ma a szél teljesen megszûnt. A tenger mindamellett erõsen hullámzik, ami azt mutatja, hogy keleten valami fölzavarta a vizet. Kétségkívül valami vihar rázkódtatta meg az Atlanti-óceánnak azon részét. A tutaj nagyon hányódik. Kurtis Róbert, Falsten, az ács, amennyi erejük még maradt, arra használják, hogy kötelekkel jobban egymáshoz erõsítsék szétválással fenyegetõ részeit.

Minek fáradnak? Hadd váljanak szét végre e deszkaszálak? Hadd nyeljen el bennünket az óceán! Minek küzködünk vele ezért a nyomorúságos életünkért?

Valóban kínszenvedéseink elérték a legmagasabb fokot, amit ember kiállhat. Lehetetlen, hogy ezen már túlmehessenek! A hõség tûrhetetlen. Izzó ólom ez, ami az égbõl reánk ömlik. Izzadságban fürdünk rongyaink közt s ez az izzadás még növeli szomjúságunkat. Nem, én nem bírom leírni, hogy mit érzek! Hiányzanak hozzá a szavak, mikor emberfölötti kínokat kell kifejezni!

A fölüdülés azon egyetlen módja, melyet azelõtt olykor használhattunk, most már lehetetlenné vált. Egyikünk sem gondolhat arra, hogy megfürödjék, mert Jynxtrop halála óta a cápák seregestül gyûltek ide s folyvást körülveszik a tutajt.

Ma megkísértettem, hogy egy kis ivóvizet szerzek magamnak, oly módon, hogy elpárologtatom a tengervizet; de minden türelmem mellett sem bírtam annyira menni, hogy egy kis vászon rongyot megnedvesíthessek általa. Aztán az üst sem birt ellenállni a tûznek, mert már nagyon kopott volt; fölolvadt s kényszerültem abba hagyni munkálkodásomat.

Falsten mérnök most már csaknem végkép odavan s legfölebb egy‑két nappal fog túlélni bennünket. Sõt mikor fölemelem fejemet, már nem is látom õt. A vitorlák alatt fekszik vagy meghalt már? Csak az erélyes kapitány, Kurtis áll egyedül ott elõl és széttekint! Ha arra gondolok, hogy ez az ember... még remél!

Én lefekszem a tutaj hátsó részén. Ott fogom bevárni halálomat. Mennél elõbb, annál jobb.

Hány óra mult el igy, nem tudom...

Egyszerre csak hangos kacagást hallok. Egyikünk megbolondult bizonyosan!

Ez a kacagás még hangosabb lesz. Én föl sem emelem a fejemet. Mit bánom én! Néhány összefüggéstelen szó azonban eljut egészen hozzám:

- Mezõ, mezõ! Zöld fák! Korcsma a fák alatt! Hamar! hamar! pálinkát ide, gint, vizet! Egy guineet adok minden cseppért! Megfizetem! Van nálam arany! Arany van nálam!

Szegény õrjöngõ! A bank összes aranyával sem vehetnél e percben egy csepp vizet.

Flaypol matrózt szállta meg az õrjöngés; õ kiabál:

- Szárazföld! Itt a szárazföld!

Ez a szó fölvillanyozná a holtat is! Kínos erõlködéssel megmozdulok s fölülök. Szárazföldnek se híre, se hamva!

Flaypol sétál a födélzeten s nevet. Dalol s kezével integet valami képzeletbeli part felé. Bizonyos, hogy hiányzanak nála a látás, hallás, ízlés egyenes benyomásai, hanem valami pusztán agybeli tünemény pótolja azokat.

Beszélget is távollévõ barátjaival. Behívja õket az õ cardiffi korcsmájába. Ott kínálgatja õket ginnel, whiskyvel, vízzel, - fõkép vízzel, vízzel, melytõl megrészegszik! Most nekiindul, keresztül‑kasul jár ezeken a félig aléltan fekvõ testeken, tántorog minden lépésnél, leesik, meg fölkel s mámoros hangon danol hozzá. Úgy látszik, mintha eljutott volna a részegség legmagasabb fokára. Õrjöngésének uralma alatt már nem szenved többé s szomja le van csillapítva. Ah! bárcsak én is megõrülnék, mint õ!

Vajjon a szerencsétlen úgy végzi‑e be, mint a néger Jynxtrop s beugrik a habok közé?

Daoulas, Falsten, a kormányos, bizonyosan azt gondolták, mert ha Flaypol meg akarja magát ölni, nem fogják engedni, hogy «abból hasznok ne legyen»! Íme, föl is kelnek, utána mennek, vigyáznak rá! Ha Flaypol a tengerbe akar ugorni, ezúttal nem engedik oda a cápáknak!

De nem történt így. Miután õrültségében Flaypol egészen holtrészeggé vált, mintha attól a sok szeszes italtól kábult volna el, amivel deliriumában barátait kínálgatta, eldõlt, mint egy darab fa s mélyen elaludt.