LII.

Január 25.

A január 24. és 25. közti éj ködös volt s valami sajátságos tünemény folytán a legforróbbak egyike, milyet csak képzelni lehet.

Ez a köd fojtó. Azt hihetnõk, hogy egy‑egy szikra elég lángra lobbantani, mint valami robbanó gázt. A tutaj nemcsak hogy nem megy, de még csak nem is mozog. Néha azt kérdezem magamban, vajjon a vizen úszik‑e még?

Ez éjjel próbálgatom összeolvasni, hogy hányan vagyunk még. Nekem úgy rémlik, mintha még tizenegyen volnánk, de alig vagyok képes csak annyira is összevonni gondolataimat, hogy ezt összeszámíthatnám. Majd tízet olvasok össze, majd meg tizenkettõt. Pedig tizenegynek kell lenni, mióta Jynxtrop meghalt. Holnap nem lesznek már csak tízen, én meghalok.

Valóban érzem, hogy szenvedéseimnek végéhez érkezem, mert életem áttûnik emlékezetemen. Viszontlátom még egyszer szülõföldemet, barátimat, családomat - álmomban!

Dél felé fölébredtem álmomból, ha ugyan álomnak nevezhetõ ez a beteges kábultság, melybe merültem. Isten bocsásson meg lelkemnek, most már komolyan azt hiszem, hogy végem! Ez az eszme bevésõdik agyamba. Bizonyos örömet találok benne, amint azt mondom magamban, ez a nyomorúság megszûnik, mihelyt akarom.

Tudatom Kurtis Róberttal elhatározásomat s különös lelki nyugalommal mondom el neki. A kapitány nem felel egyebet, csak a fejével bólint helybenhagyólag.

- Ami engem illet, - szól aztán, - én nem ölöm meg magamat. Az annyit tenne, mint elhagyni helyemet. Ha a halál elõbb el nem ragad, mint társaimat, én az utolsó maradok e tutajon!

A köd tovább tart. Szürkés levegõben úszunk. Nem látjuk már a tenger fölszínét sem. A köd, mint sûrû felhõ terül el az óceán fölött, de jól érezzük, hogy égetõ nap süt fölötte, mely nemsokára szétoszlatja ezt a ködöt.

Hét óra tájban, azt hiszem, hogy madárkiáltást hallok fejem fölött. Kurtis Róbert, ki még mindig fönn áll, mohón hallgatja e kiáltásokat. Háromszor ismétlõdnek.

Harmadszorra a kapitányhoz közeledem s hallom, amint tompán mormogja:

- Madarak!... De hisz akkor... a földnek közel kell lenni!...

Hát Kurtis Róbert még mindig hiszi, hogy földet találunk? Én már nem hiszem! Nem létezik sehol szárazföld, sem sziget. A földgolyó nem egyéb már, mint egy híg gömb, mint amilyen volt alakulása második korszakában!

Nyugtalan várom azonban a köd eloszlását, - nem mintha arra számítnék, hogy meglátom a földet, hanem ennek a teljesülhetlen reménynek az ostoba gondolata zaklat és szeretném már lerázni magamról.

Csak tizenegy óra felé kezd a köd oszlani. Mialatt sûrû fodrokba tekergõzik a habok fölött, felsõ szakadékain át megpillantom az azúrkék eget. Éles sugarak hasítják át a ködöt s mintha izzó ércnyilak volnának, úgy lövellnek reánk. Hanem a ködnek e megsûrûdése a felsõ rétegekben történik s a láthatárt még nem vehetem szemügyre.

Egy félóra hosszáig beboritnak bennünket a tekergõ ködoszlopok s nem könnyen oszolnak el, mert a szél teljesen hiányzik.

Kurtis Róbert az emelvény szélére támaszkodva igyekszik szemeivel áthatni ez átláthatlan felhõ‑függönyön.

Végre a nap teljes égetõ hatalmával eltisztítja az óceán felületét, a köd tova húzódik, a világosság tágabb tért nyer, a láthatár föltûnik...

Ugyanaz a láthatár, mely körülöttünk lebeg hat hét óta, - szakadatlan köralakú vonal, melybe összeolvad ég és víz.

Kurtis Róbert, miután körültekintett, egy szót sem szól. Ah! én õszintén sajnálom õt, mert mindnyájunk közül õ az egyetlen, kinek nincs joga véget vetni szenvedéseinek, mikor akarja. Ami engem illet, én meghalok holnap s ha a halál nem jön értem, elejébe megyek én. Társaimról nem tudom, hogy élnek‑e, de úgy tûnik föl nekem, mintha már több nap elmult volna, mióta nem láttam õket.

Eljött az éj, de nem tudtam egy percig sem aludni. Két óra tájban a szomjúság oly fájdalmakat okozott, hogy nem bírtam visszatartani a jajgatást. Hogyan?! Mielõtt meghalnék, nem részesülhetek abban a határtalan élvezetben, hogy lecsillapítsam ezt a tüzet, mely mellemet égeti?

De igen! Megiszom a saját véremet, ha nem ihatom a mások vérét! Az mit sem fog nekem használni, tudom, de legalább kijátszom ezt a gyötrõ fájdalmat!

Alig szállt át lelkemen ez a gondolat, rögtön végre is hajtom. Erõlködve kinyitom a késemet. Karom meztelen. Hirtelen átmetszek rajta egy eret.

A vér csak cseppenként jön ki s íme most kiszopom az élet e forrását. Ez a vér ismét belém hat, lecsillapítja, egy pillanatra iszonyú gyötrelmeimet, hanem aztán egyszerre megáll, többé nincs ereje, hogy kifolyjon!

Milyen messze van még a holnapi nap!

Mikor aztán elérkezik a reggel, megint sûrû köd ülepedett a láthatárra s körülfogta a kört, melynek a tutaj képezi központját. Ez a köd úgy éget, mintha valami tüzes kemencébõl jönne.

Ma van az utolsó napom.

Mielõtt meghalnék, szeretném egy jó barát kezét megszorítni. Kurtis Róbert itt áll mellettem. Hozzá vánszorgok s megfogom a kezét. Kurtis Róbert megért engem, tudja, hogy ez végbúcsú s úgy látszik, hogy egy utolsó remény kecsegtetésével akarna még visszatartani. Hasztalan.

Szerettem volna még egyszer látni Letourneuréket s miss Herbeyt is... Nem merem! A fiatal leány kiolvassa szemeimbõl elhatározásomat! Az Istenrõl beszélne nekem, a túlvilági életrõl, melyet be kell várni! Várni, nekem nincs már hozzá bátorságom... Isten bocsássa meg!

Visszatérek a tutaj hátsó része felé s hosszas erõlködés után képes vagyok még egyszer egyenest fölállni az árboc mellett. Még egyszer utólszor körültekintek e könyörtelen tengeren, e változatlan láthatáron! Még ha föld tûnnék is föl, ha vitorla emelkednék is ki a habok fölött, azt hinném, hogy valami csalódásnak vagyok áldozata... Hanem a tenger puszta, elhagyott!

Délelõtt tíz óra. Itt az ideje, hogy végezzek. Az éhség mardosása, a szomjúság kínja újult erõvel rohan meg. Az önfenntartás ösztöne kialudt már bennem. Néhány perc múlva megszûntem szenvedni!... Isten legyen irgalmas hozzám!

E percben egy hang emelkedik föl. Megismerem Daoulas hangját.

Az ács Kurtis Róbert mellett áll.

- Kapitány, - szólal meg, - sorsot fogunk húzni.

Azon pillanatban, midõn már a tengerbe akarom vetni magamat, megállok. Miért?, nem tudnám megmondani, de mégis visszatérek a tutaj hátsó részére.