IV.

Szeptember 30-tól október 6-ig.

A Chancellor gyors menõ s megszégyenítne nem egy hasonló nagyságú hajót. Mióta a szél jól fúj, hosszan húzódik utánunk a tiszta, egyenes vágású hajónyom, ameddig csak a szem ellát. Mint valami hosszú fehér csipke, kék alapra terítve, - a tengerre.

Az Atlanti‑óceán nem igen viharos. Amennyire tudom, senkit sem háborgat már a födélzeten a hajó elõre és hátra vagy jobbra‑balra való ingása. Egyébként az utasok egyike sem most utazik elõször s többé‑kevésbé mind megbarátkoztak már a tengerrel. Annálfogva nincs is üres hely az asztalnál az ebéd alatt.

Az utasok kezdenek egymással megismerkedni s kezd kevésbé egyhangú lenni az élet a födélzeten. A francia Letourneur meg én, gyakran beszélgetünk egymással.

Letourneur úr ötvenöt éves, magas termetû, õszhajú, szürke szakállú. Valójában öregebbnek látszik, mint a mennyi, ami onnan van, mert sokat szenvedett.

Mély bánatokon ment át s megy át még most is. Ez az ember kétségkívül kiapadhatlan szomorúság forrását hordja magában s ez meglátszik kissé fáradt tartásán, meglátszik többnyire mellére lecsüggesztett fején. Soha sem nevet, legfölebb mosolyog s csakis a fiára. Szemei szelídek, de úgy látszik nekem, hogy pillantásuk mindig csak nedves fátyolon át rezeg. Arcán keserûség és szívesség sajátságos vegyülete lebeg s vonásainak általános kifejezése nyájas szelídség.

Az ember azt sejti, hogy Letourneur úr valami önkénytelen szerencsétlen eset miatt tesz magának szemrehányásokat.

Valóban! de ki ne lenne mélyen meghatva, midõn megtudja, micsoda túlzott szemrehányásokat tesz magának ez az «atya!»

Letourneur úr a fiával, Andrással, egy körülbelül húsz éves, szelíd, érdekes képû fiatal emberrel van a hajón. Ez a fiatal ember a Letourneur úr képmása, csakhogy kissé elmosódott képmása; amellett - s éppen ez az oka atyja gyógyíthatatlan bánatának - András nyomorék. Szánalmas módon kifelé görbült ballába miatt sántítni kénytelen s csak botra támaszkodva járhat.

Az apa bálványozza ezt a fiút s láthatni, hogy egész életét ennek a szerencsétlennek szenteli. Õ többet szenvedt fiának e veleszületett baja miatt, mint a fiú maga s tán bocsánatot is kér tõle miatta! Életének minden perce Andrásnak van szentelve. Nem hagyja el õt, lesi legcsekélyebb vágyait. Karjai inkább a fiának szolgálatára állnak, mint saját magának, átölelik, támogatják a fiatal embert, mikor a Chancellor fedélzetén sétál.

Letourneur úrral különösen jó barátok lettünk s mindig a fiáról beszél velem.

Ma azt mondom neki:

- Andrástól jövök éppen. Igazán derék fia van, Letourneur úr. Eszes, mûvelt fiatal ember.

- Igen, Kazallon úr, - felel rá Letourneur úr, kinek ajkai mosolyogni próbálnak, - szép lélek nyomorék testben, - szegény anyja lelke, ki meghalt, mikor Andrást a világra szülte!

- Szereti önt, uram.

- A jó fiú! - susogja Letourneur úr, lecsüggesztve fejét. - Ah, ön nem értheti, hogy mit szenved egy apa, mikor gyermekét nyomoréknak látja... születésétõl kezdve nyomoréknak!

- Letourneur úr, - feleltem én, - a csapásból, mely önnek gyermekét sújtotta s következéskép önt is, nem egyenlõ rész jutott önnek. András kétségkívül sajnálatra méltó, de hát kárpótlásul nem bírja‑e az ön szeretetét? Az nem csekélység. A testi bajt könnyebb elviselni, mint a lelki fájdalmat s a lelki fájdalomból öné a nagyobb rész. Én figyelemmel kisérem az ön fiát s mondhatom önnek, ha van valami, ami különösen elszomorítja õt, az csak az ön szomorúsága.

- Én nem mutatom neki! - felel élénken Letourneur úr. - Nekem nincs más foglalatosságom, mint az, hogy õt élete minden percében szórakoztassam. Megtudtam, hogy bénasága dacára, fiam szenvedélyesen szeret utazni. Szellemének lábai, sõt szárnyai is vannak s már több év óta mindig együtt utazunk. Bejártuk egész Európát s most megtekintettük az Egyesült‑Államok nevezetesebb helyeit. Én magam neveltem Andrást, mert nem akartam intézetbe küldeni s most befejezem ezt a nevelést az utazásokkal. Andrásnak élénk fölfogása, lángoló képzelõtehetsége van. Érzõ szívvel bír s néha örömmel gondolom, hogy a természet látványaiban gyönyörködve, képes felejteni!

- Igen, uram... kétségkívül, - mondám.

- De ha õ is elfelejti, - viszonzá Letourneur úr, kezemet megszorítva, - én nem felejtem! Én soha sem fogom elfelejteni! Uram, uram, hiszi ön, hogy fiam megbocsátja valaha anyjának és nekem, hogy nyomorék?

Az atya fájdalmát, aki oly szerencsétlenség miatt vádolja magát, melynek legkevésbé sem oka, gyötrelmes látnom. Vigasztalni akarom, de éppen e percben jön fia. Letourneur úr hozzá fut és segít neki a kissé meredek lépcsõn feljönni a hátsó födélzetre.

Ott Letourneur András leül egyik padra, melyek a tyúkketrecek felett vannak s atyja leül mellé. Beszélgetnek s én részt veszek beszélgetésükben. A beszélgetés tárgya a Chancellor hajózása, az út esélyei, az életmód a hajón. Letourneur úr, épp úgy, mint én, nem sokat tart Huntly kapitányról. Ez ember határozatlansága, tunya kinézése kellemetlen benyomást tett reá. Ellenben a másodkapitányról, Kurtis Róbertrõl nagyon jól vélekedik Letourneur úr. Ez harminc éves, jól megtermett, izmos, erõs férfi, kinek szemébõl kilátszik az erély, mely minden pillanatban kész tettekben nyilvánulni.

Kurtis Róbert éppen e percben jön föl a födélzetre. Figyelmesen szemlélem s meglepnek erejének jelei. Itt áll, egyenest, könnyedén, pillantása büszke, a szemöldök‑izmai kissé összevonvák. Ez aztán erélyes ember s bizonyosan bír ama hideg bátorsággal, mely nélkülözhetlen az igazi tengerésznél. Egyszersmind jó lélek is, mert érdeklõdik a fiatal Letourneur iránt s minden alkalommal igyekszik neki valami szívességet tenni.

Miután megvizsgálta az eget s a hajó vitorláit, a másodkapitány hozzánk közeledik s részt vesz társalgásunkban.

Látom, hogy a fiatal Letourneur szeret beszélgetni vele.

Kurtis Róbert elmond nekünk egyetmást azon utasok felõl, kikkel még nem kötöttünk közelebbi ismeretséget.

Mr. és Mrs. Kear északamerikaiak, kik roppant pénzt szereztek a petróleum‑forrásokból. Tudjuk, hogy az Egyesült‑Államokban a legújabb nagy vagyonok innen erednek. Hanem ez a Mr. Kear, ki valami ötven éves s úgy látszik, olyan semmibõl meggazdagodott ember, nagyon unalmas cimbora s csak a saját hasznát és kényelmét keresi mindenütt.

Pénzt csörget mindig a zsebeiben s két kezét szüntelen bedugja. Dölyfös, hiú, önmagát bámulja s másokat lenéz és a leghatártalanabb közönyösséget mutatja minden iránt, saját becses személyét kivéve. Fölfújja magát, mint egy páva. Egy szóval, tökfilkó és önzõ egy személyben. Nem értem, miért szállt a Chancellorra, ez egyszerû kereskedõ‑hajóra, mely nem nyújthat neki annyi kényelmet, mint a Transatlantique társaság gõzösei.

Mrs. Kear jelentéktelen, lomha, egykedvü asszony, kinek halántékain áthaladt már a negyven év, szellemtelen, tanulatlan, minden olvasottság és társalgási mûveltség nélkül. Néz, de nem lát; hallgat, de nem hall. Gondolkozik? Nem merném állítani.

Ez asszonynak egyedüli foglalkozása, hogy minden percben kiszolgáltatja magát társalgónõje, miss Herbey, egy húsz éves, szelíd, csöndes leány által, ki nem kaphatja meg megaláztatás nélkül azt a néhány font sterlinget, amit a petróleum‑kereskedõ oda dob neki.

E fiatal leány igen csinos. Szõke, sötétkék szemekkel s bájos arca nem oly kifejezéstelen, mint némely angol nõnél található. Szája elragadó szép volna, ha ideje vagy alkalma volna valaha mosolyogni. De hát kire, miért mosolyogna a szegény leány, kinek örökké úrnõje buta követeléseivel kell bajlódni? Mindamellett, ha miss Herbey bensõleg szenved is, külsõleg legalább aláveti magát s úgy látszik, szomorúan megnyugszik sorsában.

Falsten Vilmos manchesteri mérnök, ki nagyon angolosan néz ki. Egy vízerõre dolgozó nagy hámornak az igazgatója Dél‑Karolinában s most új tökéletesbített gépekért megy Európába. Negyvenöt éves férfi, afféle tudós forma, ki nem gondol csak a gépekre, kit az erõmûtan foglal el teljesen s ki azon kívül nem lát a világon semmit. Ha elõkaphatja az embert, nem lehet tõle megszabadulni s annyit beszél, hogy az ember úgy érzi, mintha kerékbe törnék.

Ami Ruby urat illeti, ez közönséges fajta kereskedõ, emelkedettség nélkül, eredetiség nélkül. Húsz év óta ez az ember egyebet nem tett, csak adott‑vett s minthogy rendesen olcsóbban vette a holmit, mint ahogy eladta, megvagyonosodott. Hogy mit fog csinálni a vagyonával, nem tudja. Ez a Ruby, kinek egész lénye elbutult ebben a szatócskodásban, nem gondolkozik már; agya immár bezárult minden benyomás számára és semmikép sem igazolja Pascalnak azt a mondását, hogy «az ember nyilván a gondolkozásra teremtetett. Ez minden méltósága és minden érdeme.»