IX.

Október 19.

Most már minden meg van magyarázva, a matrózok sugdosása, nyugtalan arcuk, az Owen szavai, a födélzet öntözése, melyet folyton nedvességben akarnak tartani s végül ez a hõség, mely a hajószobákban elterjed s mely már majdnem tûrhetetlenné válik. A többi utas épp úgy szenved miatta, mint én, s nem képesek megérteni, mi lehet az oka ennek a rendellenes hõmérsékletnek.

Miután közölte velem e komoly dolgot, Kurtis Róbert elhallgatott. Várja az én kérdéseimet, de megvallom, hogy elsõ pillanatra remegés futott át egész testemen. Minden eshetõség közt ez a legborzasztóbb, ami egy tengeri úton történhetik s nincs ember, akár mennyire uralkodni tudjon is önmagán, aki remegés nélkül hallaná ez irtózatos szavakat: «Tûz ütött ki a hajón».

Azonban csakhamar visszanyerem hidegvéremet s elõször is azt kérdezem Kurtis Róberttõl:

- Mióta ég?

- Hat napja.

- Hat napja? - kiáltok föl. - Tehát azon éjjel?...

- Igen, - felel rá Kurtis Róbert, - azon éjjel, mikor oly nagy volt a zaj a Chancellor födélzetén. Az õrjáró matrózok egy kis füstöt vettek észre, mely a hajófenék lék‑ajtajának nyílásán szivárgott ki. A kapitányt és engem rögtön értesítettek róla. Semmi kétség! Az árúk meggyuladtak a hajófenékben s nem volt többé semmi mód eljutni a tûz fészkéhez. Azt tettük, amit egyedül lehetett tennünk hasonló esetben, tudniillik: betömtük a lék ajtaját oly módon, hogy be ne hatolhasson a levegõ a hajó belsejébe. Reméltem, hogy így sikerül elfojtanunk a tüzet, s valóban az elsõ napokban azt hittem, hogy el is fojtottuk. De három nap óta, fájdalom, meggyõzõdtünk róla, hogy a tûz tovább terjedt. A melegség lábunk alatt szakadatlan növekszik s anélkül az elõvigyázati rendszabály nélkül, amit alkalmazok, hogy folyvást öntöztetem a födélzetet, már nem lehetne kiállni. - Jobb szeretem, hogy ön mindezt megtudja, Kazallon úr, - tette hozzá Kurtis Róbert -, s azért mondom el önnek.

Némán hallgattam a másodkapitány szavait. Fölfogom a helyzet teljes komolyságát, mikor ilyen tûzvésszel van dolgunk, mely napról‑napra tovább harapózik s melyet talán semmi emberi hatalom el nem fojthat.

- Tudja ön, hogyan támadt a tûz? - kérdem Kurtis Róberttõl.

- Nagyon valószínûleg, - felelt õ, - a gyapot magától meggyulladt.

- Megtörténik az gyakran?

- Nem gyakran, de néha mégis megtörténik, mert ha a gyapot nem teljesen száraz, mikor berakják, magától is meggyulladhat a füllött, nedves hajófenékben, melyet nehéz szellõztetni. Én azt hiszem, hogy bizonyosan így ütött ki nálunk is a tûz.

- Most már mindegy, hogyan támadt! - feleltem. - Lehet rajta, segíteni Kurtis úr?

- Nem lehet, Kazallon úr, - szólt Kurtis Róbert; - s ismétlem önnek, hogy mi megtettünk minden elõvigyázati szabályt, amit hasonló esetben tenni lehet. Arra gondoltam, hogy nyílást vágatok a hajónak azon a részén, mely benn van a vízben s beeresztem a vizet, melyet aztán kiszivattyúzunk; hanem, amint gyanítjuk, a tûz elterjedt a gyapotszállítmány belsõ rétegeiben s az egész hajófeneket víz alá kellett volna merítnünk, hogy a tüzet elérjük. A födélzetet azonban átfúrattam néhány helyütt s éjjelenként vizet öntenek be e nyílásokon, de az nem elégséges. Nem, valóban nincs egyéb mit tenni, mint az az egyetlen, amit hason esetekben tenni szoktak: igyekezni, hogy elfojtsuk, bezárni minden nyílást, hogy a külsõ levegõ hozzá ne férhessen s hogy oxigén hiányában a tûz kényszerüljön magától kialudni.

- S a tûz folyvást nõ.

- Igen! A mi azt bizonyítja, hogy a levegõ behatol a hajófenékbe valami nyíláson, melyet azonban minden keresés dacára sem bírtunk fölfedezni.

- Van rá példa, hogy hasonló körülmények közt megmaradt valamely hajó, Kurtis úr?

- Igenis van, Kazallon úr, s nem ritkaság, hogy Liverpoolba vagy Havreba olyan gyapottal terhelt hajók érkeznek, melyeknek fele szállítmányuk már elégett. Hanem ez esetben a tüzet el birták fojtani vagy legalább föltartóztatni útközben. Ismertem nem egy kapitányt, aki így érkezett meg a kikötõbe, hogy lába alatt égett a hajó. A kirakodás akkor gyorsan történt s az árú épen maradt részét a hajóval együtt megmentették. A mi minket illet, az más; én érzem, hogy a tûz, ahelyett, hogy föltartóztatnánk, minden nap tovább harapózik! Okvetlen kell valami hasadéknak lenni, mely kikerülte figyelmünket s melyen a külsõ levegõ behatol a tüzet táplálni!

- Nem volna jó megfordulni s partra igyekezni, ahol legközelebb találjuk?

- Talán, - válaszolt Kurtis Róbert, - s éppen azt akarjuk ma megvitatni a kapitánnyal, a hadnagy, a kormányos meg én. De azt mondom önnek, Kazallon úr, önnek mondom, hogy én már saját felelõsségemre megváltoztattam az eddig követett irányt s háttal fordultunk a szélnek, délnyugatnak tartva, a part felé.

- Az utasok mit sem tudnak a veszélyrõl, mely õket fenyegeti? - kérdém.

- Mitsem tudnak s kérem önt, tartsa titokban, amit önnel közöltem. Nem szükséges, hogy még a nõk vagy gyáva férfiak ijedezése is növelje bajunkat. A matrózok parancsot kaptak, hogy semmit se szóljanak.

Megértem, hogy a másodparancsnoknak komoly okai vannak, hogy így beszél s megigérem neki, hogy mindenki elõtt hallgatok.