X.

Október 20. és 21.

Ilyen körülmények közt folytatja útját a Chancellor annyi vitorlát téve föl, amennyit csak elbírnak árbocai. A vitorlarudak néha úgy meghajlanak, hogy azt hiszi az ember, mindjárt eltörnek, de Kurtis Róbert vigyáz. A kormánykerék mellett állva, nem akarja egyedül hagyni a kerékhajtó embert. Apró, jobbra meg balra hajtásokkal ügyesen elhárítja a szél rohamát, midõn a hajó biztonsága lehetne veszélyeztetve, de amennyire csak lehet, a Chancellor mitsem veszt gyorsaságából e kéz alatt, mely kormányozza.

E nap - október 20‑án - az utasok mind fönt vannak a hátsó födélzeten. Nyilván észrevették a rendkívüli hõséget a hajószobában, de nem sejthetvén a valóságot, nem nyugtalankodnak. Egyébként lábaik a jótalpú cipõkben nem érzik azt a meleget, mely áthatja a födélzet deszkáit, mindamellett, hogy csaknem folyton öntözik. Legalább ez az örökös szivattyúzás idézhetett volna elõ köztük némi meglepetést. De nem történt ez sem, s legnagyobb részök teljes nyugalomban dõl le a padokra s hintáztatja magát a hajó ingása által.

Csak Letourneur úr látszik meglepettnek, õ észreveszi, hogy a legénység olyan túlságos buzgósággal lát a hajó tisztogatásához, amilyen nem igen szokásos a kereskedõ hajókon. Néhány szót mond nekem erre nézve, de én közönyösen felelek rá. Különben ez a francia erélyes ember, megmondhatnék neki mindent, hanem Kurtis Róbertnek megigértem, hogy hallgatni fogok, tehát hallgatok.

Aztán elszorúl a szívem, amint meggondolom a történhetõ katasztrófa következményeit. Huszonnyolcan vagyunk a hajón, talán huszonnyolc áldozat, mert nemsokára egy szál deszkánk sem marad, minden elég!

Ma volt az értekezés a kapitány, másodkapitány, hadnagy és kormányos közt; ettõl az értekezéstõl függ a Chancellor utasainak s összes hajószemélyzetének sorsa.

Kurtis Róbert közölte velem, hogy mit határoztak. Huntly kapitány teljesen oda van, - amit elõre lehetett látni. Nincs többé benne sem hidegvér, sem erély s hallgatólag átengedi a hajó vezetését egészen Kurtis Róbertnek. Hogy a tûz terjed a hajó belsejében, az most már bizonyos s már alig lehet kiállni a hajó elõrészén, ahol a legénység lakik. Világos, hogy a tüzet nem lehet elfojtani s elõbb vagy utóbb kitör és lángba borít mindent.

Ez esetben mit tegyünk? Csak egy választásunk van: sietni, hogy elérjük a legközelebb esõ szárazföldet. Legközelebb esnek, amint kiszámították, a Kis‑Antillák s remélhetõ, hogy elég hamar elérjük, ha ez az északkeleti szél állandó marad.

Miután ebben megegyeztek, a másodkapitánynak csak a huszonnégy óra óta követett utat kellett folytatnia. Az utasok, kiknek nincs semmi támpontjuk e végtelen óceánon s kik nem igen ismerõsek a delejtûvel, nem vehették észre, hogy a Chancellor megváltoztatta eddigi irányát s teljes erõvel vitorláz az Antillák felé, melyektõl még több mint hatszáz mérföldnyire van.

Különben a Letourneur kérdésére, hogy miért változtatták meg az út irányát, Kurtis Róbert azt feleli, hogy miután a szél nem kedvezett, nyugatra fordulnak, hogy ott találjanak kedvezõbb áramlatot.

Amit Letourneur tett, az volt az egyetlen megjegyzés a Chancellor irányváltoztatását illetõleg.

Másnap, október 21‑én, a helyzet ugyanaz. A be nem avatott utasok szemében a hajózás csak úgy folyik, mint rendesen s a hajó napirendjén mi sem változott.

Egyébként a tûz haladása nem látszik kívülrõl s az jó jel. A nyilásokat oly légmentesen betömték, hogy semmi füst sem árulja el a belsõ égést.

Talán sikerülni fog a tüzet a hajófenékben összpontosítni s végre talán levegõ hiányában mégis kialszik vagy csak lappangva marad fönn, anélkül, hogy az egész szállítmányra kiterjeszkednék. Ez a Kurtis Róbert reménye is és óvatosságból még a szivattyúk száját is betömette, melyeknek csövei egészen a hajófenékbe lenyúlván, némi kis levegõt juttathattak le.

Az ég segítsen rajtunk, mert igazán mi magunktól nem birunk segítni!

Ez a nap minden feltünõ esemény nélkül folyt volna le, ha a véletlen fülem hallatára nem juttat néhány szót, egy beszélgetésbõl, mely után különben is aggasztó helyzetünk most már iszonyatossá válik.

Itélje meg akárki.

A hátsó födélzeten ültem s két utas halkan beszélgetett, anélkül, hogy gondolták volna, hogy néhány szó eljuthat az én fülemhez. Ez a két utas a mérnök Falsten és a kereskedõ Ruby volt, kik gyakran társalogtak egymással.

Figyelmemet elõször is a mérnök néhány heves kézmozdulata vonta magára; úgy látszik, mintha szemrehányásokat tenne a kereskedõnek. Nem birom visszatartani magamat, hogy ne hallgatózzam s következõ szavakat hallom:

- De az mégis borzasztó! - ismétli Falsten. - Ön hallatlan oktalanságot cselekedett!

- Ej! - felel Ruby könnyedén, - nem történik semmi!

- De nagyon is nagy szerencsétlenség történhetik! - szólt a mérnök.

- Persze, - szól a kereskedõ, - nem most elõször teszem!

- De egy lökés elég, hogy fölrobbanjon.

- A doboz jól be van csomagolva, Falsten úr s mondom önnek, hogy nincs mit félni.

- Miért nem jelentette be a kapitánynak?

- Miért? mert nem vette volna föl a dobozomat.

A szél lecsöndesülvén néhány pillanatra, nem hallok többé semmit, hanem világos, hogy a mérnök folytatja a dorgálást, míg Ruby csak vállát vonogatja.

Nemsokára csakugyan újra hallom szavaikat.

- Igen, igen! - szól Falsten, - tudtára kell adni a kapitánynak! Be kell vetni azt a dobozt a tengerbe. Nekem nincs kedvem a levegõbe röpülni!

Levegõbe röpülni! Erre a szóra fölkelek helyemrõl. Mit akar mondani a mérnök? Mire céloz? Hiszen nem ismeri a Chancellor helyzetét s nem tudja, hogy tûzvész dúl belsejében.

Hanem egy szó - iszonyatos szó a jelen helyzetben - megrázkodtat. S e szavakat: «klórsavas-káli»¹ több ízben hallom említni.

Egy perc alatt odaugrom a két utashoz s önkénytelen, ellenállhatlan erõvel ragadom nyakon Rubyt.

- Klórsavas káli van a hajón?

- Igen, - válaszol Falsten, - harminc font egy dobozban.

- Hol?

- A hajófenékben, ahol az árúk.