XII.

Október 22. és 23.

Kurtis Róbert mindent elmondott Huntly kapitánynak. Huntly kapitány habár tényleg nem is, de jog szerint fõnöke s nem lehet elõtte eltitkolni a helyzetet.

E közlésre a kapitány egy szót sem felelt s miután kezét végig húzta homlokán, mint aki valami alkalmatlan gondolatot akar elûzni, csöndesen visszament kabinjába, anélkül, hogy bárminõ parancsot adott volna.

Kurtis Róbert, a hadnagy, Falsten mérnök és én, tanácsot tartunk s bámulom a hidegvért, melyet ez esetben mindegyikünk tanusít. Minden menekülésre való módot megvitatunk s Kurtis Róbert következõkbe foglalja össze a helyzetet:

- A tüzet nem lehet föltartóztatni, - úgymond, - s a hajó elõrészében már lehetetlen kiállni a hõséget. A perc tehát nemsokára elérkezik, midõn a tûz oly hatalmas lesz már, hogy a láng átcsap a födélzeten. Ha a csapás ezen új fordulata elõtt a tenger állapota megengedi, hogy fölhasználjuk csónakainkat, akkor elhagyjuk a hajót. Ha ellenben nem lehet a Chancellort elhagynunk, küzdeni fogunk a tûz ellen utolsó percig. Ki tudja, nem birjuk‑e kioltani, ha majd kitör kívülre! Talán jobban leverhetjük a nyílt ellenséget, mint a lappangót!

- Ez az én véleményem is, - mondja nyugodtan a mérnök.

- Az enyém is, - szóltam én. - De Kurtis úr, nem veszi ön számításba azt a körülményt, hogy harminc font fölrobbanó anyag van a hajófenékbe zárva?

- Nem, Kazallon úr, - felel Kurtis Róbert, - ez csak egy részlet, én nem veszem számításba! S miért foglalkoznám vele? Mehetek keresni ezt az anyagot az égõ szállítmány közé, abban a hajófenékben, ahová nem szabad levegõt beeresztenünk? Nem! Nem is akarok gondolni rá. Mielõtt ezt a mondatot befejezném, nem robbanhat föl már azalatt ez a tûzijáték‑anyag? Igen. Tehát vagy eléri a tûz vagy nem éri el. Következõleg az a körülmény, amit ön említ, reám nézve nem létezik. Az az Isten dolga s nem az enyém, hogy megõrizzen ettõl a végcsapástól!

Kurtis Róbert komoly hangon ejtette ki e szavakat s mi lehajtjuk fejünket és hallgatunk. Mivel a tenger állapotát tekintve, a rögtöni futás lehetetlen, azt a körülményt el kell felejtenünk.

- Szakszerûen szólva, a fölrobbanás nem következmény, csak járulék.

Ezt a megjegyzést a mérnök tette a leghidegebb vérrel a világon.

- Feleljen kérem, egy kérdésre, Falsten úr, - szóltam ekkor. - Meggyuladhat a klórsavas káli, ha nem kap ütést, akkor is?

- Bizonyára, - felel a mérnök. - Rendes körülmények közt ez az anyag nem gyúlékonyabb, mint a közönséges lõpor, hanem csak oly gyúlékony. Ergo...

Falsten azt mondta, hogy «ergo». Nem azt gondolná az ember, hogy valami vegytani elõadásban ismertet egy tételt?

Most megint fölmentünk a födélzetre. Amint kiléptünk, Kurtis Róbert megfogja a kezemet.

- Kazallon úr, - szól s nem is igyekszik elrejteni megindulását, - ha meggondolom, hogy ez a Chancellor, melyet úgy szeretek, a lángok martaléka lesz és én nem tehetek semmit, semmit!...

- Kurtis úr, ön nagyon megindult...

- Uram, nem birok uralkodni magamon! Ön egyedül látta, hogy mint szenvedek. - Hanem már vége, - tette hozzá, erõszakosan elfojtva.

- Tehát kétségbeesett a helyzet? - kérdeztem.

- A helyzet így áll, - szól Kurtis Róbert hidegen: - egy lõszerrel töltött aknához vagyunk láncolva s a kanóc már meg van gyujtva! Csak azt nem tudjuk, hogy hosszú‑é ez a kanóc!

Aztán odább megy.

Jó, hogy a matrózok s a többi utasok nem tudják, mennyire sulyosbult helyzetünk.

Mióta köztudomású, hogy tûz ütött ki a hajón, Kear úr összerakosgatja legdrágább holmijait s természetesen nem törõdik a feleségével. Miután meghagyta a másodkapitánynak, hogy a tüzet oltassa el, felelõssé tévén õt annak minden következményeért, hátrament kabinjába s azóta elõ sem jött. Mrs. Kear sóhajtozik s bármily nevetséges is szegény asszony, megsajnálja az ember. Miss Herbey e körülmények közt azt hiszi, még lankadatlanabbul kell megfelelnie úrnõje iránti kötelességének s határtalan odaadással ápolja õt. Nem gyõzöm bámulni e fiatal leány magaviseletét, kire nézve a kötelesség minden.

Másnap, október 23‑án, Huntly kapitány hivatja a másodkapitányt, ki lemegy hozzá kabinjába s ez a szóváltás folyt köztük, mint azt Kurtis Róbert nekem szóról‑szóra elmondta.

- Kurtis úr, - szólt a kapitány, kinek zavaros szeme mutatja elmebeli megháborodását, - én tengerész vagyok, úgy‑e?

- Igen, uram.

- Ej, no, képzelje csak, nem tudom már a mesterségemet... nem tudom, mi lelt... de mindent elfelejtek... semmit sem tudok már... Nem északkeletnek mentünk, mióta Charlestont elhagytuk?

- Nem uram, délkeletnek mentünk, az ön parancsa szerint.

- Hiszen Liverpoolba akarunk menni!

- Úgy van.

- És a...? hogyan hívják a hajót, Kurtis úr?

- Chancellor.

- Ah, igen, a Chancellor! Hol van most?

- Délen, a forró földövön.

- No, uram, én nem vezethetem vissza északra!... Nem!... nem birnám... Azt óhajtom, hogy ne kelljen többé elhagyni kabinomat... A tenger látásától rosszul leszek!...

- Uram, - felelt Kurtis Róbert, - remélem, hogy ápolásunk mellett...

- Igen, igen, majd meglátjuk!... késõbb... Addig is azt parancsolom önnek, de ez az utolsó parancs lesz, amit ön tõlem kap...

- Hallgatom.

- Uram, - folytatá a kapitány, - e perctõl kezdve én többé semmi sem vagyok a hajón s ön átveszi a parancsnokságot... A körülmények hatalmasabbak, mint én vagyok, s érzem, hogy nem birok velök megmérkõzni... A fejem oda van!... Nagyon sokat szenvedek, Kurtis úr, - tette hozzá Huntly Silas, két keze közé szorítva homlokát.

A másodkapitány éles, vizsgáló pillantást vet arra, aki eddig parancsolt a hajón s csak annyit felel:

- Jól van, uram.

Aztán visszatérve a fedélzetre, elmondja nekem, hogy mi történt.

- Igen, - mondom én, - az az ember, ha nem õrült, hát legalább meg van zavarodva az agya s jobb hogy önként lemondott a parancsnokságról.

- Nehéz körülmények közt veszem át helyét, - teszi hozzá Kurtis Róbert. - Mindegy, teljesíteni fogom kötelességemet.

Aztán egy matrózt szólít magához Kurtis Róbert s parancsolja neki, hogy hívja a kormányost.

A kormányos csakhamar megjelenik.

- Kormányos, - mondja neki Kurtis Róbert, - gyûjtse össze a legénységet a fõárboc alá.

A kormányos eltávozik s néhány perc múlva a Chancellor emberei összegyûlve állnak a kijelölt helyen. Kurtis Róbert közéjük lép.

- Fiúk! - szól nyugodt hangon, - azon helyzetben, melyben vagyunk s általam ismert okokból, Huntly Silas úr szükségesnek vélte, hogy kapitányi állásáról lemondjon. Mától kezdve én parancsolok a hajón.

Így történt ez a változás, mely mindnyájunknak csak javára fordulhat. Erélyes és megbízható ember áll most élünkön, aki nem fog visszariadni semmi rendszabálytól, ha javunk úgy kívánja.

Letourneurék, Falsten mérnök és én azonnal szerencsét kívánunk Kurtis Róbertnek s a hadnagy és a kormányos egyesítik szerencsekivánataikat a mieinkkel.

A hajó folytatja útját délnyugatnak és Kurtis Róbert kifeszített vitorlákkal siet, hogy lehetõ legrövidebb idõ alatt elérhesse a legközelebb esõ szigetet a Kis‑Antillák közül.