XIII.

Október 24-tõl 29-ig.

Ez egymásután következõ öt nap alatt a tenger nagyon háborgó. A Chancellor fölhagyott ugyan a tenger ellen való küzködéssel s a széllel és habbal úszik, azért mégis szerfölött erõsen hánykódik. Egy percnyi nyugalmunk sincs többé ez égõ hajón. Irigy szemmel nézzük e vizet, mely körülveszi hajónkat, mely vonz, megigéz!

- De Kurtis úr, - mondám, - miért nem bontjuk föl a hajó födélzetét? Miért nem árasztjuk el vízzel a hajófenéket? Ha a tûz kialudt, a vizet ismét kiszivattyúzhatnánk a tengerbe.

- Kazallon úr, - felel rá Kurtis Róbert, - mondtam önnek s most is azt mondom, ha levegõt eresztünk be, bármily csekély legyen az, a tûz egy perc alatt elterjed az egész hajón s a lángok aljától kezdve az árbocok tetejéig elborítják! Tétlenségre vagyunk kárhoztatva s vannak olyan percek, mikor ahhoz kell bátorság, hogy semmit se tegyünk.

Igen! Légmentesen bedugni minden nyílást, ez az egyetlen módja a tûz gátlásának s a matrózok azt teszik.

A tûz azonban szakadatlan tovább terjed s tán nagyobb mértékben, mint gondoljuk. Lassanként a hõség oly nagy lett, hogy az utasoknak a födélzetre kellett menekülni s csak a hátsó kabinokban lehetett még lakni, melyeket megvilágítnak a nagy oldalablakok. Kear asszonyság nem hagyja el soha sem az egyiket, a másikba pedig Kurtis Róbert a kereskedõt, Rubyt helyezte el.

Én többször meglátogattam e szerencsétlent, ki teljesen megõrült; kötözve kell õt tartani, ha nem akarjuk, hogy összetörje kabinja ajtaját. Csodálatos. Õrültségében is megtartotta a szörnyû rémület érzetét s iszonyatosan ordítoz, mintha - sajátságos lélektani tünemény - valósággal érezné, hogyan égeti a tûz.

Többször meglátogatom volt kapitányunkat is s úgy találom, hogy csöndes, nyugodt ember és egészen okosan beszél, kivéve a tengerész mesterségére vonatkozó dolgokban. E tárgyat illetõleg nincs helyén az esze. Ápolni akarom õt, mert szenved, de nem akarja elfogadni ápolásomat s nem jön ki többé a kabinjából.

Ma büdös füst hatolt be a válaszfal hasadékain a legénység lakosztályába. Bizonyos, hogy a tûz terjed ezen az oldalon s ha hallgatózik az ember, hortyogáshoz hasonló tompa pattogást hall. Vajjon hol veszi ez a tûz mindazt a levegõt, ami táplálására szükséges? Hol az a nyílás, melyet idáig nem birtunk megtalálni? A rémítõ katasztrófát nem lehet most már elhárítni! Talán csak néhány nap, néhány óra van már hátra s szerencsétlenségünkre a tenger oly háborgó, hogy lehetetlen a csónakokban való menekülésre gondolni.

Kurtis Róbert rendeletére a legénység lakosztályának válaszfalait vastag vitorlavászonnal takarják be, melyet szüntelen vízbe áztatnak. Mindamellett a füst folyvást beszivárog s a forró, nedves levegõ majd megfojtja már az embert.

Szerencsénkre a fõárboc és az elõárboc talpai vasból vannak. Máskép aljuk elégett volna már s most ledöntve hevernének és nekünk végünk volna.

Kurtis Róbert fölhúzat tehát annyi vitorlát, amennyit lehet s az északkeleti széllel, mely erõsen fúj, rohanva indul a Chancellor.

Már két hete, hogy a tüzet észrevettük s hogy folyvást terjed, mert nem bírtuk eloltani. Most már napról‑napra nehezebb a hajón mozogni. A hátsó födélzeten, melynek talaja nincs közvetlen összeköttetésben a hajófenékkel, még meg lehet állni, hanem a középen egészen az elõrész emelvényéig, még vastag talpú csizmákkal is lehetetlen járkálni. A víz nem képes többé lehûtni e deszkákat, melyeket belül a tûz nyaldos. A gyanta a görcsök körül sistereg a fenyõfán, a ragasztékok szétnyilnak s a kátrány, melyet a hõség fölolvasztott, végig folydogál, szeszélyes ákom‑bákomokat csinálva a hajó ide‑oda zökkenése szerint.

S hogy szerencsétlenségünk teljes legyen, a szél hirtelen átcsap északnyugatra s dühösen fúj! Ez valódi orkán, amilyenek ezen tájakon szoktak dühöngeni néha s eltávolít bennünket az Antilláktól, melyeket elérni akarunk. Kurtis Róbert dacolni akar vele, féloldalt fordítva a vitorlákat, de a szél oly dühös, hogy a Chancellor nem bírja kiállni s nemsokára futnia kell, amerre a szél fúj, hogy kikerülje a tenger csapásait, melyek rettenetesek, mikor valami hajónak az oldalába csapkodnak.

29‑én a vihar teljes dühével fordul ellenünk. Az óceán õrjöng és a sötét hullámok egészen beborítják a Chancellort. Lehetetlen volna most csónakba szállni, anélkül, hogy rögtön el ne merüljünk. Egy részünk a hátsó fedélzetre, a másik rész az elõemelvényre menekült. Csak egymásra nézünk, nem mer senki beszélni.

Ami a tüzijátékszer‑dobozt illeti, nem is gondolunk már reá. Kurtis Róbert szavaival élve, «ezt a részletet» elfelejtettük. Igazán nem tudom, vajjon nem volna‑e kívánatos a hajó fölrobbanása, legalább egy csapással vége lenne ennek a helyzetnek. Midõn e szavakat leírom, azt hiszem, pontosan kifejezem, hogyan gondolkozunk e percben. Az ember, akit sokáig fenyeget valami veszély, végre maga óhajtja, bárcsak beütne már, mert valamely kikerülhetlen katasztrófának a várása borzasztóbb, mint maga a valóság!

Azalatt, míg lehetett, Kurtis kapitány kihozatta az eleségtárból az élelmiszerek egy részét, ahová most már nem lehet behatolni. A hõség már sokat elrontott élelmiszereinkbõl; hanem néhány hordó besózott húst és kétszersültet, egy tonna pálinkát, több nagy hordó ivóvizet elhelyeztünk a födélzeten, ehhez járultak takarók, mûszerek, egy delejtû és vitorlák, hogy szükség esetén rögtön elhagyhassuk a hajót.

Este nyolc órakor az orkán üvöltése mellett is halljuk a tûz pattogását a hajó belsejében. A gõz ereje föltaszítja a lékek födelét s fekete füstoszlopok szállnak föl kanyarogva, mint mikor a gõz kiszáll a kazán szelepein.

A matrózok Kurtis Róberthez szaladnak, hogy megkérdezzék, mit parancsol. Mindnyájukat azon egy gondolat ragadja meg: menekülni e vulkánról, mely nemsokára kitör lábaink alatt!

Kurtis Róbert az óceánra tekint, mely felénk hajtja óriási hullámait. Már nem is lehet közeledni a bárkához, mely kapcsain függ a födélzet közepén, hanem még fölhasználhatjuk a csónakot, mely a kormányfélen függ s a kis lélekvesztõt, mely a hajó hátsó részéhez van csatolva.

A matrózok a csónakhoz rohannak.

- Nem! - kiált Kurtis Róbert, - nem! Az annyi volna, mint kijátszani utolsó kártyánkat!

Néhány megbódult matróz, köztük legelöl Owen, mégis le akarja oldani a csónakot. Kurtis Róbert a hátsó födélzetre rohan s fölkap egy fejszét.

- Aki legelõször a kötélhez nyúl, ketté hasítom a fejét!

A matrózok visszahúzódnak. Néhányan fölmennek az árbocok kötélzetére. Mások egészen föl az árbockosárba menekülnek.

Tizenegy órakor nagy csattogás hallatszott a hajóközben. A válaszfalak dûlnek be, utat engedve a forró levegõnek és füstnek. Azon percben gõzoszlopok árja rohan ki a legénység lakosztályának bejáratából s hosszú lángnyelv szökik föl, az elõárbocot nyaldosva.

Sikoltozás hangzik akkor. Mrs. Kear miss Herbey által támogatva kirohan a szobából, melybe már becsap a láng. Aztán megjelen Huntly Silas, a füsttõl, koromtól befeketített arccal s miután csöndesen köszöntötte Kurtis Róbertet, nyugodtan fölhalad a hátsó köteleken s elhelyezkedik a hátsó árbockosárban.

Amint meglátom Huntly Silast, akkor eszembe jut, hogy még egy másik ember maradt bezárva kabinjába, melyet talán már a lángok emésztenek.

Hát elveszni hagyjuk azt a boldogtalan Rubyt? A lépcsõ felé rohanok... De a percben megjelen az õrült, haja, ruhája lángol. Anélkül, hogy kiáltana, átmegy a födélzeten s nem égnek meg a lábai! Berohan a legsûrûbb füst közé s nem fúl meg! Olyan, mint valami emberi alakot öltött salamander, ki keresztül-kasul jár a tüzön!

Ekkor újabb dörgés hallatszik; a födélzet közepén függõ bárka darabokra szakadva hull szét; a középsõ lék födele fölpattan, széttépve a vitorlavásznakat s a sokáig elfojtott láng most fölcsap a fõárboc közepéig.

E percben az õrült hangosan fölordít s e szavak hangzanak ajkairól:

- A tûzijáték‑szereim! a tûzijáték‑szereim! Mindnyájan a levegõbe röpülünk!... röpülünk! röpülünk!...

Aztán, mielõtt meg lehetett volna gátolni, a léken át beugrik az égõ zsarátnokba.