XV.

Folytatása az október 29-iki éjnek.

Még nincs éjfél. Nincs holdvilág s az éj egészen sötét. Nem tudhatjuk, hol feneklett meg a hajó. A szélvész által hevesen hajtva, elérkezett‑e végre az amerikai partokhoz s itt van‑e közel a szárazföld?

Mondtam, hogy a Chancellor, miután néhány pillanatig rúgdalózott, teljesen mozdulatlan maradt. Pár perc múlva lánccsörgés hallatszik elülrõl s Kurtis Róbert megtudja abból, hogy horgonyt vetettek.

- Jó! - mondja rá. - A hadnagy és a kormányos leeresztették a két horgonyt. Reméljük, hogy megállják!

Akkor látom, hogy Kurtis Róbert a köteleken elõre kapaszkodik egész addig a határig, amelyen túl a lángok nem eresztik. Fölkúszik a kötéltartó rúdra egész odáig, hol kiáll a hajó oldalán túl s néhány percig fönntartja ott magát, a nehéz hullámok dacára, melyek el‑elborítják õt. Látom, hogy hallgatózik. Mintha valami különös hangra figyelne a szélvész csattogása közt.

Végre visszatér a hátsó födélzetre.

- A víz bemegy a hajóba, - szól hozzám - s e víz - Isten segítsen rajtunk! - talán kioltja a tüzet.

- Hanem aztán? - szóltam én.

- Kazallon úr, - felel nekem Kurtis Róbert - «aztán», az a jövõ, azt az Isten tudja! Ne törõdjünk mással, csak a jelennel!

A legelsõ teendõnk volna a szivattyúkat megpróbálni, de e percben a lángok között nem lehet odáig hatolni. Valószinû, hogy a hajó aljában valamelyik oldalborda betört s tág utat nyitott a víznek, mert úgy veszem észre, hogy a tûz már csökken. Rémítõ sistergést hallunk, ami azt bizonyítja, hogy a két elem küzd egymással. Bizonyos, hogy a tûzhely alapját már elérte a víz az elsõ sorban álló gyapot‑bálok már átáztak.

Csak rajta! hadd oltsa ki a tüzet ez a víz, aztán majd õ ellene fordulunk! Talán kevésbé lesz félelmes, mint a tûz! A víz a tengerész eleme s a tengerész megszokta azt legyõzni!

Leírhatatlan aggódással várjuk, míg elmúlik az a három óra, ami még hátra van e hosszú éjbõl. Hol vagyunk? Csak annyi bizonyos, hogy a hullámok lassanként visszahúzódnak s a tenger dühe csillapul. A Chancellor körülbelül egy órával a tetõponton álló dagály után feneklett meg, de nehéz pontosan tudni így minden mérés és számítás nélkül. Ha így van, akkor remélhetjük, föltéve, hogy a tûz kialszik, hogy a következõ dagálykor könnyen elindítjuk a hajót.

Ötödfél órakor hajnal felé a lángfüggöny, mely a hajó elõ- és hátrészét szétválasztotta, lassanként eloszlik s egy sötét csoportot látunk rajta keresztül. Ez a hajó legénysége, kik az elõrész szûk emelvényére szorultak föl. Nemsokára helyreáll a közlekedés a hajó két vége közt s a hadnagy és a kormányos átjönnek hozzánk a hátsó födélzetre, a köteleken járva, mert még nem lehet a födélzetre lépni.

Kurtis kapitány, a hadnagy és a kormányos jelenlétemben tanácskoznak együtt s megegyeznek abban, hogy nem kell semmihez nyúlni, mielõtt megvirradna. Ha a szárazföld közel s ha a tenger hajózható, kiszállunk a partra, vagy a kis lélekvesztõvel, vagy tutajon. Ha semmi szárazföld sem látható, ha a Chancellor valami magányos szirten feneklett meg, akkor igyekszünk, hogy ismét elindíthassuk s eljuthassunk vele a legközelebbi kikötõig.

- De, - szólt Kurtis Róbert, kinek véleményével egyetért a hadnagy és a kormányos is, - nehéz kitalálni, hol vagyunk, mert azok az északnyugati szelek nagyon messze lehajthatták a Chancellort délfelé. Már régóta nem számíthattam hosszúságot s mivel nem ismerek semmi szirtet az Atlanti‑óceán e részén, meglehet, hogy Dél‑Amerika valamely partján feneklettünk meg.

- Hanem, - mondtam, - minket folyvást fölrobbanás fenyeget. Nem hagyhatnók el a Chancellort s nem menekülhetnénk...

- E szirtre? - felelt Kurtis Róbert. - De hát milyen ez? Vajjon nem borítja‑e el a tenger, ha megdagad? Megismerhetjük ebben a sötétségben? Hadd legyen nappal s akkor meglátjuk.

Kurtis Róbert e szavait rögtön közlöm a többi utassal. Nem teljesen megnyugtatók ugyan e szavak, de senki sem akarja látni az új veszélyt, melyet a hajó helyzete teremt, ha szerencsétlenségünkre valami ismeretlen szirtre vetõdött, több száz mérföldnyire a száraztól. Mindenkit az az egy gondolat foglal el, hogy most a víz küzd értünk, még pedig sikeresen küzd a tûzzel, következõleg a bekövetkezhetõ fölrobbanás ellen is.

Valóban a láng helyét lassanként sûrû fekete füst váltotta föl, mely nedves, gõzölgõ oszlopokban kanyarog ki a léken. Néha‑néha egy‑egy tûznyelv villan föl még a sûrû füstbõl, de csaknem azonnal kialszik. A tûz pattogása helyett most a víz sistergése hallatszik, amint gõzzé válik az égõ zsarátnokon. Bizonyos, hogy a tenger megteszi azt, amit a mi szivattyúink és vedreink nem bírtak volna megtenni s ennek a tûznek, mely ezerhétszáz bál gyapot közt dúlt, a kioltására csakugyan nem kevesebb kellett, mint valami árvíz!