XVI.

Október 30.

A hajnal elsõ derengése kezdi megvilágítni a láthatárt, de a tengeren lebegõ köd, miatt a látás csak nagyon szûk körre terjed. Még nem látunk semmi földet, pedig szemeink nyugtalan kutatják az óceán egész nyugati és déli részét.

A tenger most csaknem egészen visszahúzódott, nincs hat lábnyi víz a hajó körül. Itt‑ott kiemelkedik néhány sziklacsúcs s a vízfenék színérõl láthatni, hogy bazalt sziklák. Hogyan juthatott a Chancellor ilyen elõre ezen a szirten? Valami roppant hullámnak kellett a hajót fölemelni s én éreztem is azt a megfeneklés elõtt. S amint körültekintek a sziklasoron, mely hajónkat körülveszi, azt kérdem magamban, hogyan fogjuk onnan kiszabadítni.

Elõre van hajolva s hátulja magasabban áll, ami miatt nagyon nehéz a födélzeten járni s azonkívül azon mértékben, amint az óceán fölszine leszáll, kissé a jobb oldalára is hajlik a hajó. Kurtis Róbert egy ideig félt is, hogy nem fordul‑e föl a hajó, amint a víz lejebb száll; de most már megállapodott a hajó elhajlása s e tekintetben nincs többé ok a félelemre.

Hat órakor reggel erõs csapkodást hallunk. A hátsó árboc, melyet a hullám elvitt, visszatért s döngeti a Chancellor oldalát. Ugyanakkor kiáltás is hangzik s Kurtis Róbert neve hallatszik több ízben.

Arra tekintünk, ahonnan e kiáltások hallatszanak s a reggeli szürkületben egy embert látunk, ki az úszó árboc kosarába kapaszkodik, Huntly Silas, kit a leesõ árboc magával ragadott s ki csodálatos módon megmenekült a haláltól.

Kurtis Róbert segélyére rohan egykori kapitányának s ezer veszéllyel szembeszállva, sikerül neki fölhozni õt a födélzetre. Huntly Silas, anélkül, hogy egy szót szólna, leül a hátsó födélzet legtávolibb zugában. Ez az ember, ki teljesen passzív lény lett, nem számít többé.

Egyúttal sikerült közelebb vonni az úszó árbocot s feszesen a hajóhoz kötözik, melynek nem fenyegeti többé oldalát. Ennek a kihalászott jószágnak talán még hasznát vesszük, ki tudja?

Most már jóformán megvirradt, a köd kezd fölemelkedni. A szem már három mérföldnél messzebbre körültekinthet a láthatáron, de még semmi sem látszik, ami parthoz hasonlítna. A szirtek körülbelül egy mérföldnyire futnak délnyugatra és északkeletre. Északon egy szabálytalan alakú kis szigetecske emelkedik ki a vízbõl. Sziklák szeszélyes összehalmozódása, mely legfölebb kétszáz rõfnyire áll azon helytõl, hol a Chancellor megfeneklett s valami ötven lábnyi magas. Tehát fölül emelkedik a legnagyobb dagály magasságán is. Egy nagyon szûk, de apály idején járható útféle elvezet bennünket e szigethez, ha szükséges.

Túl rajta a tenger ismét fölveszi sötét szinét. Ott mély a víz. Ott végzõdnek a szirtek.

A csalódás végtelenül leverõ érzete száll meg minden kedélyt. Valóban attól lehet tartani, hogy e szirtek nem állnak szárazfölddel érintkezésben.

E percben, - hét óra, - már egészen világos lett s a köd eltünt. A láthatár kitisztult a Chancellor körül, hanem a víz és az ég ugyanazon egy határvonalban olvad össze s az egész teret betölti a tenger.

Kurtis Róbert mozdulatlan vizsgálja az óceánt, fõleg nyugat felé. Letourneur úr és én, egymás mellett állva, figyelünk minden legkisebb mozdulatára s világosan olvassuk a gondolatokat, melyek agyát szorongatják. Nagy a meglepetése, hogy sehol sem látszik szárazföld, mert bizonyosan azt hihette, hogy közel járunk hozzá, mert csaknem mindig dél felé vitorlázott, mióta a Bermudáknál megfordult a Chancellor.

Ekkor Kurtis Róbert elhagyja a hátsó födélzetet s köteleken átkapaszkodik a fõárboc kötéltartó rúdjaira, aztán átmegy a korlátfákon az elõárboc köteleire. Onnan vizsgálja néhány percig a legnagyobb figyelemmel a tájat: aztán visszakúszik a köteleken s hozzánk jön megint.

Kérdõ pillantással tekintünk reá.

- Semmi föld! - felel hidegen.

Akkor Mr. Kear elõlép s bosszúsan kérdezi:

- Hol vagyunk, uram?

- Nem tudom, - válaszol Kurtis Róbert.

- Önnek tudnia kellene! - felel vissza ostobán a petróleum‑kereskedõ.

- Meglehet, de nem tudom!

- Na, - szól Mr. Kear, - tudja meg ön, hogy nekem nincs kedvem örökké az ön hajóján maradni, uram s követelem, hogy induljunk tovább!

Kurtis Róbert felelet helyett csak vállat von. Aztán felém és Letourneur úr felé fordul s így szól:

- Megtekintem a hosszúságot ha kisüt a nap s akkor megtudjuk, hogy a szélvész az Atlanti-óceán melyik részére vetett.

Kurtis Róbert aztán élelmiszereket osztogattat ki az utasoknak s a matrózoknak. Mindnyájunknak szüksége van rá, mert el vagyunk lankadva a fáradság és az éhség miatt. Kétszersültet eszünk s egy kis szárított hús; aztán a kapitány, anélkül, hogy egy percet is elvesztegetne, hozzá lát különbözõ rendszabályokhoz, hogy a hajót ismét el lehessen indítani.

A tûz nagyon megfogyott s most már semmi láng sem csap ki. A füst is kisebb, ámbár még fekete. Bizonyos, hogy a hajóközben nagymennyiségû víz lesz, de nem lehet tudni, hogy mennyi, mert a födélzeten még nem lehet járni.

Kurtis Róbert ekkor megöntözteti az égõ deszkákat s két óra múlva a matrózok már járhatnak a födélzeten.

Elsõ dolguk kipuhatolni a víz magasságát s a kormányos hozzá lát ehhez. A vizsgálatból kiderül, hogy öt lábnyi a víz a hajóközben, de a kapitány még nem ad rendeletet, hogy kiszivattyúzzák, mert azt akarja, hadd végezze el dolgát a víz. Elõbb a tûzzel kell végezni. Aztán jön a víz.

Nem jobb lesz‑e rögtön elhagyni a hajót s a sziklára menekülni? Kurtis kapitánynak nem ez a véleménye s a hadnagy és a kormányos is helyeslik, amit a kapitány mond. Valóban, ha a tenger dühöng, nem igen lehetne tartózkodni e sziklákon, még a legmagasabbakon sem, mert a nagy hullámok lesöpörhetnek. Ami a fölrobbanás lehetõségét illeti, az most már nevezetesen csökkent; a víz bizonyosan behatolt a hajófenék azon részébe is, hol a Ruby málhái vannak és köztük természetesen a tûzijátékhoz való szer. Elhatároztuk tehát, hogy sem az utasok, sem a matrózok nem hagyják el a Chancellort.

Ekkor aztán a hátsó födélzeten tanyát ütöttünk s néhány matracot, melyek nem égtek el, fölhoztak a két utasnõ számára. A matrózok, kik megmentették függõágyaikat, elhelyezik azokat az elõtéri emelvény alatt. Ott fognak lakni, mert elõbbi helyük teljesen lakhatatlan.

Szerencsére nem nagy a kár az eleségtárban; az élelmiszerek nagy része megmaradt, mint szintén a vizes‑hordók is. A tartalék‑vitorlák raktára, mely a hajó legelején áll, szintén épségben maradt.

Nos, talán elértük a megpróbáltatások végét! Az ember örömest akarná ezt hinni, mert reggel óta a szél nagyon megszelidült s a hullám a tengeren nagyon lecsillapult. Ez kedvezõ körülmény, mert ha e percben hullámcsapkodások sújtanák a Chancellort, okvetlen összezúznák a hajót e bazalt szirteken.

Sokáig beszélgettem Letourneurékkel a hajó tisztjeirõl, a matrózokról és hogy miként viselték magukat a veszély idején. Mindnyájan bátorságot és erélyt tanúsítottak. Walter hadnagy, a kormányos, a hajóács Daoulas különösen kitüntették magukat. Derék legények, jó tengerészek, akikre lehet számítani. Ami Kurtis Róbertet illeti, õt nem dicsérhetem eléggé. Most is, mint mindig, mindenre kiterjed figyelme, mindenütt ott van; bármily akadály jelentkezik, õ mindjárt kész szembeszállni vele; bíztatja matrózait szóval, tettel s õ a lelke ennek a legénységnek, mely mindent az õ útmutatása szerint cselekszik.

Eközben reggel hét óra óta a tengeren ismét kezdõdik a dagály. Most tizenegy óra s a szirtek csúcsai mind eltüntek már a víz alatt. Várható, hogy a Chancellor hajóközében is emelkedni fog a víz, amint a tenger szintje emelkedik s csakugyan úgy is van. A másodkapitány nemsokára arról értesít, hogy a víz már kilenc lábnyi a hajóban s újabb gyapotrétegek merülnek víz alá, de azon csak örülhetünk.

Mióta itt a dagály, a hajót környezõ sziklák legnagyobb része víz alá merült; csak a határvonalai látszanak ki egy kis köralakú, valami 250‑300 lábnyi átmérõjû medencének, melynek északi szögletét foglalja el a Chancellor. A tenger ott meglehetõs nyugodt s a hullámok nem jönnek el egész a hajóig, ami szerencsés körülmény, mert hajónk teljesen mozdulatlan lévén, a hullám épp úgy csapkodná, mint valami sziklát.

Féltizenkettõkor kisütött a nap, melyet tíz óra óta egy kis felhõ takart. A kapitány, ki már reggel hozzá kezdett a számítgatáshoz, most fölveheti a délkört s pontos számítást csinálhat délben.

Azután visszatér hozzánk a hátsó födélzetre s így szól:

- Az északi szélesség 18° 5’ s a nyugati hosszúság 45° 53’ foka alatt vagyunk.

Akkor megmagyarázza a kapitány a helyzetet mindazoknak, kik nem tudják magukat tájékozni a hosszúság és szélesség számai után. Kurtis Róbert jól teszi, hogy semmit sem titkol el; azt akarja, hogy mindenki pontosan tudja, hogyan állunk jelenleg.

A Chancellor megfeneklett az északi szélesség 18° 5’ s a nyugati hosszaság 45° 53’ foka alatt, egy szirten, mely nincs a térképen megjelölve. Hogyan, hát létezhetnek ilyen szirtek az Atlanti‑óceán ezen részén, anélkül, hogy a földrajznak tudomása volna róluk? Vagy valami új alakulás ez a kis sziget s valami tengeralatti tûzhányó által emelkedett föl? Nem birom máskép megmagyarázni.

Bármint legyen is, e szigetecske legalább nyolcszáz mérföldnyire esik Guyanától, azaz a legközelebbi szárazföldtõl.

Ez a legpontosabb számítás eredménye.

A Chancellort tehát eleinte a Huntly Silas esztelen nyakassága, aztán az az északnyugati erõs szél, mely elõl futnia kellett, lehajtották délre egészen a tizennyolcadik fokig. Következõleg a Chancellornak még nyolcszáznál több mérföldet kellene vitorláznia, hogy a legközelebbi parthoz elérjen.

Ilyen a helyzet. Súlyos, de a benyomás, melyet a kapitány e nyilatkozata eredményez, nem rossz - legalább e percben. Micsoda új veszélyek ijeszthetnének most már meg bennünket, mikor ép most menekültünk ki a tûzvész és fölrobbanás veszélyétõl?

Elfelejtik, hogy a hajóköz tele van vízzel, hogy a szárazföld messze, hogy a Chancellor, ha ismét tengerre száll, elmerûlhet útközben... A kedélyek még a kiállt rémület benyomása alatt állnak s egy kis nyugalmat találván, mindjárt hajlandók bizalmat meríteni.

Most mit csinál Kurtis Róbert? Egész egyszerûen, amit a közönséges józan ész parancsol: elõször teljesen kioltja a tüzet, aztán tengerbe dobatja a szállítmányt egészen vagy legalább egy részét, természetesen a klórsavas káli dobozával együtt, kiüríti a vizet, betömeti a nyílást s miután a hajó megkönnyebbûlt, fölhasználja a dagályt, hogy lehetõ leggyorsabban elhagyhassa ezt a szirtet.