XVIII.

Október 31-tól november 5-ig.

Azzal kezdtük, hogy körüleveztük a szirtet, melynek hossza körülbelül egy negyed mérföld.

E kis körülhajózást hamar elvégeztük s kezünkben a mérõkötéllel, meggyõzõdünk róla, hogy a sziklasziget szélei mintegy oszlopszerûen nyúlnak le. A víz köröskörül szerfölött mély s nem kétkedhetünk, hogy e sziget valami hirtelen fölemelkedésnek, valami erõszakos föltaszításnak, a föld belsejében forrongó tûznek köszönheti létrejöttét.

Egyébként a sziget vulkanikus eredetét nem is lehetne eltagadni. Mindenfelé csak bazaltsziklák láthatók, melyeknek szabályos prizmái az egésznek egy óriási jegec képét kölcsönzik. A tenger bámulatosan átlátszó a szirt szélein s látni engedi a jegecoszlopok furcsa tömegét, mely e csodálatraméltó alkotmányt tartja.

- Különös egy sziget, - szólt Letourneur úr, - s úgy látszik, hogy nemrég támadt.

- Az világos, apa, - viszonzá a fiatal András, - s én még hozzá teszem, hogy hasonló tûnemény, mint amilyen a Júlia‑szigetét Sicilia partja mellett s a Santorin‑szigeteket hozta létre az Archipelagusban, alkotta ezt a szigetecskét is éppen ide, hogy a Chancellor megfenekeljék rajta!

- Valóban, - tettem hozzá, - valami vulkanikus fölemelkedésnek kellett történni az Óceán e részén, mert e szirt nincs meg a legújabb térképeken sem, pedig nem kerülhette volna ki a tengerészek szemeit az Atlanti‑óceán ezen részében, hol elég gyakran járnak hajók. Vizsgáljuk hát meg gondosan s meg fogjuk ismertetni a hajósokkal.

- Ki tudja, nem tûnik‑e el nemsokára hasonló tünemény folytán, mint amilyen létre hozta? - jegyezte meg Letourneur András. - Tudja ön, Kazallon úr, ezeknek a vulkanikus szigeteknek a léte gyakran igen rövid, s mikor a geographusok ezt a miénket följegyzik új térképeikre, talán már nem is létezik!

- Mindegy, édes fiam, - felelt Letourneur úr. - Jobb, ha az ember figyelmeztet valami veszélyre, ami nem létezik, mintha elmulaszt megjelölni oly veszélyt, amely létezik, s a tengerészeknek nem lesz joguk panaszkodni, ha nem találnak többé szirtet ott, ahol mi megjelöltük.

- Igazad van, apa, - szólt András, - s végre is lehetséges, hogy e szigetecske megmarad addig, mint a mi öt világrészünk. De, ha csakugyan el kell tûnnie, Kurtis kapitány jobb szeretné, hogy néhány nap múlva történnék, mindjárt, mihelyt kijavította a hajója sérüléseit, mert akkor nem kellene fáradoznia a hajója elindításán!

- Igazán, András, - kiáltottam föl tréfálva, - ön úgy akar rendelkezni a természettel, mintha ura volna! Ön azt akarja, hogy emelkedjék föl s nyeljen el egy sziklaszigetet, amikor önnek tetszik, amikor önnek szüksége úgy kivánja, s miután ide teremtette a kedvünkért ezeket a sziklákat, hogy a Chancellornak legyen min megfenekleni, most megint tüntesse el az ön varázsvesszejének egy ütésére, hogy a Chancellor tovább vitorlázhasson!

- Én nem akarok semmit, Kazallon úr, - válaszolt a fiatal ember mosolyogva, - legfölebb hálát akarok adni az Istennek, hogy olyan szemmelláthatólag megoltalmazott. Isten e szirtekre akarta vetni hajónkat s ismét kimozdítja innen, ha kellõ a pillanat elérkezik.

- S mi támogatni fogjuk teljes erõnkbõl mind abban, amit elhatároz, úgy‑e barátim?

- Igen, Kazallon úr, - felelt Letourneur úr, - mert az az emberi nem törvénye: segíts önmagadon. Hanem azért Andrásnak igaza van, ha Istenbe helyezi bizalmát. Bizonyos, hogy az ember, mikor a tengerre szállni merészkedik, bámulatosan fölhasználja a természettõl nyert tehetségeit; hanem itt e végtelen óceánon, midõn a féket vesztett elemek dühöngnek, itt érzi, mily törékeny a hajó, melyen úszik, s mily törékeny õ maga! S én azt hiszem, a tengerész jelszavának ennek kellene lenni: Bízzál önmagadban s higyj az Istenben!

- Teljesen igaz, Letourneur úr, - viszonoztam. - S én azt hiszem, nagyon kevés tengerész van, kinek lelke megátalkodottan zárva maradna a vallásos benyomások elõtt!

Így beszélgetve, gondosan megvizsgáljuk a sziklákat, melyek a sziget alapját képezik s meggyõzõdünk, hogy eredete csak minapi. Nincs itt egyetlen egy kagyló, egy csomócska tengeri hinár, ami e bazalt falakhoz tapadt volna. Valami természetrajz‑kedvelõ hiába kutatná e kõhalmazt, nem találná az állat- és növényvilágnak itt még semmi nyomát. A puhányok egészen hiányzanak, valamint a vízi növények is. A szél nem hozott még ide semmi magot s a tengeri madarak nem kerestek itt menhelyet. Csak a geológus találhat érdekes tárgyat tanulmányra, e bazalt szirteket vizsgálva, melyek csupán platonikus alkotás nyomait viselik magukon.

Csónakunk e percben visszatér a sziget déli sarkára, melyen a Chancellor megfeneklett. Ajánlom társaimnak, hogy szálljunk ki, s õk elfogadják.

- Azon esetre, ha a sziget eltûnnék, - szólt a fiatal Letourneur nevetve, - legalább egyszer látogatást tettek rajta emberi lények.

A csónak parthoz áll s mi kiszállunk a bazaltsziklára. András elõre megy, mert a talaj eléggé járható s a fiatal embernek nincs szüksége támogató karra. Atyja kissé hátra marad velem s most együtt megyünk fölfelé a lassan emelkedõ halmon, egész a sziklasziget legtetejéig.

Egy negyed óra alatt fölértünk s mindhárman leülünk egy bazalt darabra, mely a sziget legmagasabb sziklájának csúcsát koronázza. Letourneur András akkor egy jegyzõkönyvet vesz elõ zsebébõl s kezdi lerajzolni a sziklaszigetet, melynek körvonalai tisztán kiválnak a zöld vízbõl.

Az ég tiszta s a tenger alacsony lévén ekkor, kiemelkednek a legutolsó pontok is délen, a szirtek közt csak az a keskeny vízút marad fönn, melyen a Chancellor haladt, mielõtt megfeneklett.

A sziget alakja ugyancsak furcsa s nagyon hasonlít egy kövér sódarhoz, melynek puffadt domborodásán foglalunk mi most éppen helyet.

S valóban, amint András lerajzolta a szigetet, atyja így szól hozzá:

- De fiam, te egy sonkát rajzoltál ide!

- Igen, apa, - felel András, - egy bazalt sonkát, akkorát, hogy jóllakhatik vele az óriás Gargantua, s ha Kurtis kapitány beleegyezik, ennek a szigetnek azt a nevet adjuk: «Ham‑Rock».

- Helyes! - kiáltottam, - a név nagyon jó! Ham‑Rock szirtje! S bár ne jönnének a hajósok közel hozzá, mert nincs elég kemény foguk hozzá, hogy bele harapjanak.

A Chancellor a sziget déli végén feneklett meg, azaz a sonka végén, abban a kis öblöcskében, melyet a sonka domborúlása itt képez. A hajó jobb oldalára hajlik, még pedig e percben nagyon meghajlik, mert az apály éppen most legalacsonyabb.

Mikor Letourneur András rajzolását bevégezte, lemegyünk a másik oldalon, mely szép domborúan nyugat felé hajlik s nemsokára egy szép barlangot pillantunk meg.

Ha rátekint az ember, igazán azt mondaná, hogy mûépítészeti munka; hasonlít ama barlangokhoz, melyeket a Hebridákon s különösen Staffa‑szigetén alkotott a természet. Letourneurék, kik látták a Fingal barlangját, egészen olyannak találják ezt itt, csak hogy kisebb arányokban. Ugyanazon alakulása a bazaltjegeceknek, ugyanazon fekete gerendák mennyezete, melyek összeérõ végeiknél valami sárgás anyaggal vannak bevonva, ugyanazok a tisztán metszett élek, melyeket a kõfaragó vésõje nem vághatott volna ki tisztábban, végre ugyanazon szélzúgás e zengõ bazaltsziklák közt, hol a gaëlek Fingal hárfájának húrjait hallják megzendûlni. Csakhogy a staffai barlangban víz a talaj, míg itt csak a nagyon magas hullámok érhetik el a barlangot s a talajt száraz, síma bazaltsziklák képezik.

- Azonfölûl, - jegyezte meg Letourneur András, - a staffai barlang óriási gót székesegyház, ez pedig itt csak a kápolnája annak a székesegyháznak! De ki gondolta volna, hogy ilyen csodát találunk az óceán egy ismeretlen sziklaszigetén!

Miután egy óra hosszat pihentünk a Ham‑Rock barlangjában, végig megyünk a kis sziget partján s visszatérünk a Chancellorhoz. Kurtis Róbertet értesítjük fölfedezéseinkrõl s õ beírja térképére a szigetecske nevét, amint azt Letourneur András elnevezte.

A következõ napokon soha sem mulasztottuk el meglátogatni ezt a ham‑rocki barlangot, hol néhány jó órát töltünk. Kurtis Róbert is meglátogatta, de egészen más dolgok foglalták el agyát, hogysem rá ért volna a természet eme csodáját bámulni. Falsten elment oda egyszer, hogy megvizsgálja a sziklák minõségét s a geológus könyörtelenségével le is tört belõle néhány darabot. Mr. Kear restelt fáradni s a hajón maradt. Mrs. Keart fölkértem, kisérjen el egyik kirándulásunk alkalmával, de félt a csónakba ülni s nem fogadta el ajánlatunkat.

Letourneur úr megkérdezte miss Herbeyt is, nem szeretné‑e meglátogatni a szigetet. A fiatal leány el is fogadta ez ajánlatot, örvendve, hogy ha bár csak egy óráig is, megmenekülhet úrnõje szeszélyes zsarnoksága alól. De, mikor Mrs. Keart kérte, hogy eressze el, Mrs. Kear egyenesen megtagadta.

Engem fölingerel ez a magaviselet s közbejárúlok Mrs. Kearnél miss Herbey részére. Küzködnöm kell, de mivelhogy alkalmam volt már szolgálatot tenni az önzõ asszonynak, s mivelhogy még szüksége lehet rám, végre hát enged kérésemnek.

Miss Herbey tehát több ízben elkisér a sziklák közti sétáinkra. Többször halászunk is a kis sziget partján s vidám lakomát csapunk a barlangban, mialatt a bazalt‑hárfák zengenek a szél fúvására. Igazán boldogok vagyunk, hogy így örülni látjuk Herbey kisasszonyt pár órai szabadságának. Igaz, hogy a szigetecske kicsi, de a fiatal leánynak soha semmi még oly nagynak nem látszott!

Mi magunk is szeretjük e kopár szirteket s nemsokára nem lesz már itt egy darab kõ, amit ne ismernénk, egy ösvény, melyen vidáman át ne mentünk volna már. Ez itt tágas birodalom a Chancellor szûk fedélzetéhez képest s bizonyos vagyok benne, hogy sajnálni fogjuk, mikor majd elhagyjuk.

Ami Staffa‑szigetét illeti, Letourneur Andrástól tudjuk, hogy az a Mac‑Donald család tulajdona s évenként tizenkét font sterlingért adják bérbe.

- Ugyan, urak, - kérdi miss Herbey - mit gondolnak, adna‑e valaki ezért egy fél aranyat?

- Egy fillért sem, miss, - szólok nevetve. - Talán szándékozik kegyed haszonbérbe venni?

- Nem, Kazallon úr, - felel a fiatal leány, egy sóhajt fojtva el, - pedig talán ez az egyetlen hely, ahol boldog voltam!

- Én is boldog! - suttog András.

Mennyi elrejtett szenvedés hangzik miss Herbey e szavaiban! A szegény fiatal leány, kinek nincsenek rokonai, nincsenek barátai, még nem talált boldogságot - néhány percnyi boldogságot - csak az Atlanti‑tenger egy ismeretlen szikláján!