XX.

November 15-tõl 20-ig.

Ma körül lehetett már menni a hajófenékben; megtalálták végre a dobozt a klórsavas kálival, hátul, hová szerencsére nem hatott a tûz. A doboz sérületlen, a víz sem rongálta meg tartalmát s letették biztos helyre a sziget túlsó szélére. Miért nem vetik rögtön a tengerbe? Nem tudom, de nem vetik.

Kurtis Róbert és Daoulas megvizsgálják a hajót s kijelentik, hogy a középsõ födélzet és támaszgerendái kevesebbet szenvedtek a tûztõl, mint gondoltuk. A nagy hõség, melyet e vastag deszkáknak s az erõs gerendáknak ki kellett állniok, kissé meglazította, de anélkül, hogy nagyobb kárt okozott volna bennök; a tûz dühe fõleg a hajó oldalai ellen irányult.

S csakugyan az oldalak belsõ deszkázata nagy darabon elégett; megszenesedett faszögek állnak ki itt‑ott s fájdalom, a hajó gerincei nagyon meggyengültek, úgy, hogy Isten csodájának tekinthetjük, hogy a hajó már régóta szét nem vált.

Ezek kellemetlen körülmények, meg kell vallani. A Chancellor oly sérüléseket szenvedett, hogy Kurtis Róbert azzal a kevés segélyeszközzel, amije van, nem javíthatja ki, az bizonyos s nem teheti hajóját oly szilárddá, mint kellene ilyen hosszú útra.

A kapitány és az ács aggódó arccal térnek vissza. A kár valóban oly nagy, hogyha Kurtis Róbert valami szigeten volna s nem egy puszta szirten, melyet a tenger minden percben elboríthat, nem habozna s szétbontaná hajóját, hogy kisebbet építsen belõle, de olyat, amellyel legalább bátran szállhat tengerre.

Hanem Kurtis Róbert gyorsan elhatározza magát s összehivat mindnyájunkat, utasokat és matrózokat a Chancellor födélzetén.

- Barátim, - szól, - a baj sokkal nagyobb, mint gondoltuk s a hajó oldalai nagyon megsérültek. Minthogy azonban egyrészrõl nincsenek hozzá kellõ eszközeink, hogy kijavíthassuk, másrészrõl e szigeten, hol a legelsõ hullámtorlás elsöpörhet bennünket, idõnk sincs, hogy új hajót építhessünk, azt akarom cselekedni, hogy betemetem a lyukat, hol a víz bejön, amilyen szilárdan csak lehet s aztán elindulunk a legközelebbi kikötõ felé. Csak nyolcszáz mérföldnyire vagyunk a paramaribói partoktól, a hollandi Guyana északi partjaitól s tíz vagy tizenkét nap múlva, ha az idõ kedvez, menhelyet találunk!

Nem volt más mit tenni, Kurtis Róbert tervét tehát egyhangúlag helybenhagytuk.

Daoulas és segédei azzal foglalkoznak most, hogy a lyukat belülrõl bedugaszolják s amennyire lehet, megerõsítsék a tûz által megrongált bordákat. Hanem az világos, hogy a Chancellor nem nyújt már elég biztosságot hosszabb útra s ott marad a legelsõ kikötõben, ahová eljut.

Az ács megiszkábálta a hajó bordáit az oldalakon kívülrõl is, ameddig apály idején kiállt az a vízbõl; de lejebb nem mehet a hajó azon részét is iszkábálni, mely vízben áll s meg kell elégednie azzal, hogy belülrõl kiigazgatja.

E különbözõ munkák eltartanak egész 20‑ikáig. Ezen a napon, miután mindent megtett, amit emberi erõvel megtehetett hajója kijavítására, Kurtis Róbert ismét tengerre száll vele.

Mondanunk sem kell, hogy azon perctõl kezdve, midõn a Chancellor kiürült a gyapotszállítmánytól s a benn lévõ víztõl, folyvást úszkált, még akkor is, ha nem volt dagály. Minthogy gondoskodtak arról, hogy elõl és hátul lebocsássák a horgonyt, a Chancellor nem vetõdött odább a szigetre, hanem megmaradt abban a kis természetes öblöcskében, melyet jobbról és balról sziklák vesznek körül, még a dagály idején is kiálló sziklák.

Ott, ahol ez öblöcske legszélesebb, megfordulhat benne a Chancellor s ez a fordulás könnyen meg is történt kötelek segélyével, melyeket a sziklák körül csavargattak, úgy, hogy a hajó most már orrával dél felé áll.

Úgy látszik tehát, hogy könnyû lesz elindítni a Chancellort, vagy úgy, hogy a vitorlákat fölhúzzuk, ha jó a szél, vagy pedig kötéllel vontatjuk ki a hajót a szorosból, ha a szél ellenkezõ. Ez azonban némi nehézségekkel jár, melyeket le kell küzdenünk.

A szoros bejáratát csakugyan valami bazalt gátféle zárja el, mely fölött dagály idején is alig van annyi víz, amennyi a Chancellor számára kell, bármint megkönnyebbült is most már a hajó. Ha megfeneklése elõtt átcsusszant ezen a gáton, ismétlem, csak úgy történhetett, hogy egy óriási hullám fölkapta a hajót s bedobta a medencébe. Egyébként azon a napon nemcsak új hold volt, következõleg a szokottnál nagyobb dagály, hanem egyszersmind az egész évben a legnagyobb dagály és sok hónapig kellene várnunk, míg ismét oly nagy dagály jön.

Az pedig világos, hogy Kurtis Róbert nem várhat hónapokig. Ma éppen magas a tenger, föl kell használnia, hogy elindítsa hajóját; ha aztán egyszer már e medencén kívül lesz, a hajót meg lehet terhelni valami súllyal, hogy aztán fölvonhassák a vitorlákat s mehessünk.

A szél éppen jó, mert északkeletrõl fújt, következõleg a szoros irányában. De a kapitány, igen helyesen, nem mer teljes vitorlákkal neki szállni annak a gátnak, mely a nem nagyon szilárd hajót egyszerre megakaszthatja. Miután tehát Walter hadnaggyal, az áccsal és a kormányossal tanácskozott, arra határozza el magát, hogy a Chancellort kötéllel fogja kivontatni.

Egy horgonyt tehát hátul lent hagynak, azon esetre, ha a mûvelet nem sikerülne s a hajót vissza kellene vezetni ismét helyére; két másik horgonyt lebocsátnak aztán a szoroson kívül, melynek hossza nincs több kétszáz lábnál. Akkor feszesen meghúzzák a láncokat, a matrózok a kötelekhez állnak s délután négy órakor a Chancellor elkezd mozogni.

Négy óra huszonhárom perckor éri el a dagály legmagasabb fokát. Tíz perccel elõbb a hajót annyira elõre huzták, amennyire csak engedte a hajózható víz, de gerincének elõrésze csakhamar átcsúszott a gáton s meg kellett állnia.

És most, miután a hajó elõrésze átment már az akadályon, nincs többé reá ok, miért ne kapcsolná Kurtis Róbert a szél mûködését is a vontatás pusztán gépies erejéhez. Kibontják tehát a vitorlákat s a szélhez igazítják.

Itt a nagy perc. A tenger dagad. Utasok és matrózok a kötél végeinél vannak. A két Letourneur, Falsten és én jobboldalon tartjuk a kötelet. Kurtis Róbert a hátsó födélzeten áll s vigyáz a vitorlákra; a hadnagy az elõrész emelvényén; a kormányos a kormányrúdnál.

A Chancellor kissé megrázkódik s a tenger, mely dagad, könnyedén fölemeli a hajót, de szerencsére csöndes az óceán.

- Rajta, barátim! - kiált Kurtis Róbert nyugodt, bíztató hangon, - csak egész erõvel és egyszerre. Rajta!

A kötelek csavarai megmozdulnak s halljuk a láncok csörgését. A szél fúj s minthogy a hajó nem bír elegendõ sebességgel menni, az árbocok meggörnyednek a vitorlák nyomásától. Valami húsz lábnyit haladtunk. A matrózok egyike rákezd egy mély torokhangú dalt s annak a ritmusára mozdítjuk meg egyszerre a csavarokat. Megkettõztetjük erõlködésünket s a Chancellor reszket...

De hiába minden erõlködés. Kezdõdik az apály. Nem fogunk átmenni.

Mivel pedig már át nem megy, itt nem maradhat a hajó e sziklagát fogain, mert összetörik, ha leapad a tenger. A kapitány parancsára gyorsan megfordítják a vitorlákat s a hátul kivetve lévõ horgonyt vesszük használatba. Egy elveszteni való percünk sincs. Visszafelé csavarjuk a köteleket s rettenetes aggodalomban vagyunk... Hanem a Chancellor csúszni kezd s visszatér a medencébe, mely most már börtönéül szolgál.

- Nos, kapitány, - kérdi ekkor a kormányos, - hogyan megyünk át?

- Nem tudom, - felel Kurtis Róbert, - de átmegyünk.