XXVI.

December 5.

Forró nap. A tizenhatodik szélességi fok alatt a december nem téli, hanem igazi nyári hónap. Készen lehetünk rá, hogy kegyetlen hõséget fogunk kiállni, ha a szél nem jön mérsékelni a nap forró sugarait.

A tenger azonban meglehetõsen hullámzó maradt. A három negyedrésznyire vízbe merült hajót mint valami sziklát csapkodják a habok. A tajték fölszökik egészen az árbockosarakig s ruháinkat átnedvesíti, mintha finoman permetezõ esõ hullna reánk.

A Chancellorból csak ennyi maradt, azaz hogy csak ennyi áll még ki a tenger szine fölött: a három árboctalp, melyen állnak a felsõ árbocok, a hajó ormánya kis elõárbocával, melyre van függesztve a csónak is, a hogy habok össze ne zúzzák, aztán a hátsó födélzet s az elõrészen lévõ emelvény. Ami a középsõ fedélzetet illeti, az teljesen víz alatt áll.

A közlekedés az árbockosarak és vitorlarúdak közt nagyon nehéz. Csak a matrózok tudnak a köteleken egyikrõl a másikra átmenni. Lent az árbocok közt a tenger zúg, mint valami szirten s egyenként szaggatja le a hajó oldalairól a deszkákat, melyeket a matrózok igyekeznek összeszedni. Valóban, iszonyú látvány az utasoknak, kik ama keskeny magaslatokra fölszorultak, látni és hallani, hogy bömböl lábaik alatt az óceán. Ez árbocok, melyek fölnyúlnak a vízbõl, minden hullámcsapásra megrezzennek s az ember azt hiszi, mindjárt elragadják azokat a habok.

Bizonyos, hogy jobb oda nem nézni, nem gondolkozni, mert ez az örvény vonja az embert s csaknem kisértetbe jön az ember, ne ugorjon‑e bele!

A legénység ezalatt szakadatlan dolgozik, hogy elkészítse a második tutajt. A felsõ árbocokat, melyeket leszednek, a vitorlarudakat, mind erre fordítják s Kurtis Róbert felügyelete alatt, a tutaj a legnagyobb gonddal elkészül.

A Chancellor, úgy látszik, hogy nem fog sûlyedni; mint a kapitány mondja, valószinû, hogy egy ideig így marad egyensúlyban a víz közt. Kurtis Róbert tehát azon törekszik, hogy a tutaj, amennyire csak lehet, szilárdul legyen építve. Az út hosszú, mert a legközelebbi part, Guyana partja még több száz mérföldnyi távol van. Inkább töltsünk tehát még egy nappal többet az árbockosarakban s fordítsunk rá kellõ idõt, hogy olyan úszó alkotmányunk készüljön, melyre némi biztossággal számítni lehessen. Mindnyájan egyetértünk e tekintetben.

A matrózok némileg fölbátorodtak megint és a munka most már rendben folyik.

Csak egy vén, körülbelül hatvan éves matróz, kinek viharok közt õszült meg haja és szakálla, nincs azon a véleményen, hogy elhagyjuk a Chancellort. Ez a matróz irlandi, O’Ready nevû.

Amint a hátsó födélzeten álltam, oda jött.

- Uram, - szólt hozzám, bámulatos egykedvûséggel rágva egy csomó bagót szájában, - pajtásaim azt tartják, hogy hagyjuk el a hajót. Én nem. Én kilenc hajótörésen mentem már át, - négyszer a sík tengeren, ötször a partnál. Nekem a hajótörés a mesterségem. Értek hozzá. No hát! Az Isten verjen meg engem, ha nem azt láttam mindig, hogy nyomorultul elvesztek a semmirekellõk, kik tutajokon vagy csónakokon elfutottak! Míg a hajó úszik, rajta kell maradni. Jusson eszébe, hogy ezt mondtam!

S miután e szavakkal, mintha csak saját lelkiismeretét akarta volna megnyugtatni, a leghatározottabban elõadta véleményét, a vén irlandi elhallgatott s egy szót sem szólt többé.

Ezen nap, délután három óra tájban, észreveszem, hogy Mr. Kear s az ex‑kapitány, Huntly Silas nagy izgatottsággal beszélgetnek a hátsó árbockosárban. Úgy látszik, mintha a petróleum-kereskedõ nagyon szorongatná az ex‑kapitányt s mintha az némi ellenvetéseket tenne Mr. Kear valami javaslatára. Huntly Silas többször hosszasan nézegeti a tengert és az eget s fejét csóválja. Végre valami egy óráig tartó beszélgetés után, Huntly a hátsó árboc kötelein lekúszik s tovább kapaszkodva eljut egészen az elõtér emelvényéig, hol a matrózok közé vegyül s elvesztem õt szem elõl.

Egyébként nem nagy fontosságot tulajdonítok ennek az esetnek s visszamegyek föl a nagy árbockosárba, hol a két Letourneur, miss Herbey, Falsten és én, pár óráig együtt beszélgetünk. A nap nagyon forrón süt s a vitorla nélkül, mely sátorernyõ gyanánt szolgál, alig lehetne a hõséget ide fönt kiállni.

Öt órakor együtt ebédelünk; ebédünk egy kis kétszersültbõl, szárított húsból s személyenként fél pohár vízbõl áll.

Mrs. Kear, kit a láz gyötör, semmit sem eszik. Miss Herbey nem bír neki máskép könnyebbülést szerezni, csak azzal, hogy idõnként megnedvesíti égõ ajkait. A szerencsétlen asszony sokat szenved. Nem hiszem, hogy sokáig elbírja ezt a kínlódást.

Férje egyetlenegyszer sem jött felé, hogy állapota felõl tudakozódjék. Hanem háromnegyed hatra azt gondolom magamban, talán mégis megszállta az önzõ rideg szivet valami gyöngédebb érzelem. Mr. Kear valóban néhány matrózt szólít az elõtér emelvényérõl s könyörög nekik, hogy segítsék leszállni az árbockosárból. Föl akar talán jönni nejéhez a nagy árbockosárba.

A matrózok eleinte nem hederítnek kiabálására. Hanem még jobban könyörög s ígéri, hogy jól megfizeti, aki oda jön hozzá segíteni.

Két matróz, Burke és Sandon, mindjárt föl is másznak a kötelekre, elérik a hátsó árboc vitorlarúdját s onnan följutnak az árbockosárhoz.

Mikor fölértek Mr. Kearhez, ott még sokáig alkudoznak vele a teendõ szolgálat ára fölött. Bizonyosan sokat kérnek, s Mr. Kear keveset akar adni. Már látom, hogy a két matróz ott fogja hagyni Kear urat az árbockosárban. Végre az alkudozó felek mégis megegyeznek s Mr. Kear kihúz övébõl egy csomó amerikai bankjegyet és átadta az egyik matróznak. Az figyelmesen megolvassa s én legalább száz dollárra becsülöm, ami a keze közt van.

Most már az a kérdés, hogyan eresszék le Mr. Keart a köteleken egész az elõrész emelvényéig. Burke és Sandon kötelet kötnek Mr. Kear teste körül, mely kötelet aztán körül csavarják az árboc kötélzetén is; aztán lecsúsztatják Mr. Keart, mint valami málhát, miközben néhányszor jót is lódítnak rajta, pajtásaik tréfás megjegyzései közt.

Hanem csalódtam. Mr. Kearnek eszeágában sem volt meglátogatni feleségét a nagy árbockosárban. Ott marad az elõrész emelvényén, Huntly Silas mellett, aki, úgy látszik, reá várt. Az esti homályban azonban nemsokára mindkettõjüket elvesztem szem elõl.

Eljött az éj, a szél lecsöndesült, de a tenger még mindig háborog. A hold, mely délután négy órakor följött már az égre, csak ritka idõközökben tûnik ki a keskeny felhõszalagok közt. Néhány e fellegek közül mint hosszú csík nyúlik végig a láthatáron s pirosas színben ég, ami szelet jelent holnapra. Isten adná, hogy ez a szél ismét északkelet felõl fújna s hogy a szárazföld felé hajtana bennünket. Ha bármerre másfelé fordul a szél, végzetes lehet reánk nézve, midõn a tutajon leszünk, mely nem mehet csak egyenest, amerre a szél hajtja.

Kurtis Róbert este nyolc óra tájban följött a nagy árboc magaslatára. Gondolom, az ég pirossága miatt aggódik s szeretné kitalálni, milyen lesz a holnapi nap. Egy negyedóráig ott marad körülnézegetve; aztán, mielõtt leszállna, megszorítja kezemet, de egy szót sem szól s lemegy elfoglalni szokott helyét a hátsó födélzeten.

Aludni próbálok a szûk helyen, mely az árbockosárban számomra jutott, de nem birok elszunnyadni. Rossz sejtelmek háborgatnak. A levegõ jelenlegi nyugalma aggaszt engem, «nagyon is csöndesnek» találom. Csak alig, hogy egy szellõcske fuval át néha‑néha a kötelek közt s megrezdíti érctartóit. Hanem a tenger «érez» valamit. Hosszas hullámok hánykolódnak rajta s nyilván valami távoli viharnak a hatását érzi.

Este tizenegy óra felé két felhõ közé szorítva, a hold ragyogva fénylik s a habok is tündöklenek, mintha valami tengeralatti fénytõl volnának megvilágítva.

Fölállok s körülnézek. Furcsa! nekem úgy tetszik, mintha néhány percig egy fekete pontot látnék, mely majd fölemelkedik, majd lemerül a fényes, fehér vízen. Szikla nem lehet, mert követi a habok mozgását. Mi lehet hát?

Aztán a hold újra felhõk közé rejtõzik, mély homály terül el ismét s én lefekszem a baloldali vitorlarúdhoz közel.