XXXIII.

December 18-tól 20-ig.

Ma megváltozott az idõ s a szél erõsebben fúj. Ne panaszkodjunk, mert kedvezõ. Csupán csak azzal az óvatossággal élnek, hogy az árbocot egy támasztórúddal megerõsítik, nehogy az erõsen kifeszített vitorla miatt eltörhessen. Erre aztán kissé gyorsabban kezd úszni a nehézkes alkotmány s most már hosszas nyomot is hagy maga után a vízen.

Délután félig felhõk borították el az eget s a hõség valamivel kisebb volt. A hullám erõsebben hintázta tutajunkat s két vagy három hullám átcsapott rajta. Szerencsére, néhány deszkaszálból két lábnyi magas kerítést bírt csinálni az ács s így jobban meg vagyunk védve a tenger ellen.

Az élelmiszereinket s ivóvizünket tartalmazó hordókat is erõsen lekötözik kettõs kötelekkel. Ha valami hullám elragadná tõlünk azokat, a legiszonyúbb nyomorba jutnánk. Remegés nélkül nem gondolhatunk ez eshetõségre!

18‑án a matrózok néhány szálat szedtek össze ama tengeri növénybõl, mely sargasso név alatt ismeretes s mely hasonló ahhoz, amilyet már a Bermudák és Ham‑Rock közt találtunk. E növény cukor‑anyagot tartalmaz. Rábeszélem útitársaimat, hogy próbálják csak a szárát rágcsálni. Megteszik s ez a cukros nedv egészen fölüdíti gégejöket s ajkaikat.

Különben semmi újság ezen a napon. Csak azt veszem észre, hogy néhány matróz, különösen Owen, Burke, Flaypol, Wilson és a néger Jynxtrop maguk közt gyakran tanakodnak, de nem tudom, hogy mirõl. Azt is észre veszem, hogy elhallgatnak, ha a tisztek vagy az utasok közül közeledik hozzájuk valaki.

Kurtis Róbert már én elõttem észrevette ugyanazt. Ezek a titkos beszélgetések nem tetszenek neki. Fölteszi magában, hagy nagyon vigyázni fog ez emberekre. A néger Jynxtrop és Owen matróz határozottan két gazember, kiktõl tartani kell, mert magukkal ragadhatják társaikat is.

19‑ikén a hõség rendkívüli volt. Egy felhõcske sincs az égen. Szél nem fújja a vitorlát s a tutaj egy helyen áll. Néhány matróz megfürdött a tengerben s ez a fürdés valóban könnyebbséget szerzett nekik, amennyiben némileg csökkentette szomjúságukat. De nagy veszéllyel jár ez a kisérlet, mert cápák úszkálnak a habok közt s egyikünk sem követi ama gondatlanok példáját. Ki tudja azonban, vajjon késõbb nem fogjuk‑e utánozni õket? Ha látjuk a tutajt így mozdulatlan, az óceánt lassan gyûrûzve, a nélkül, hogy csak egy habocska zavarná, a vitorlát lomhán függve az árbocon, nem félhetünk‑e attól, hogy ez az állapot még sokáig fog így tartani?

Walter hadnagy gyengélkedése a legnagyobb mértékben aggaszt bennünket. Ezt a fiatal embert lassú láz sorvasztja s enyhíteni nem tudunk szenvedésén, mert mikor a víz elborította a Chancellort, a gyógyszeres‑ládika elveszett a hullámok közt.

Különben e szegény fiú bizonyosan mellbeteg s egy idõ óta a betegség rettenetesen elõrehaladt nála. A külsõ jelekbõl következtetve, nem csalódhatunk. Walter szárazon köhécsel; lélekzete rövid s nagyon izzad, fõleg reggel; mindegyre soványodik, orra meghosszabbul, kiálló arccsontjai piros szinük által élénken kiválnak az arc egészben sápadt színétõl, orcái beestek, ajkai összehúzódtak. De volna bármily viszonyok közt szegény hadnagy, a gyógyszer nem használna e kérlelhetlen betegség ellen.

20‑ikán a hõség épp oly nagy, a tutaj épp oly mozdulatlan, mint elõtte való nap. A nap égetõ sugarai áthatnak sátorunkon s a hõség által eltikkasztva, olykor csak úgy lihegünk. Mily türelmetlen várjuk a percet, mikor a kormányos kiosztja köztünk azt a kis vizet! Mily módon nyeljük le e néhány csepp meleg folyadékot! Akit soha sem kínzott szomjúság, az nem képes engem megérteni.

Walter hadnagyot szörnyen gyötri a láz s õ többet szenved a szomjúság miatt, mint bármelyikünk. Láttam, hogy miss Herbey a szegény beteg számára engedte át csaknem az egész vizet, melyet õ kapott. E részvétteljes és könyörületes szívû fiatal leány mindent megtesz, amit csak tehet, hogy legalább könnyítse, ha egészen le nem csillapíthatja szerencsétlen társunk szenvedését.

Ma miss Herbey így szól hozzám:

- Ez a szegény napról‑napra jobban elgyöngül, Kazallon úr.

- Igen, kisasszony, - válaszolám, - s mi nem tehetünk érte semmit, semmit!

- Vigyázzunk, - szólt miss Herbey - meghallhat bennünket!

Aztán a tutaj szélére megy, ahol leül s kezeire támasztva fejét, gondolatokba mélyed.

Ma egy sajnálatra méltó dolog történt, amit föl kell jegyeznem.

Valami egy óra hosszáig igen élénken beszélgetnek Owen, Flaypol, Burke matrózok s a néger Jynxtrop. Susogva beszélnek s kezeikkel hevesen hadarásznak, ami arra mutat, hogy igen izgatottak lehetnek. A beszélgetés végén Owen fölkel s egyenest a háttér felé megy, a tutaj azon része felé, mely az utasok számára van fönntartva.

- Hová mész, Owen? - kérdi a kormányos.

- Ahol dolgom van, - felel a matróz szemtelenül. E durva feleletre a kormányos fölkel helyérõl, de Kurtis Róbert már õ elõtte ott termett s szemközt áll Owennal.

A matróz farkasszemet néz kapitányával s vakmerõn szól:

- Kapitány, beszélni valóm van önnel a pajtásaim nevében!

- Beszélj, - felel Kurtis Róbert hidegen.

- A pálinkát illeti, - folytatja Owen. - Ön tudja, kapitány, azt a kis tonnát... Tán bizony a léhûtõk vagy a tisztek számára tartogatják?

- Aztán? - szólt Kurtis Róbert.

- Aztán azt akarjuk, hogy minden reggel kiosszák a porciónkat, egy‑egy pohárkával, mint azelõtt szokták.

- Nem, - felel a kapitány.

- Mit mond ön?... - kiált Owen.

- Azt mondom, hogy: nem.

A matróz élesen szemébe néz Kurtis Róbertnek s förtelmes vigyorgás húzódik át ajkain. Egy pillanatig haboz, mintha tanakodnék magában, folytassa‑e követelését, de visszatartja magát s anélkül, hogy egy szót szólna, visszatér társaihoz, kikkel halkan tanácskozik.

Jól tette Kurtis Róbert, hogy ilyen határozottan megtagadta kívánságukat? A jövõ majd megmutatja. Midõn én errõl az esetrõl beszéltem vele, azt mondta nekem:

- Pálinkát ezeknek az embereknek? Inkább a tengerbe vetném azt a tonnát!