XXXIV.

December 21.

Ezen eseménynek még eddig nem lett semmi következménye, - legalább még ma nem.

Néhány óra óta megint apró halak raja mutatkozik a tutaj körül s ismét nagy mennyiséget lehet belõlük fogni. Megszárítva berakják egy üres hordóba s élelmiszereink e szaporodása remélnünk engedi, hogy legalább éhséget nem fogunk szenvedni.

Eljött az est, a nélkül, hogy szokott hûsítõ levegõjét magával hozta volna. Az éjszakák rendesen hûsek a térítõ körök alatt, de ez ma tikkasztó. Nagy tömeg gõz úszik nehézkesen a habok fölött. Éjfél után egy óra harminc perckor jön föl az újhold. Most mély a sötétség, egész addig, míg a hõség vakító fényességû villámlásai nem jönnek megvilágítni a láthatárt. Hosszú és szélesen kiterjedõ villamos kitörések ezek, határozott alak nélkül s elborítják az ég nagy részét. De mennydörgést nem hallani hozzá, sõt azt mondhatni, hogy szinte ijesztõ a levegõ nyugalma, annyira nyugodt csöndes.

Két óra óta nézegetjük, miss Herbey, Letourneur András és én, a vihar ez elõjeleit; úgy látszik, mintha a természet próbát tartana s elfelejtjük a jelen helyzetet, mialatt e nagyszerû látványt, a villamos felhõk e harcát bámuljuk. E nagyszerû jelenetek meghatják a legdurvább lelkeket is és látom, hogy a matrózok elmélyedve nézegetik a felhõk e szakadatlan lángbaborulását. Kétségkívül nyugtalankodva szemlélik e tüneményt, mely az elemek nemsokára kitörõ harcát jelenti. Valóban, mivé lesz a tutaj az ég és a tenger dühöngése közepett?

Éjfélig ülve maradunk a háttérben. E villámlások, melyek kétszerte oly fénylõknek látszanak a sötét éjben, halotti sápadtságot vetnek reánk, ama kísérteties színhez hasonlót, amilyenben mutatkoznak a tárgyak, ha borszesz‑világítás mellett nézzük s a borszeszbe egy marék sót dobunk.

- Fél‑e ön a vihartól, miss Herbey? - kérdé Letourneur András a fiatal leányt.

- Nem, uram, - felel miss Herbey, - amit én olyankor érzek, az inkább tisztelet. Nem egyike‑e az a legszebb tüneményeknek, melyeket szemlélhetünk?

- Tökéletesen igaz, miss Herbey, - felel Letourneur András, - fõkép ha mennydörög. A fül hallhat valami méltóságosabb zajt? Mi ehhez képest az ágyúk dörgése, ez a száraz, gördülékenység nélküli koppanás? A mennydörgés betölti a lelket, hang ez inkább, mint zaj, hang, mely nõ és fogy, mint valami énekes hangja. S hogy megmondjam önnek az igazat, miss Herbey, engem soha egy mûvész hangja sem hatott meg úgy, mint a természet e nagyszerû és semmihez sem hasonlítható hangja.

- Igazán mély basszus, - mondom nevetve.

- Igazán, - szólt András, - s bárcsak mielõbb hallanánk, mert ezek a mennydörgés nélküli villámok unalmasak!

- Ej! azt gondolja ön, édes András? - felelém. - Tûrje ön a vihart, ha jön, de ne kívánja.

- Nos! a vihar szélbõl áll!

- Meg vízbõl, - tevé hozzá miss Herbey, - pedig vízre éppen szükségünk van.

Sokat lehetne felelni a két fiatalnak, de nem akarom az én szomorú prózámat az õ költészetük közé keverni. Õk a vihart külön szempontból tekintik s én hallgatom õket, amint poétizálnak és sóvárogva óhajtják, csak jönne a vihar.

Azonközben az égboltozat lassanként sûrû felhõk mögé rejtõzött. A csillagok egyenként kialusznak. A sötét és sûrû gõz összébb húzódik fejünk fölött s elfátyolozza az ég utolsó csillagait. Minden pillanatban fehéres, villámló fényt vet e sûrû tömeg s apró szürkés fellegek látszanak meg benne.

A villamosság ez egész tárháza, mely a légkör magas rétegeiben rendezkedett be, eddig zajtalan ürült ki. De a levegõ nagyon száraz lévén s ennélfogva rossz vezetõ, villamosság a csak rettenetes rázkódások és dörgésekkel rohanhat ki s lehetetlennek tartom, hogy a vihar nemsokára a legnagyobb erõvel ki ne törjön.

Kurtis Róbertnak s a kormányosnak is ez a véleménye. Ez utóbbi csak tengerész ösztöne után ítél, mely azonban csalhatatlan. Ami a kapitányt illeti, õ az idõjárást jósló ösztönéhez tudományos képzettséget is csatol. Õ nekem fejünk fölött egy gyûrûformájú sûrû felhõt mutat, mely csaknem egyedül a forró földövön jön elõ s tele van mindazzal a vízgõzzel, mit a passzátszelek hoznak az óceán különbözõ pontjairól.

- Igen, Kazallon úr, - így szól Kurtis Róbert, - mi a viharok területén vagyunk, mert a szél tutajunkat egészen e földövig hajtotta, hol valami nagyon finom érzékkel bíró ember szüntelen hallaná a mennydörgés dübörgését. Ezt a megjegyzést már régen tették s azt hiszem, hogy igaz.

- Nekem úgy rémlik, - viszonzám, fülelve, - mintha hallanám azt a folytonos dörgést, amirõl ön szólt.

- Valóban, - szólt Kurtis Róbert, - ez már a vihar elsõ dübörgése; nem telik bele két óra s itt lesz teljes dühével. Nos! készen állunk fogadására.

Egyikünknek sem jut eszébe, hogy aludjék, mert a levegõ tikkasztón meleg. A villámok mind nagyobb területre terjednek s száz‑százötven foknyi területet foglalnak el a láthatárból, aztán lassanként elborítják az egész égboltozatot, míg a levegõbõl valami foszforszerû világosság gõzölög ki.

Végre hangosabbá válik a mennydörgés; de ha lehet ezt a kifejezést használni, ezek még csak olyan gömbölyû dörgések, minden szögletesség nélküliek, melyeket még nem táplál a visszhang. Azt mondhatnók, hogy az égboltozat ki van bélelve e ruganyos felhõkkel, melyek elfojtják a villamos kitörések hangját.

A tenger idáig csöndes, lomha, tespedt maradt. Széles gyûrûzéseibõl azonban, melyek a vizet mozgatni kezdik, a tengerészek sejtik, hogy mi fog bekövetkezni. Szerintök a tenger «készül» s a távolban valami vihar dúl már, melynek hatását érzi az óceán. A rettenetes szélvész nincs már messze.

Éjfél után egy órakor egy tündöklõ villám, melyet néhány másodperc múlva erõs mennydörgés követ, jelenti, hogy a vihar már csaknem fölöttünk van. A láthatár egyszerre eltûnik a nedves ködben s majdnem azt mondhatnók, hogy a tutajra olvad.

Most hirtelen elkiáltja magát az egyik matróz:

- A szélvész! A szélvész!