XXXVII.

December 23-tól 30-ig.

A vihar után a szél megint északkeletrõl fúj s folyvást kedvezõ. Föl kell használnunk, mert hiszen a szárazföld felé hajtja tutajunkat. Az árbocot Daoulas megint fölállította s szilárdul megtámogatta, a vitorla föl van vonva s a tutaj a széltõl teljes erõvel hajtatva, két-harmadfél mérföldnyi gyorsasággal halad óránként.

Kormányrudat is csináltak megint egy gerendából s egy széles deszkából. Úgy ahogy, megteszi a szolgálatot; különben, amint a szél fújja most a tutajt, nem is nagy szükség van a kormányrúdra.

A felsõ táblát is kijavítják s kötelekkel összébb szorítják a szétvált deszkákat. A baloldali korlátdeszkák helyébe is, melyeket a hullám leszaggatott, újakat raknak s meg vagyunk védve ismét a fölcsapódó haboktól. Egy szóval, amennyire csak lehetett, megszilárdítják ezt az árbocrudakból s vitorlakötelekbõl összetákolt alkotmányt. De nem ez a legnagyobb baj, ami fenyeget.

Amint kitisztult az ég, visszatért az a tropikus hõség, mely miatt annyit szenvedtünk már az elõttevaló napokon. Ma, szerencsénkre, még mérsékli a szél. A sátrat ismét fölállíttatván a tutaj hátsó részén, az alatt keresünk enyhülést egymás után.

A táplálék elégtelenségét azonban nagyon komolyan kezdjük érezni. Szemmel látható, mennyit szenvedünk az éhség miatt. Arcaink beesnek, soványodunk. A legtöbbnek közülünk egész idegrendszere van megtámadva s a gyomor összehúzódása fájdalmas érzést okoz. Ha ez éhség elaltatására volna valami kábító szerünk, ópium, vagy dohány, talán még jobban tûrhetnénk! De nincs! Semmink sincs!

Csak egy nem érzi közülünk az égetõ szükséget. Walter hadnagy, ki a leghevesebb lázban fekszik s ki «jóllakik» a hidegleléssel; hanem égetõ szomjúság gyötri szegényt. Miss Herbey azonkívül, hogy a maga adagjának is egy részét a betegnek hagyja, a kapitánytól kieszközölte, hogy a beteg valamicskével több vizet kapjon, mint a rendes adag; minden negyedórában megnedvesíti azzal a hadnagynak ajkait. Walter alig bír egy szót kiejteni s csak pillantásával mond köszönetet az irgalmasszívû fiatal leánynak.

Szegény fiú! Fölötte már kimondatott az itélet s a leggondosabb ápolás sem mentheti meg õt. Nos, neki legalább nem kell sokáig szenvedni!

Egyébként úgy látszik, hogy ma reménytelen állapotának tudatával bír, mert odaint magához. Leülök mellé. Akkor összeszedi minden erejét s fuldokló szavakkal tördeli:

- Kazallon úr, sokáig viszem még?

Kissé habozok, feleljek‑e. Walter észreveszi.

- Az igazat! - könyörög, - mondja az igazat!

- Én nem vagyok orvos és nem tudhatom...

- Mindegy! Feleljen nékem, kérem önt!...

Hosszasan reánézek a betegre, aztán fülemet mellére tartom. Néhány nap óta a tüdõsorvadás ijesztõ elõhaladást tett nála, az világos. Bizonyos, hogy az egyik tüdeje oda van már s a másik alig képes elvégezni a lélekzést.

Mit feleljek a hadnagy kérdésére. Szemei oly kérdõleg függnek rajtam, hogy nem tudom mit tegyek s valami kitérõ választ keresek.

- Barátom, - mondom néki, - ebben a helyzetben, melyben vagyunk, egyikünk sem számíthat arra, hogy sokáig él! Ki tudja, vajjon egy hét múlva mi mindnyájan, kik itt vagyunk a tutajon...?

- Egy hét múlva! - suttog a hadnagy, kinek égõ pillantása rajtam csügg.

Aztán megfordítja fejét s úgy látszik, hogy elszenderül.

December 24., 25., 26‑ikán semmi változás sem történt helyzetünkön. Bármily valószínûtlennek látszik, kezdünk hozzászokni az éhséghez. Hajótöröttek elbeszéléseiben gyakran olvastam hasonló dolgokat, amilyeneket most magam tapasztalok. Mikor olvastam, túlzásnak tartottam. Nem volt túlzás és jól látom, hogy a táplálék hiányát tovább ki lehet állni, mint gondoltam volna. Egyébként a mi félfont kétszersültünkhöz a kapitány még néhány csepp pálinkát adat s ez az életmód jobban fönntart bennünket, mintsem képzelné az ember. Ha csak két hónapig, csak egy hónapig volnánk biztosítva hasonló adagról! De készletünk kimerül s mindegyikünk elõre láthatja már a percet, mikor ez a szûk táplálék is teljesen elfogy.

Mindenáron valami pótlékot kell hát a tengerbõl szereznünk, - ami most már igen nehéz. A kormányos és ács újabb horogzsinegeket csinálnak s a felsõ tábla deszkáiból kiszedett szögeket tesznek a végükre, melyeket elõbb meggörbítnek.

Mikor ezek a halászó szerszámok elkészülnek, a kormányos meglehetõsen meg van elégedve munkájával.

- Nem valami híres horgok ugyan ezek a szögek, - így szól hozzám, - hanem egy halat csak úgy megfognának, azért, mint akármi más, csak a csalétek ne hiányoznék! De egyebünk nincs, mint kétszersült, ez pedig nem marad meg a zsinegen. Csak egy halat fognánk, azzal aztán ide csalogathatnánk többet is. Csak ez a nehéz dolog hát: az elsõ halat megfogni!

A kormányosnak igaza van s meglehet, hogy a halászatnak nem lesz semmi eredménye. Hanem hát megpróbálja, a zsinegeket kiereszti, de mint azt elõre láttuk, egy hal sem akar «beleharapni.» Egyébként az is bizonyos, hogy ebben a tengerben kevés a hal.

28‑án és 29‑én hiába folytattuk kísérleteinket. Azok a kétszersült darabkák, melyeket csalétkül akasztottak a zsinegekre, szétmállanak a vízben; föl kell hagyni vele. Csak hiába vesztegetjük ezt a drága kétszersültet, mely már csak egyetlen tápszerünk s melynek a morzsáit is összeszedegetjük, most már odáig jutottunk.

A kormányos ekkor, kifogyván minden egyébbõl, azon gondolatra jön, hogy valami posztódarabot szúr a horogra. Miss Herbey odaad neki egy darabot a vörös sálból, mellyel be szokta magát takarni. Talán ez a rikítószínû rongy idecsal valami falánk halat?

Ezt az új kísérletet december 30‑ikán tettük. Több óra hosszáig lemerítik mélyen a vízbe a zsinegeket, de mikor fölhúzzák, a vörös rongy még mindig érintetlenül ott van a horgon.

A kormányos végkép elveszti bizalmát. Ennek a segélyforrásnak is vége! Mit nem adnánk, csak egyetlenegy halat foghatnánk, mely aztán csalétkül szolgálhatna a többinek!

- No, majd lesz nemsokára mit tenni csalétkül a horogra, - szólt a kormányos halkan.

- Mit? - kérdem én.

- Majd megtudja ön késõbb! - felel a kormányos, furcsa szemeket vetve reám.

Mit jelentenek e szavak e férfi ajkáról, ki mindig oly tartózkodónak, oly komolynak látszott? Egész éjjel arról gondolkoztam.