XXXIX.

Január 5. és 6.

Ez a jelenet mély benyomást tett mindnyájunkra. Az Owen felelete a jelen körülmények közt leveri a legbátrabbakat is.

Mihelyt kedélyem egy kis nyugalmat talált, ismét forró köszönetet mondtam az ifjú Letourneurnek, kinek segélye mentette meg életemet.

- Ön köszönetet mond nekem, - felelt õ, - mikor talán átkoznia kellene engem!

- Önt, András?

- Kazallon úr, én csak az ön kínszenvedését hosszabbítottam meg.

- Mindegy, Letourneur úr, - szólt ekkor miss Herbey, ki hozzánk közeledett, - ön kötelességét teljesítette!

Még mindig a kötelesség érzete az, ami e fiatal lányt fönntartja! A nélkülözések megsoványították végtelen; ruhája megfakult, elrongyollott, nyomorúságosan szakadozik róla, de egy panaszkodó szó sem száll ajkairól s nem hagyja magát semmi által elcsüggesztetni.

- Kazallon úr, - kérdi tõlem, - arra vagyunk kárhoztatva, hogy éhen haljunk meg?

- Igen, miss Herbey, - feleltem csaknem zordonan.

- Meddig élhet az ember evés nélkül?

- Sokkal tovább, mint hiszik! Talán hosszú, végtelen sok napig!

- Az erõs testalkatnak többet szenvednek, úgy‑e? - szól aztán.

- Igen, de hamarább meghalnak! Az a kárpótlásuk!

Hogyan felelhettem így e fiatal leánynak? Hát nem találtam egy vigasztaló szót sem, mellyel reményt nyújthattam volna neki? Arcába dobtam a nyers igazságot! Hát minden szelídebb emberi érzés kihal bennem?

Letourneur András és atyja, kik hallják, mit mondok, több ízben reám tekintenek nagy világosszínû szemeikkel, melyeket az éhség kitágít. Azt kérdezik magukban, én vagyok‑e igazán, aki így beszélek.

Néhány perc mulva, mikor egyedül ketten vagyunk, Miss Herbey halkan így szól hozzám:

- Kazallon úr, akar ön nekem egy szívességet tenni?

- Igen, miss, - felelem ezúttal meghatottan s kész voltam mindent megtenni e fiatal leányért.

- Ha ön elõtt halnék meg, - szól miss Herbey, - s az megeshetik, habár gyöngébb vagyok, mint ön, - igérje meg, hogy a tengerbe veti holttestemet.

- Miss Herbey, nem volt igazam.

- Nem, nem, - viszonzá félig mosolyogva, - önnek igaza volt, hogy úgy beszélt hozzám, hanem igérje meg, hogy megteszi, amit kérek. Ez gyöngeség tõlem. Míg élek, nem félek semmitõl... de holtan... igérje meg, hogy bevet a tengerbe.

Megigértem. Miss Herbey kezét nyujtja nekem s érzem, hogy sovány újjai gyöngén megszorítják az enyémeket.

Megint elmult egy éj. Néha‑néha oly kegyetlen kínokat állok ki, hogy fölkiáltok; aztán megint lecsillapodnak s bizonyos kábultságba sülyedve maradok egy ideig. Midõn magamhoz térek mindig bámulok, hogy még életben találom társaimat.

Úgy látszik, legjobban kibirja állni a nélkülözéseket közülök Hobbart mester, a volt eleségtári felügyelõ, kirõl eddig kevés említés történt. Egy kis emberke, kétes arcvonású, nyájas képû, gyakran mosolygó ember; de úgy mosolyog, hogy csak az ajka mozdul meg; szemei rendesen félig be vannak húnyva, mintha a gondolatait akarná elrejteni s kinek egész lénye ravaszságra mutat. Megesküdném rá, hogy álnok.

S valóban, habár mint mondtam, a nélkülözések legkevésbbé látszanak meg rajta, azért õ panaszkodik legjobban. Szünet nélkül sóhajtozik, de nem tudom miért, nekem úgy tetszik mintha sóhajtozása csupa tettetés volna. Majd meglátjuk. Vigyázni fogok erre az emberre, mert gyanakszom rá s jó lesz arra a gyanúra nézve felvilágosítást szerezni.

Ma, január 6‑ikán, Letourneur úr félrevon engem s a tutaj hátsó szélére vezetve, abbeli szándékát nyilvánítja, hogy valami «titkos közlést» óhajtana tenni nekem. Azt akarja, hogy senki se lásson és senki se halljon bennünket.

Félremegyek vele a bal szögletbe s minthogy már esteledni kezd, senki sem láthat bennünket.

- Uram, - szól suttogva Letourneur úr, - András nagyon gyönge. Fiam meghal éhen! Uram, én nem bírom ezt tovább nézni! Nem, én nem nézhetem!

Letourneur hangján elfojtott harag rezgését érzem s valami vadság villan föl e hangban. Ah! értem, hogy mi mindent szenvedhet ez atya!

- Uram, - mondom neki, kezét megfogva, - ne essünk kétségbe. Hátha valami hajó...

- Uram, - vág közbe az apa, félbeszakítva szavaimat, - én nem jövök köznapi vigasztalásokat kérni öntõl. Nem fog erre jönni semmi hajó, ön jól tudja. Nem. Egyébrõl van szó... Mióta nem ettek, ön, az én fiam és a többiek?

E kérdésre, melyen elbámulok, azt felelem:

- Január 2‑ika óta fogyott el a kétszersültünk. Ma pedig január 6‑ika van. Tehát négy napja, hogy...

- Hogy nem ettek önök! - viszonz Letourneur úr. - Nos, én nyolc nap óta nem ettem!

- Nyolc nap óta?

- Igen! Félre raktam a fiam számára!

E szavakra könnyek csordultak ki szemeimbõl. Megragadom Letourneur úr kezét... Alig bírok szólni. Csak nézem õt... Nyolc nap óta!

- Uram, - szólok végre, - mit kíván tõlem?

- Csitt! Ne oly hangosan! Meg ne halljon bennünket valaki!

- De hát mondja!...

- Azt akarom... - szólt susogó hangon - ...azt óhajtom, hogy ön kinálja meg Andrást...

- De hát nem tehetné ön maga?...

- Nem, nem!... Sejtené, hogy miatta megfosztottam magamat... Visszautasítaná... Nem! Úgy kell tennünk, mintha öntõl származnék...

- Letourneur úr!...

- Kérem, esedezem önnek! tegye meg nekem ezt a szívességet... a legnagyobb szívességet, amit öntõl kérhetek... Egyébként... önnek a fáradságáért...

S Letourneur úr meg fogta kezemet és nyájasan megsimogatta.

- A fáradságáért... igen... ön is fog enni belõle... egy keveset!...

Szegény apa! Reszketek, mint valami gyermek, amint így hallom õt beszélni! Egész lényem remeg s szívem úgy dobog, majd megszakad? Ekkor érzem, hogy Letourneur úr egy darabka kétszersültet csúsztat a kezembe.

- Vigyázzon, hogy meg ne lássák! - figyelmeztet. - A szörnyetegek! Meggyilkolnák önt! Ez csak egy napra való... de holnap... megint ennyit adok!

A szerencsétlen nem bízik bennem! S talán igaza van, mert amint ezt a darab kétszersültet a kezemben érzem, kevésbe múlik, hogy szájamhoz nem viszem.

De ellenálltam, s értsék meg jól, akik e sorokat olvassák, mindazt, mi e szóban benn van s mit tollam nem bír itt kifejezni!

Eljött az éj gyorsan, mint ahogy e forró földövi vidékeken szokott. Hozzá sompolygok Letourneur Andráshoz s átadom neki ezt a darabka kétszersültet, «mintha tõlem eredne».

A fiatal ember mohón elkapja.

- Hát az atyám? - szól aztán.

Azt mondom neki, hogy Letourneur úr már kapott belõle... én is kaptam... s hogy majd holnap... a következõ napokon bizonyosan megint adhatok neki... csak vegye el!... csak vegye el!

András nem kérdezte, hol vettem ezt a darab kétszersültet, hanem mohón bele harapott.

S ezen este, mindamellett, hogy Letourneur úr megkínált, semmit sem ettem!... semmit!