XL.

Január 7.

Néhány nap óta a tenger vize, mely mihelyt hullámzani kezd, mindjárt fölcsap a tutajra s csaknem szakadatlan öntözi azt, leette néhány matróznak a lábáról a bõrt. Owen, kit a kormányos a lázadási jelenet óta a tutaj elejére lekötözve tartott, siralmas állapotban van. Kérésünkre leoldották róla a köteleket. Sandónak és Burkenak is fölmarta a lábait a sós víz s mi többiek csak azért lettünk még eddig megkímélve, mert a tutaj hátsó részére kevésbbé csapkodnak föl a hullámok.

Ma a kormányos rettenetes éhségében dühösen rohant a vitorla‑rongyokra, darab fákra. Még most is hallom, hogyan harapják fogai e kemény tárgyakat. A szerencsétlen, szörnyû éhsége által gyötörtetve, igyekszik teletömni gyomrát, hogy kitágítsa a nyákhártyát. Végre a sok keresésben, talál az árbocok egyikén, melyek a tutaj talpát képezik, egy kis bõrmaradványt. E bõr állati anyag, melyet kimondhatlan mohó vággyal tép le és fal föl a kormányos s úgy látszik, hogy miután e bõrdarabokat lenyelte, némileg megkönnyebbül.

Rögtön utánozzák valamennyien. Egy viaszos bõrkalap, a sapkák ernyõi, mindaz, ami csak állati anyag, sorba kerül, mind megrágják. Vadállati ösztön ragad el mindnyájunkat s egyikünk sem bírja elfojtani. Úgy látszik e pillanatban, mintha nem is volnánk már emberek. Soha sem felejtem el ezt a jelenetet!

Habár éhségünket nem elégítettük is ki, de legalább mardosása lecsillapult egy idõre. Néhányan azonban közülünk nem bírták el ezt az emészthetlen tápszert s elõvette õket a hányás.

Bocsássa meg az olvasó nekem e részleteket! Nem szabad elhallgatnom semmit abból, mit a Chancellor hajótöröttjei szenvedtek! Ez elbeszélésbõl megtudja a világ, hogy mennyi lelki és testi nyomort képesek emberi lények eltûrni! Az legyen a tanulság e naplóból. El fogok mondani mindent, pedig fájdalom, úgy sejtem, hogy még nem értük el szenvedéseink legmagasabb fokát!

Amit e jelenet alatt észrevettem, az megerõsíti gyanúmat a volt eleségtár‑mesterünket illetõleg. Hobbart folytatta ugyan sóhajtozásait, sõt a legkétségbeesettebb jajgatásokat vitte végbe, hanem azért nem vett részt a mi lakománkban. Ha hallja õt az ember, azt hiszi, hogy mindjárt meghal a végelgyöngülés miatt, holott, ha látja az ember, azt mondaná, hogy ki van véve az általános gyötrelmek alól. Tán valami tartalékja van rejtekben ennek a képmutatónak, ahonnan éldegél még most is? Vigyáztam már reá, de nem födöztem föl semmit.

A hõség folyvást igen nagy, sõt tûrhetetlen, ha a szél nem mérsékli. Az az adag víz, amit kapunk, bizony nem elégséges, de az éhség elöli bennünk a szomjúságot. S mikor azt mondom magamban, hogy ha a víz hiányoznék, még többet szenvednénk, mint a tápszer hiánya miatt, nem bírom elhinni, legalább elképzelni nem bírom e percben. Pedig ezt az észrevételt már gyakran tették. Isten ne engedje, hogy ez újabb inségre jussunk!

Szerencsénkre, maradt még valamelyes víz a hordóban, mely félig összetört a vihar alatt s a második hordó még egészen tele van. Habár számra nézve megfogytunk is, a kapitány leszállította a napi részletet személyenként egy pohárra, mindamellett, hogy ez intézkedést némely részrõl zúgolódással fogadták. Én helyeslem.

Ami a pálinkát illeti, abból csak valami két itcényi maradt, melyet biztos helyre tett a kapitány, a tutaj hátsó részébe.

Ma 7‑én, este félnyolc órakor egyikünk megszûnt élni. Most már csak tizennégyen vagyunk! Walter hadnagy karjaim közt elhunyt és sem a Miss Herbey ápolása, sem az enyém nem segíthetett rajta semmit... Õ nem szenved már!

Néhány perccel halála elõtt Walter oly halk hangon, hogy alig bírtuk megérteni, megköszönte Miss Herbeynek és nekem fáradozásainkat.

- Uram, - szólt aztán, reszketõ kezébõl kiejtvén egy összegyûrt levelet, - ezt a levelet... anyám levelét... nem bírom... Ez az utolsó, melyet tõle kaptam... Azt írja: «Várlak, édes fiam, viszontlátni óhajtalak!»... Nem, anyám, nem fogsz viszontlátni!... Uram... ezt a levelet... tegye... ajkaimra... ide! ide!... Hogy ha meghalok, azt csókoljam utoljára!... Anyám... Istenem!...

Visszaadtam Walter hadnagynak már meghidegült kezébe a levelet, aztán ajkaira helyeztem. Arca, mintha egy pillanatra fölélénkült volna, s egy csók halk susogását hallottuk!

Walter hadnagy meghalt. Isten vegye magához lelkét!