XLVII.

Január 18.

Csodálatos aggodalmak közt várom a reggelt! Mit fog mondani Hobbart? Azt képzelem, hogy joga volna följelenteni engem! Nem! Az õrültség. Hiszen ha elmondom, hogy mi történt, ha elbeszélem, hogyan élt Hobbart, míg mi majd meghaltunk éhen, hogyan táplálkozott tudtunkon kívül, a mi megrövidítésünkkel, társai irgalom nélkül szétszaggatják.

Mindegy! Mégis szeretném, ha már megvirradna.

Az éhség pillanatnyilag lecsillapult bennem, ámbár az a darabka szalonna bizony csekélység volt, csak egy falat, - «az utolsó falat», mint ez a szerencsétlen mondta. Már nem szenvedek s mégis szívem mélyébõl mondom, mintegy lelkifurdalást érzek, hogy ezt a nyomorúságos kis maradékot nem osztottam meg társaimmal... Miss Herbeyre, Andrásra, atyjára kellett volna gondolnom s nem gondoltam senkire, csak magamra!

Eközben a hold fölszáll a láthatáron s nemsokára követi a hajnal elsõ derengõ világa. Fényes nappal lesz hamar, mert e szélességi körök alatt nincs sem hajnali, sem esti szürkület.

Nem húnytam be szememet. Mihelyt világosodni kezd, úgy veszem észre, mintha valami idomtalan tömeg lógna az árbocon.

Mi az a tárgy? Még nem tudom megkülönböztetni s fekve maradok a vitorla‑csomagon.

Végre azonban átsiklanak a nap elsõ sugarai s tengeren s csakhamar látom, hogy egy emberi test lóbálózik ott kötélre akasztva az árbocon, aszerint, amint a tutaj mozog.

Ellenállhatlan elõérzet von a holttesthez s odalépek az árboc alá...

Egy akasztott ember teste. Az akasztott ember Hobbart, az eleségtári felügyelõ. Én vagyok, igen, én vagyok, ki öngyilkosságra kényszerítettem ezt a szerencsétlent!

A borzalom fölkiáltása tör ki ajkamon. Társaim fölébrednek, megpillantják a testet, oda rohannak... De nem azért, hogy megtudják, vajjon nincs‑e még az életnek valami szikrája benne!... Egyébként Hobbart valóban meghalt s teste már egészen meghidegült.

Egy pillanat alatt elmetszették a kötelet. A kormányos, Daoulas, Jynxtrop, Flasten és mások nekiesnek a holttestnek...

Nem! én nem láttam! Nem akartam látni! Én nem vettem részt ez iszonyú lakomában! Sem miss Herbey, sem Letourneur András, sem atyja nem akartak ilyen áron könnyítni szenvedéseiken!

Ami Kurtis Róbertet illeti, nem tudom... Nem mertem kérdezni tõle.

A többiek, a kormányos, Daoulas, Falsten, a matrózok, mind ettek!... Irtózatos, mikor így vadállattá változott az ember!

A két Letourneur, miss Herbey, meg én, elbújtunk a sátor alá, nem akartunk semmit sem látni. Borzasztó volt csak hallani is!

Letourneur András rá akart rohanni e kannibálokra s kiragadni kezeik közül e borzasztó martalékot! Csak alig bírtam küzködve visszatartani õt.

Pedig hát joguk volt hozzá e szerencsétleneknek! Hobbart meghalt! Õk nem ölték meg! S mint a kormányos mondta a multkor, «inkább a holtat egyék meg, mint az élõt!»

Ki tudja most, hogy e jelenet nem valami irtózatos drámának az elõjátéka‑e, mely vérrel fogja befesteni tutajunkat?

Elmondtam ez észrevételeimet Letourneur Andrásnak, de nem bírtam eloszlatni iszonyodását, mely nála tetõpontjára hágott.

Pedig hát azt kell meggondolni: mi itt éhen halunk s társaink közül nyolcan talán kikerülik e borzasztó halált!

Hobbart a rejtve tartogatott tápszerek folytán a legjobb húsban volt valamennyiünk közt. Semmi organikus betegség nem rontotta meg izmainak sejtszövetét. Teljes egészségben, erõszakos módon, hirtelen szûnt meg élni!

De mily irtózatos gondolatokra ragadtatik elmém? Hát e kannibálokat jobban irigylem, mint amennyire borzadok tõlük?

E percben megszólal egyikük. Az ács Daoulas, aki szól.

Arról beszél, hogy tengervizet párologtassanak ki a napon s ezen a módon majd sót nyernek.

- Aztán besózzuk, ami megmarad, - úgymond.

- Igen, - felel rá a kormányos. Ennyi az egész.

Az ács javaslatát bizonyosan elfogadták, mert nem hallok többé semmit. Mély csönd uralkodik a tutaj födélzetén s ebbõl következtetem, hogy társaim elaludtak.

Õk nem éheznek már.