XLIX.

Január 20-tól 22-ig.

A kõvetkezõ napokon, azok, kik a január 18‑iki iszonyú lakomán részt vettek, keveset szenvedtek, mert akkor jóllaktak s némileg helyreállították magukat.

De amit mi szenvedtünk, miss Herbey, Letourneur András, atyja, meg én, azt lehetetlen leírni! Nem kell‑e sajnálnunk, hogy az a holttest eltûnt? Hátha most valamelyikünk meghal, ellentállhatunk‑e?...

A kormányost, Daoulast s a többieket nemsokára elérte megint az éhség s révedezõ szemekkel tekintgetnek reánk. Kiszemelt zsákmány vagyunk talán már az õ számukra?

De ami legborzasztóbb kínszenvedést okoz nekünk, nem az éhség, hanem a szomjúság. Igen! Ha néhány csepp víz és néhány morzsa kétszersült közt kellene választanunk, nem volna közülünk egy sem, aki habozna! Mindig ezt mondták a hajótöröttek, kik hasonló körülmények közt voltak, mint most mi vagyunk s ez igaz is. Többet szenved az ember a szomjúság, mint az éhség miatt s hamarább is meghal.

S a legiszonyúbb gyötrelem az, hogy itt körültünk ez a tenger víz, mely a szemnek oly hasonló az édes vízhez! Több ízben megkisértettem inni belõle néhány cseppet, de mindig legyõzhetlen hányási ingert támasztott bennem s utána még jobban égetett a szomjúság, mint azelõtt.

Ah! ez már rettenetes sok! Negyvenkét napja, hogy a hajót elhagytuk! Ki ringathatja magát még csalékony remények közt? Nem vagyunk‑e arra kárhoztatva, hogy egymás után meghaljunk, még pedig a legborzasztóbb halállal?

Úgy érzem, mintha sûrû köd ereszkednék agyamra. Delirium száll meg; elvesztem eszemet, melyet küzködve igyekszem visszatartani. Ez az eszelõsség elrémít! Hová fog az vezetni? Lesz‑e elég erõm, hogy visszanyerjem eszemet?...

Ismét magamhoz tértem, - hogy hány óra mulva, azt nem tudnám megmondani. Homlokom tengervízbe áztatott kendõkkel volt borogatva; miss Herbey borogatta; de érzem, hogy már csak rövid idõm van hátra az életbõl!

Ma 22‑ikén iszonyú jelenetnek voltunk tanui. A négert, Jynxtropot hirtelen megrohanta valami õrjöngõ düh s bõgve szaladoz össze‑vissza a tutajon. Kurtis Róbert föl akarja õt tartani, de hiába! Az eszeveszett reánk rohan s föl akar minket falni. Védni kell magunkat e vadállat támadása ellen. Jynxtrop egy emelõrudat kapott kezébe s nehéz elhárítnunk csapásait.

Hanem egyszerre csak, - amit csupán õrjöngési rohamából lehet kimagyarázni, - önmaga ellen fordul dühe. Fogaival, körmeivel tépi, marcangolja magát, arcunkba fecskendezve vérét s ordítozva:

- Igyatok! Igyatok!

Néhány percig így õrjöng s a tutaj elõrésze felé halad, folyvást kiabálva:

- Igyatok! Igyatok!

Aztán leugrik s hallom, amint teste a tengerbe zuhan.

A kormányos, Falsten, Daoulas a hajó elõrészére rohannak, hogy kihúzhassák a holttestet, de nem látnak már egyebet, csak egy széles pirosló kört, melynek közepében óriási cápák vickándoznak!