L.

Január 22. és 23.

Most már csak tizenegyen vagyunk s nekem úgy látszik, lehetetlen, hogy most már mindennap valami áldozatot ne kelljen följegyeznünk. E dráma vége, bármilyen legyen az, közelget. Egy hét alatt vagy elérjük a szárazföldet, vagy megszabadít bennünket valami hajó. Ha nem, akkor megszûnt élni az utolsó is a Chancellor hajótöröttjei közül.

23‑ikán megváltozott az ég. A szél jelentékenyen el kezdett fújni. Az egész éjjel északkeletrõl fújt. A tutaj vitorlája kidagadt s a nagyon is észrevehetõ hajónyom mutatja, hogy elég sebesen haladunk. A kapitány számítása szerint mintegy három mérföldnyit haladunk óránként.

Kurtis Róbert és Falsten mérnök a legépebbek még köztünk. Habár rendkívül megsoványodtak, bámulatos módon el bírják viselni a nélkülözéseket.

Nem bírnám lefesteni, hogy mennyire összeaszott szegény Herbey kisasszony. Nem is test már, csak lélek, s úgy látszik, mintha minden élet egész lényébõl szemeibe menekült volna, melyek rendkívüli fényben ragyognak. Õ már az égben él, nem a földön!

Egy szerfölött erélyes férfi azonban most már teljesen elcsüggedt. Ez a kormányos. Nem lehet ráismerni. Feje lehanyatlott mellére, megsoványodott hosszú, csontos kezei térdein pihennek, melyeknek éles csontjai kidudorodnak kopott nadrágjából s mozdulatlan egy helyzetben ülve marad, mindig a tutaj egyik sarkán, a nélkül, hogy csak egyetlenegyszer is fölpillantana. Egészen ellenkezõleg, mint miss Herbey, õ már csak a testével él s amint ott ül mozdulatlan, néha azt hiszem, hogy már meghalt.

Semmi szó, még csak sóhajtás sem hangzik többé e tutajon. Teljes némaság uralkodik. Nem váltanak tíz szót mindössze egész nap. Egyébként azt a néhány szót, melyet földagadt, megkeményedett nyelvünk, ajkaink kiejteni bírnának, nem is lehetne sehogy megérteni. A tutaj nem visz most már hátán csak sápadt, vértelen kísérteteket, kiken nincs többé semmi emberi!